1940 Február 21. Berlin

He's choking how, everybody's joking now

The clock's run out, time's up, over, bloah!

Snap back to reality, Oh there goes gravity

Oh, there goes Rabbit, he choked

He's so mad, but he won't give up that
- Lose Yourself

Nem emlékszem hogy bármikor is féltem volna ennyire, mint akkor. Gyerekként utáltam a sötétben lenni és ezt még azóta sem nőttem el. Féltem hogy valami megragad és valami olyannal szembesülök amivel nem szeretnék. Néha aggódtam a szellemek vagy földönkívüliek miatt. Bármi butaság ami egy gyerek fejében lezajlik. Végül is addigra kiderült hogy valamilyen szinten mindkettő igaz volt. Ahogy Luke, Calum, Ashton, és Michael beragadtak egy másik dimenzióba ahova az Angyal rakta őket, valamilyen szinten szellemekké váltak. Ők láttak minket és velünk voltak, de mi nem őket. És a Doktor. Másik bolygóról jött és az Univerzumot járja egy érdekes szerkezettel. Teljesen űrlény szaga van a dolognak.
Azonban ahol leparkoltunk a TARDIS-al, nem volt semmi. Semmilyen különc lény ami a frászt hozta volna ránk. Viszont túl csönd volt. Korom sötét. Semmit nem láttam. Mintha a létezésem megszűnt volna és csak a látásom maradt volna meg. Nem mertem lépni mert nem tudtam mire léphetek rá esetleg. Sehonnan semmilyen, még a legapróbb fény sem áramlott oda be. A TARDIS tetején is szokott lenni egy kis égő, még az sem világított akkor. A jobb kezemmel elkezdtem úszni a koromsötétségben hogy egy élő emberei támogatást találjak magamnak. Végül megérintettem valamit. Valakinek a keze volt és csak remélni tudtam hogy az Luke-hoz vagy Calum-hoz tartozott, nem pedig egy teljesen más személyhez. Az illető tenyeréhez hozzá érintettem az enyémet, majd az ujjaink összefonódtak. Mindjárt éreztem hogy az alaknak van egy gyűrű a kisujján. Luke volt az aki megfogta a kezem, én pedig sóhajtottam egyet megnyugváskép.
- Én félek a sötétben. - szólalt meg hirtelen Calum ami annyira megijesztett minket hogy szinte egymásnak ugrottunk Luke-al.
- Szerintem ilyen sötétségben mindenki összeszarja a nadrágját. - jött elő a bölcsességével Luke majd jobban megszorította a kezem ahogy elindult valamerre. Tényleg nem tudtam behatárolni hogy merre.
- Várjatok, Luke hiszen nálad van a szónikus csavarhúzó. Azzal tudsz világítani. - Calum szólt ismét, mire hallottam hogy Luke már szedte is elő azt. Egy kis idő után az egész helység ahol voltunk kivilágosodott a csavarhúzónak a világos neon zöld fényétől. Még mielőtt Cal észrevette volna, kihúztam a tenyerem Luke szorításából.
Kiderült végül is hogy egy bunkerben voltunk a föld alatt. Itt teljesen biztonságban lehetett lenni, elzárva a külvilágtól. Azonban rettenetesen sötét volt és ijesztő még a fénnyel is. Nem volt étel, sem mellékhelység. Kényelmetlen beton volt a padló, falak, plafon, minden. A levegő is kezdett volna hamar fogyni hogy ha a TARDIS nem bocsájtott volna ki magából oxigént automatikusan. Poros volt minden és büdös. Meg hideg. Már eleve az egész tér csak öt méteres négyzet lehetett. Ami egyáltalán nem volt nagy mondjuk egy nagy fős családnak.

Calum és Luke észrevettek egy kijáratot a plafonnál és egy létrát az egyik sarokban. Nagy nehezen felmásztunk a kijárathoz és mikor kiértünk a bunkerből, egy házban találtuk magunkat ami fel volt dúlva. Biztos voltam benne hogy a bunkert is simán megtalálták hiszen nem sok takarta el.
A ház belül régies volt de a régies bútorokhoz képest gazdag és jómódúnak tűnt. Ahogy az ablakon kilestem az utcán csönd volt. Bár mindenhol le voltak rombolva az épületek és halott testek is feküdtek az úton, minden nyugodtnak tűnt. Túl nyugodtnak.
Hamar elkezdett hajnalodni és gondoltuk ideje volt megtalálni a többieket. Nem lehettek messze ugyanis a manipulátor GPS-e betudta őket mérni. Az biztos hogy rettenetes volt az utcákon menni. Mindenhol katasztrófa sújtotta épületek omladoztak, tehetetlen testekbe botlottunk és tudtuk hogy őket már nem lehet megmenteni. Borzasztó érzés fogott el mindhármunkat és egy szót nem bírtunk szólni egymáshoz az úton. Én kicsit előrébb mentem mert nálam volt a manipulátor, de Luke szorosan mögöttem jött védelmezően, míg Calum kissé hátrébb.
Féltem. Bevallom nagyon féltem. Bármikor előjöhetett egy náci katona és lelőhetett minket. Veszélyes volt ott lenni ahol mi voltunk. Nagy bátorság kellett ahhoz hogy véghez vigyük a feladatunkat. Közben belegondoltam hogy vajon mennyi szörnyűséget kellett átélniük Rachel csapatának? Kissé ki voltam akadva a Doktorra hogy képes volt őket ilyen helyzetbe belerakni. Sajnáltam őket és úgy gondoltam nem érdemelték meg hogy ők ide jöjjenek. Szinte ők kapták a legrosszabbat.
A GPS hirtelen gyorsabban kezdett el pittyegni és végül megláttam három ismerős alakot. Oda siettünk hozzájuk.
- Ti mit kerestek itt?  - kérdezte ijedten Michael.
- Baj van? - vette át a szót Rachel mire én megráztam a fejem.
- Gyertek, menjünk innen. Később mindent elmagyarázunk. - szólt Luke és elindult vissza a bunker felé. Bár nekem nem volt tervem de azért örülök hogy ő így improvizált.
Hamarosan repülők haladtak el a fejünk fölött és messzebbről lövöldözéseket is hallottunk. A szívem a torkomban dobogott szinte és síráshoz közel álltam annyira féltem és annyira ijesztő volt az egész. Féltem attól hogy nem találunk vissza a házhoz de szerencsére meg lett. Lemásztunk a létrán és a sötét bunkerben megpihentünk. Rachel lezárta a bunker tetejét a szónikus csavarhúzóval, így jobb esetben senki nem tudott áthatolni sehogyan.
A TARDIS még mindig ott volt és gondoltam jó lenne ha hoznék ki kaját hármójuknak. Rettenetesen néztek ki, akárcsak akkor mikor Sydneyben találkoztunk velük. Jelen Rachel és Michael ott ültek a konyha pultnál (az egész konyhának hatvanas évek beütése volt a színekkel és a bútorokkal összehozva) és fagyit majszoltak.
- Elhoztalak titeket a bunkerba és most kaját viszek ki nektek. - avattam be őket a részletekbe.
- Gondolom nem lenne jó ha most kimennénk a TARDIS-ból és meglátnánk magunkat. - mondta Rachel tele fagyis szájjal.
- Szerintem nem lenne okos gondolat. - csóváltam meg a fejem majd ki lassúztam a konyhából tele kézzel. Vittem szinte amit találtam és odaadtam nekik. Mindjárt neki álltak enni és jó volt látni hogy végre jól laknak.
- Mi ez az egész? - kérdezte Ashton miközben egy csirkecombot falt magába. Calum-on volt a sor hogy beavassa őket.
- A lényeg annyi hogy Michael-nek távol kell maradnia Hitlertől. - fejtette ki tömören. Erre csak még kérdőbb tekinteteket kaptunk, így nem mentünk sokra Calum erőfeszítésével.
- A jövő múltban Michael megölte Hitlert, Ashton elteportált titeket Sydney-be és ott pedig felvettünk titeket a TARDIS-al. Most pedig visszajöttünk ide mi is hogy megakadályozzuk Mikey hülyeségét. - bővítette ki a dolgokat Luke és végre kevésbé kérdő arcokat vágtak felénk.
- Tehát akkor tartsuk távol őt Hitlertől. Bár nem mintha közel akartunk volna menni hozzá. - mondta Ashton és közben Michael-t méregette aki lesokkolva nézte a húsgombócát.
- Király vagyok! Hiszen megöltem Hitlert! - pattant fel örömében és nyújtotta a kezét egy pacsira Rachel felé aki azt nem viszonozta, inkább csak megcsóválta fejét.
- De hát az nem jó ha megöltem?
- Nem, mert az teljesen megváltoztatja a normális jövőt, azt pedig nem akarjuk. - szóltam türelmetlenül. Úgy éreztem hogy ez kezd fura lenni hogy a TARDIS-on kívül és belül is itt vannak. Ha behívom a múltbélieket, akkor a TARDIS nem bírná elviselni azt az idő kapszulát amit kevergetnénk. Amíg ők hárman ott ettek, én leültem az egyik sarokba és gondolkodtam. Luke Michael-el szórakozott valamin. Rachel nagyban evett. Ashton pedig csak bambult körbe. Megkerestem Daisy nevét a monitoron és már hívtam is.
- Na helló. Minden rendben? - kérdezte bár azt reméltem hogy vidámabb lesz, viszont elég furán festett.
- Nos, nem igazán. Michael megölte Hitlert. És még csak 1940-ben vagyunk. Most mi is itt vagyunk Berlinbe. - masszíroztam a homlokom csak hogy jobban lenyugodjak. Alexis és Alex  is (most jöttem rá hogy milyen viccesen hangzik ez a két név együtt) becsatlakozott a beszélgetésbe.
- Vettük észre hogy valami nincs rendben. - tette hozzá Alexis, majd Daisy körbe mutatta azt a helyet ahol voltak. Teljesen elveszett a modern világ érzete. Minden sötétebb volt és gyárak füstjei szálltak fel. Olyan volt mint egy katasztrófa sújtotta metropolisz. 

- Háború volt itt. Csak nem tudjuk mikor. Nem lehetett olyan régen mert a maradványok még frissek. Fogalmunk sincs mi történt. Még egyelőre nem beszélünk japánul. - fejtette ki Alex ahogyan egy égő felhőkarcoló maradványt nézett. Úgy tűnt hogy az épület teteje leesett a földre, ugyanis az a darab egyik részéből egy több méter hosszú antenna állt ki.
- Egyik pillanatról ez lett. Egy kissé elsötétült a látásunk és megszédültünk, aztán ez. - Alexis a kezeivel éppen egy robbanást imitált.
- Ezt mind én okoztam? - kérdezte Michael aki közben figyelt a beszélgetésre.
- Úgy tűnik. - húztam el a szám mert féltem hogy nagyon maga alatt lesz.
- Tennünk kell valamit. - aggódott Rachel és én bólintottam.
- Nos, ne aggódjatok. Hamarosan csinálunk valamit. Amúgy jól vagytok? - kérdeztem témát váltva. Daisy jobban visszajött a képernyőbe és Alexisnek oda bólintott, aki a jelzésre elment Alex-el megnézni valamit. Miután elbúcsúztak és tovább léptek, Daisy suttogni kezdett.
- Félek hogy valami baj van Alex-el. Az utóbbi pár napban nagyon csendes. Még mielőtt ez a katasztrófa lett volna, már akkor is fura volt. A fiúk nem tudhatják mi baja? - kérdezte aggódva Daisy. Reménykedve ránéztem a négy srácra, akik mosolyogni kezdtek.
- Mi van? - nem értettem miért mosolyognak annyira.
- Ez annyira egyértelmű. - nevetett Ashton és én felvontam a szemöldököm.
- Hiányzik neki a három haverja. Főként Jack. - mondta mosolyogva Luke és utána ránézett Ashton-ra és Michael-re akik csirke csontokkal építettek tornyot a földön. Megható...
- Ó, már mindent értek. - mondtuk egyszerre Daisy-vel, aztán elnevettük magunkat ezen.
- Hiányzol Szőrgolyó. - szóltam kissé komorabban. Furán hangozhat, de így szoktam néha hívni. Én meg a Lemming vagyok. Egyik se jobb a másiknál.
- Te is nekem. De remélem hamar találkozunk már! - mondta kissé durcásan és én nagyban bólogattam.
- Amint végeztünk itt a következő megállónk már Tokió lesz, ígérem. - mutattam fel a kisujjam mire ő is felemelte az övét és a hologramon keresztül megpróbáltuk összekulcsolni azokat és utána mintha meglett volna megígértük a dolgot.
- Vigyázzatok és kitartást! - búcsúztam el, majd megszakadt az adás.
- Jó ha az embernek vannak ilyen jó barátai. - szólt Michael és közbe felnézett Luke-ra, aki még mindig a terem közepén állt és minket pásztázott a szemeivel.
- Család és barát nélkül az élet nem teljes. - tette hozzá Ashton majd elcsüggedve a padlóra nézett. Volt egy olyan sejtésem hogy hiányzott neki az anyukája és a két testvére. Nekem is kezdtek hiányozni a szüleim. Eddig annyi minden történt egyszerre, nem is volt időm gondolkodni. Legalább a barátaim nagyjából velem voltak. Az sokat segített. 

Calum hirtelen leült mellém.
- Nos, mi a terv? - kérdezte.
- Miért kell engem mindig ezzel szekálni... - förmedtem rá, ugyanis kissé idegesítő volt hogy mindenki tőlem várta a megoldást. De persze az imént kifejtettem hogy muszáj volt nekem lenni a hősnek és az agynak végül is.
- Neked mindig van terved. Sokszor kihúztál minket a szarból,  most is itt az ideje. Lehet Hitler életben maradt, de nem lehet két különböző Ashton, Michael, és Rachel. Valamelyik hármasnak mennie kell. De hogyan? - vetette fel azokat a dogokat amiket eddig is tudtam. A fenébe is, gőzöm nem volt. A fejemet a térdemre raktam és próbáltam koncentrálni. Michael csámcsogása és Ashton a villával való halk dobolása teljesen az idegeimre ment ezért bementem a TARDIS-ba lenyugodni. Ott leültem az egyik lépcsőre és néztem ahogy különböző fény jelenik meg itt- meg amott. Mit kellett volna tennem? A csend túl nyomasztó volt úgyszintén. Próbáltam koncentrálni, de a TARDIS falán levő minták elkalandoztattak. Különböző karikák és körök voltak mindenhol és ezüstösen csillogtak. Gallifréy szavak és mondatok voltak az érdekes írással ami egyáltalán nem tűnt mondatnak, vagy egyáltalán egy szónak. Inkább csak halmazoknak és grafikai mintáknak. Biztos voltam benne hogy valami Doktorféle bölcsesség van a falra írva, de nem tudtam elolvasni. Ahhoz túl "egyszerű" voltam agyilag és nem olyan fejlett mint a Doktor. Ez kissé zavart, mert engem mindig is érdekelt minden és mindenből tudni akartam sokat. Kevéssel nem elégedtem meg. Nyitott érdeklődéssel jártam mindenfelé és bármiről tanulni akartam. Csak hogy ha kell egy szituációban, feltudjam használni és persze rengeteg dolgot csodáltam és még jobban tudni akarta. Talán ez azért volt, mert kíváncsi voltam. Rettentően kíváncsi.
Hallottam hogy valaki közeledik felém a TARDIS belsejéből.
Jelen Rachel leült mellém a lépcsőre és csak ő is nézett maga elé. Egy darabig egyikünk sem szólt semmit. Aztán a semmiből hirtelen kitört belőlem.
- Valamelyikőtöknek meg kell halnia. - temettem az arcomat a két tenyerembe.
- Eddig már gondoltam erre, ne aggódj. - simogatta meg a hátam és én mélyeket sóhajtottam hogy lenyugtassam magam.
- Ő nekik kell, tudom, de akkor is azok ti vagytok. És hogy csináljam? Vezessem őket ki az utcára és kiáltsam el magam egy náci katonának hogy zsidók vagytok, vagy mi a fene?! - akadtam ki még jobban és szinte alig kaptam levegőt.
- Nos, végül is van bennem zsidó vér és szerintem Michael-ben is van, szóval nem hazudnál sokat. - vonta meg a vállát Rachel.
- De ez akkor sem fair. Miért mindig nekem kell a szart csinálnom?
- Hé! Ne legyél már ilyen nyámnyila. Erős csaj vagy és megtudod te ezt csinálni. Calum-nak csak a szája jár és Luke meg beszari tud lenni elég sokszor. Ha te nem lettél volna ezzel a két idiótával biztos nem lennének itt ahol most. Sőt lehet sehol sem ha már az Angyalról beszéltünk. Csak is magadra számíthatsz, de azzal nincs semmi baj. Ha másra bízod a munkát lehet nem olyan jó lesz a végeredmény ezért inkább bizonyosodj meg te magad róla hogy jó lesz a vég kimenetel. - öntötte belém a lelket és az erőt Rachel. Kezdtem egyre jobban elhinni a szavait és hinni magamban. Kellett ez nekem. Már nagyon-nagyon kellett. Ebben az utazásban nem lehettem már az aki voltam. Naiv, gyenge, álom világban élő bárgyúság. És ezzel nem volt baj, mert az ilyen személyiség nem is jó. Egy embernek erősnek kell lennie az élethez. Az élet szar és több apróbb fost fog az arcodba dobálni a "sors" az életed során. Kell hogy legyen vér a pucádban és hogy szembe nézz az élet rögös útjaival.
- Jól van. Megcsinálom. - álltam fel hirtelen szinte meg is szédültem.
Kimentem a bunkerbe ahol mindenki ugyan azon a helyen volt mint mikor otthagytam őket. Luke állt és nézte ahogy Calum vág vicces fejeket Michael felé, aki nevetett mint egy kisgyerek. Ashton is tele árasztotta a dallamos kuncogásával. Rachel csak a fejét csóválta de ő is mosolygott.
- Ti olyan hülyék vagytok. - jegyezte meg Luke nevetve. Michael felállt és csak úgy elkezdte őt csikizni. Luke próbált védekezni de közben Calum is megindult és lefogta őt. Most Luke nevetésével töltődött fel a terem. Ashton pedig felugrott Michael hátára.
- Gyiiháá! - kiáltotta el magát. Michael elkezdett egy számomra ismeretlen country zenét énekelni. 

- Na jó, most már elég. - állította le őket mosolyogva Luke.  
Hirtelen lépteket hallottam. Mire feleszméltem volna hogy mi a fene folyik itt, Rachel felállt és kioldotta a bunker kijáratánál a zárat a szónikus csavarhúzóval.
- Ezt miért tetted?! - kiáltottam idegesen és rájöttem nem kellett volna mert az ellenség meghallhatott engem. A léptek szaporábbak lettek és nem tudtam mit tenni mert Calum betuszkolt a TARDIS-ba aki addigra elengedte Luke-ot. Ashton leugrott Michael hátáról és mind felém néztek. Luke besuhant mellettem az irányítópulthoz.
- Ez így a legjobb. - mondta Rachel és rám mosolygott.
- Áldozatokat hozni kell és ezt csak így lehet megoldani. - tette hozzá Ashton és végül Michael szólt utoljára.
- Luke szeretlek! - mondta túl játszva a drámát és vicces is lett volna csak Calum bezárta a TARDIS ajtaját és Luke pedig meghúzta a kart. Már éppen indultunk mikor két lövést hallottam és egy ’NEM’ kiáltást.
A jelenbeli Rachel, Michael, Ashton ott ültek a lépcsőn és nézték ahogy az ajtónak döntöm a hátam és könnyes szemekkel nézek rájuk. Calum és Luke az irányítópultnál ügyködtek valamit. Nem akartam elhinni hogy mi történt. És egyik pillanatról a másikra. Előtte még vidáman szórakoztak és csinálták a buta dolgokat amiket szoktak és Rachel pedig a kajáját majszolta, mint általában... aztán bele sem akarok gondolni hogy ezek után mi lett velük.
- Itt vagyunk és élünk. Nem kell túl aggódni a dolgot. - vonta meg a vállát Rachel.
- Mind tudtuk hogy ezt kell tenni és ez volt a legjobb terv. - szólt Ashton mosolyogva.
- Na, gyere. Egyél valamit. - indult felém Michael és felhúzott a földről. Leültem a padra és oda nyújtott nekem két szelet pizzát és egy kólás üveget. Miután neki álltam ezeknek, máris jobban éreztem magam. Teljesen.
- Te hogy érzed magad? - kérdeztem Luke-ot amint leült mellém. Megvonta először a vállát, aztán felém fordult. A szemeimbe nézett egy pillanatra hallgatott. Azt várta talán hogy megértsem szimplán a nézéséből mit akart? Annyira még nem ismertem jól. 

Mikor látta az arcomon hogy nem értem mit akar, sóhajtott egyet és lecsukta a szemét egy pillanatra.
- Nem jól. - szólt halkan hogy csak én halljam. - De nem volt mit tenni.
- Hogyan gondoltátok ki ezt a tervet? Miért nem tudhattam róla? - kérdeztem kissé kiakadva.
- Azt nem tudom honnan tudták hogy majd jönni fognak katonák, de tudták és mondták hogy menniük kell. Nekik. Bátrak voltak hogy felvállalták. - magyarázta maga elé meredve és sejtettem hogy neki sem lehetett kellemes otthagyni a barátait meghalni, még hogy ha valamilyen szinten itt voltak vele.
- Igen, azok voltak. - sóhajtottam és bele ittam a kólámba. Mikor nem számítottam rá, Luke kivette a pizzát a kezemből és kétszer beleharapott nagyokat, majd visszaadta. Tátott szájjal néztem rá hogy azért ezt nem kéne...
- Éhes vagyok. - csóválta meg a fejét. 

- De ez az én pizzám! - akadtam ki. - Még csak meg sem kérdeztet hogy ehetsz e belőle.
- Bocsi. - szólt és rám nézett kiskutya szemekkel, majd a fejét a vállamra hajtotta. - Amúgy nem vagyok ám egy olyan komoly ember. Sokat szoktam viccelődni és úgy viselkedni mint egy nyolc éves hülye gyerek, csak ezek a történések nem engedik meg hogy kitörjek. Pedig hidd el szeretnélek én felvidítani a hülyeségeimmel, csak nehezen megy mikor az élet ilyen savanyú citromot kínál. - vallotta be Luke és végre egy őszinte mosolyt csalt az arcomra.
- Tudom és ne aggódj, így is vannak pillanatok mikor felvidítasz. De ne aggódj, most már vége, remélem. - nyugtattam meg és ő visszaült rendesen és rám mosolygott.
- Már megyünk is tovább hogy jól érezzük magunkat. - kacsintott rám majd kinyújtotta a nyelvét. Imádni való volt.
- Hova megyünk? - Kérdeztem ugyanis szerettem volna már egy kicsit kikapcsolódni és persze Daisy-nek is megígértem hogy elmegyünk értük.
- Felvesszük a többieket és akkor kitaláljuk hogy hol szórakozzunk. Ránk fér már. - veregette meg a vállam és egyetértően bólintottam.
- Amikor bejöttem a TARDIS-ba akkor terveltétek ki ezt az egészet? - kérdeztem gyanakvóan visszatérve a témára. Luke mélyen sóhajtott és elővette ismét az arcára a megbánós-de-komoly-és-határozott-maradok tekintetét.
- Igen. Eléggé bonyolult ez az egész. Hiába vagyok itt és hiába magyarázod el jól a dolgokat, néha semmit nem értek. - vallotta be komolyan.
- Velem is ez van. Van amikor én sem értem hogy mi zajlik körülöttem. - Luke csodálkozva nézett. Gondolom ő azt hitte hogy számomra minden világos. Hát sok minden nagyon nem volt az.
- Azért köszönöm. Beavathattatok volna, de úgy sem lett volna erőm ahhoz hogy elrendezzem a halálukat. - mondtam komorabban és kezdtem magam is belátni hogy nem volt más választás. Luke bólintott és hátradőlt a padon.
- Ne helyezd magad kényelembe, hiszen itt vagyunk jövő Tokiójában. - bökte meg őt Michael és Luke elnevette magát.
- Muke! - kiáltottuk fel szinkronba Rachel-el és hirtelen mindenki csöndbe maradt.
- Őrült rajongók... - csóválta meg a fejét Calum.
- Én kérem nem vagyok rajongó csak baromira Michael megszállott vagyok és szerintem Luke-al szép párt alkotnának. - fejtette ki magát Rachel. Luke felhorkantott.
- Már megint itt tartunk. Sajnálom hogy le kell romboljam a képzeléseiteket, de én egyenesen heteró...
- Lukey, ide hozzam neked a Tumblr blogomat bizonyítékul hogy milyen sok homo is van benned? - ült Michael Luke ölébe és esküszöm lefordultam majdnem a padról. Rachel-el gyors pillantást váltottunk. Luke-ot nem zavarta mondjuk ahhoz képest hogy éppen tagadta volna a dolgokat.

- Te neked van Tumblr oldalad? - kérdezte Ashton Michael-től.
- Igen. Luke-is-my-pinguin-lover a felhasználó nevem. Én vagyok a legnagyobb rajongója. - dicsekedett Michael majd hozzábújt a pingvin sráchoz. Ekkor észrevettem hogy Rachel kameráz az iPhonjával és hálát adtam neki amiért cselekedett ilyen hamar.
- Na menjünk mert már kezd túl meleg lenni itt. - nevetett a saját viccén Calum. Michael elegánsan lehuppant a földre és Luke rácsapott a hátsójára majd felém fordult.
- A banda srácok és All Time Low Jack kivételek. De amúgy heteró vagyok. - bizonygatta de nem túl komolyan hiszen közben nevetett.
- Aha... de azért van benned egy kis hajlam. - veregettem meg a hátát ahogy elindultunk az ajtó felé.
- Jó, de azért így is elfogadsz? - kérdezte reménykedve.
- Hát még csak így! - szóltam határozottan és ő meg nevetni kezdett. Mikor elnéztem jobbra láttam hogy Rachel minket néz és a fejét rázza. Kérdőn fel emeltem a karom hogy mit akar jelenteni a fej rázása, de csak lelegyintett. Érdekes helyzet volt.