Ismeretlen Év, Atlantis

And the arms of the ocean are carrying me

And all this devotion was rushing out of me

In the crushes of heaven for a sinner like me

But the arms of the ocean delivered me
- Never Let Me Go

Landoltunk, kissé imbolyogva. Erősen kapaszkodtam a korlátban és figyeltem a Doktor arckifejezését. Semmi aggodalom nem volt rajta, ezért gondoltam nincs mitől félni. Az inge és mellénye fölé felvette a szürke öltönyét és elindult az ajtó felé.
- Ideje felfedezni egy más világot. - nézett vissza rám mosolyogva. Egy kicsit megigazítottam a hajam egy hullámcsattal, majd felvettem a bőrdzsekimet. Mikor a hátizsákom egyik pántját a vállamra raktam, a Doktor hirtelen felemelte a kezét.
- Arra nem lesz szükséged, hátha futnunk kell. - vonta meg a vállát. Egy kis tanakodás után visszaraktam a táskát a padra majd a Doktor után mentem.
Amint kiléptem a TARDIS-ból egy szűk térben találtam magam. Mintha egy raktár lett volna, mert tele volt dobozokkal és törött üvegekkel. A Doktor elindult az ajtó felé amint bezárta maga után a TARDIS-t. Én szorosan a nyomában voltam.
Kiértünk egy kis szűk folyosóra és csak mentünk egyeneset, majd egy kaszinóba tértünk ki. Érdekes volt, hiszen az emberek akik ott ültek és játszottak, olyan volt mintha a negyvenes évekből léptek volna ki. A Doktor nem szólt egy szót sem, csak mentünk tovább. Végül kiértünk a kaszinóból és olyan volt mintha egy plázában lettünk volna, csak sokkal régebbi bútorokkal és stílussal. Mindenhonnan boltok nyíltak és emberek mentek ide meg oda ebben a hatalmas fedett épületben. Arra gondoltam hogy ez egy bevásárló központ, de mikor megláttam hogy valaki a posta ládáját nézegeti nem messze a kaszinótól, majd be megy egy nagy családi ház szerűségbe, akkor rájöttem hogy ez egy fedett kis város volt.
A Doktor nem akart megállni, ha nem csak ment, én pedig követtem. Végül elértünk egy nagy nyitott teremhez, ahol az egyik oldalon ajtók nyíltak ki egy erkélyre. Az üveg ajtón kisétáltunk és oda kerültünk az erkélyre, ami mögött egy akvárium volt. Oda álltam a korlát mögé és figyeltem ahogy a halak úszkálnak. Az akvárium tankja hatalmas volt, hiszen kilométerekig húzódott az üveg fallal együtt, és ahogy felnéztem, nem is láttam a végét. Sőt mintha fölöttünk is úszkáltak volna és mintha mi lettünk volna egy burokban. Az érdekes dolog volt hogy ha szembe néztem az akváriummal, akkor túl oldalt megláttam még több házat és egy hatalmas üveg hidat is, ahol az embereke biciklivel és gyalog mentek át az egyik épületből a másikba.
- Doktor, hol vagyunk? - kérdeztem kíváncsian, ugyanis az egyik táblán egy ismerős név állt.
- Ez kérlek szépen, a víz alatti város. Atlantisz. - emelte fel a kezeit a Doktor és forgott körbe ahogy mutatta hogy ez mind Atlantisz. És valóban az a név állt a táblán.
- Nem létezik. Atlantisz az nem igazi, az csak egy kitalált történet! - háborodtam fel, bár ahogy jobban elnéztem a burkot amiben voltunk és az óceáni világot ami körülöttünk élt, valahogy kezdtem érezni hogy ez nem csak egy sima akvárium.
- Biztos vagy ebben? - ívelte fel az egyik szemöldökét a Doktor és végül megráztam a fejem.
- De akkor is nehezen hiszem el. Hogyan tudnak az emberek itt lakni? Hogyan kapnak levegőt és hogyan állítanak elő áramot és ételt? - támadtam le a kérdéseimmel, mire ő türelmetlenül legyintett.
- Ígérem egy idő után megkapsz minden kérdésedre valamilyen választ, de most haladnunk kell. - ragadta meg a kezem és behúzott az erkélyről.
Elindultunk egy másik irányba, és egy lakáshoz értünk. Kívül üresnek tűnt és az emberek is messziről kerülték. Eléggé omladozó állapotba került. A Doktor elővett egy kulcsot és kinyitotta a bejárait ajtót, majd előre engedett. Félve indultam be a sötét folyosóba, de végül felkapcsolta a lámpát és már jobban láttam. A folyosón a falnak a színe sötét zöld volt, míg a bútorok sötét barnák voltak. Balra volt két ajtó, az egyik a konyha-étkezőbe nyílt, a másik pedig egy nappaliba. Egy mahagóni színű lépcső vezetett fel az emeletre, ahol két szoba volt. Az egyik szobában az ágyon ruhák voltak kiterítve, többek közt szoknyák is és ingek. Egyenruhának tűntek nekem.
- Érezd magad otthon. Egy darabig most itt fogunk lakni. - állt meg a Doktor az ajtóban, ahogy én a gyerek szobában néztem ki az ablakon. Nem láttam mást onnan, csak az „utcát” ahonnan jöttünk és ahogy emberek mentek ide-oda meg néhol egy bicikli.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem zavarodottan amint felé fordultam.
- Ne aggódj, nem kell sokat maradnunk, csak be kell épülnünk egy darabig. Muszáj szerepet játszanunk. Te az én lányom leszel és iskolába kell menned. - avatott bele a dologba, de én nem értettem hogy miért kell ezt csinálnunk és őszintén szólva nem is volt hozzá kedvem.
- Ugyan mért?
- Mert van itt valami furcsa amiről meg kell bizonyosodnunk, de ahhoz észrevétlennek kell maradnunk. Vedd fel az egyen ruhát. Fél óra és menned kell iskolába, majd elviszlek. - nézett az órájára és a ruhák felé legyintett. Mikor becsukta maga mögött az ajtót, jobban körbe néztem a szobában, öltözés helyett. A falakon néhány kép volt, őt és engem ábrázolva, olyan képek amiket soha nem is készítettünk. Aztán gyerek rajzok. Egy kisebb zongora az egyik falhoz tolva. Íróasztal tankönyvekkel és füzetekkel rajta. Egy polaroid fényképezőt találtam az éjjeliszekrényen, ami nagyon megtetszett. Leültem az ágyra, ami megnyekergett ugyanis vasból volt. Végig néztem a ruhákon és valahogy éreztem hogy nincs más választásom. Valamennyire én is kíváncsi voltam hogy mi a fene fog ebből kisülni és csak abban reménykedtem hogy nem lesz semmi komoly baj.
A ruhák pont jók voltak méretre, bár a szoknya a combom közepéig ért és kicsit kicsinek éreztem, ezért folyamatosan azt húzogattam. A hajamat kifésültem és hagytam lógni.Kék nyakkendőt kellett felraknom a fehér inghez, amivel meggyűlt a bajom, mert ilyet sosem csináltam. Mikor összepakoltam az oda készített iskola táskát és csak beszórtam mindent abba amit az asztalon találtam, lementem a konyhába. A Doktor ott várt engem reggeli palacsintával és kávéval. Szerencsére az ízek nem voltak annyira másak ahhoz képest hogy a felszín alatt voltunk kilométerekkel.
- Doktor, mondd, miért nekem kellett ide eljönnöm? És egyáltalán mit fedeztél fel itt? - kérdeztem türelmetlenül két harapás között. A Doktor leült mellém és ő is neki állt enni.
- Ahogy figyeltelek titeket úgy éreztem te lennél a legméltóbb arra hogy jól teljesítsd ezt a feladatot. És mikor kiraktalak legutoljára titeket, kaptam egy hívást egy ismeretlentől és kérte hogy jöjjek el ide. Az a helyzet hogy napok óta tűnnek el emberek és csak a holttestük kerül elő. Az orvosok nem tudják megállapítani hogy mi végzett velük. A testük mindig olyan fonnyadt és a szemgolyójuknál nincs ott a pupilla sem a szín, csak egy fehér üresség. Rettenetesen ijesztő és meg kell keresnünk azt ami ezt csinálja a lakossággal. - magyarázta és én feszülten figyeltem. Tehát még is csak veszélybe hozott el engem.
- És képes voltál engem belerángatni? Mi van ha én leszek a következő? - háborodtam fel de a Doktor megcsóválta a fejét.
- Ne aggódj, semmi bajod sem lesz. Majd én megvédelek.
Reméltem hogy úgy lesz ahogy mondja. Idegesen megpróbáltam befejezni a reggelit, majd a Doktorral elindultam az új és ideiglenes iskolám felé.
Úgy nézett ki mint egy átlagos Brooklyn-i gimnázium csak a kék ég és madarak helyett inkább kék víz volt és apró halak.
Meglepően kevés gyerek vonult be az iskolába. A Doktor jött velem és bemutatott az igazgatónak, aki úgy nézett ki mint egy rendes ember. Mr. Aarti elvezetett az osztálytermemhez ahol először irodalmunk volt. Még mielőtt a csengő megszólalt volna, régi fajta lemez lejátszós zene ment a hangszóróban.
Az első padban találtam magamnak helyet. A többiek nem is foglalkoztak velem. Éppen házit írtak az utolsó pillanatban vagy kártyáztak. Mint egy átlagos iskola.
Végül becsöngettek és a tanár be is lépett. Mr. Alex név volt az asztalán levő táblájára írva és hirtelen nem is láttam rendesen őt, ugyanis lehajolva az az asztala mögött matatott valamivel. Mikor felnézett az osztályra pár két perc után, ami kezdett lecsendesedni, a szívem nagyokat dobbant a mellkasomban. Eszméletlenül helyesnek találtam és olyan volt mint az első gyerekkori szerelmem csak férfias változatban.
- Osztály, csendet kérek. Hogy van ma mindenki? - kérdezte nagy mosollyal az arcán. Pár diák megszólalt mások helyett hogy mennyire szép a mai nap és egyéb. Én csak pislogva néztem és figyeltem Mr. Alex minden mozdulatát.
- A mai nap egy különös könyvet fogunk olvasni, aminek a címe New York. Ez egy kitalált város, amit mind tudjátok, elég sokan szeretnek elképzelni. Érdekes hogy ha egy ember feljön valamivel, akkor mindenki más azzal fog alkotni valamit. - csóválta meg a fejét, nekem meg az elmémbe ragadt ez a gondolat. Hogy érti hogy New York kitalált? New York nagyon is valós! Bár mondjuk előtte egy órával épp Atlantiszról gondoltam az ellenkezőt, aztán kiderült hogy még is létezik. Mint ahogy nekünk ez a hely volt egy mendemonda, nekik az én valóságom volt az.
- El is felejtettem hogy van egy új diákunk, aki a város túloldalán levő gimnáziumból iratkozott át. - mondta Mr. Alex ahogy a listát nézte az asztalánál ülve, majd felpillantott. Mikor meglátott engem, elmosolyodott.
- Emilia, mutatkozz be a diáktársaidnak. - szólított fel és fél mosollyal bólintottam. A Doktor azt mondta hogy adhatom teljesen magam csak annyi hogy azt hagyjam ki amit ők itt furának találnának. Addig még nem igazán tudtam eldönteni hogy mi a fura nekik és mi nem.
Lassan felálltam és megköszörültem a torkomat. Bizonytalanul körbe néztem, majd neki álltam a beszédemnek amit még a gimi felé találtam ki.
- Az én nevem Emilia Williams és a Medúza gimnáziumból iratkoztam át, különböző okok miatt. Nagyon izgatott vagyok  és alig várom már hogy remek időt tölthessek el itt, veletek. - fejeztem be és olyan gyorsan leültem ahogy csak tudtam. Még a Doktor mondta hogy mi a „régi” iskolám neve és hogy a Medúza meg a Rája iskola eléggé riválisok ezért nyalni kell a Rájásoknak csak hogy jobban be vegyenek.
- Köszönjük Emilia, és itt a kötelező olvasmány. - nyújtotta át nekem a könyvet Mr. Alex. Maga a könyv piros volt és egy autószerűség helyezkedett a borítóján. Rá volt írva a járműre hogy NYC és a tetején pedig egy reklám tábla hevert, ezért hamar rájöttem hogy egy taxit akart ábrázolni. Meglepődtem hogy ahhoz képest számukra ez egy kitalált történet, azért elég élethűen képzelték el. Vagy... lehet valaki már járt ott az igazi New Yorkban.
Az óra érdekesen telt el és minden olyan pontosan volt eltalálva a New  York-i könyvben mintha az író tényleg járt volna ott. Néha a hideg is kirázott mikor ráismertem egy két helyre. Mr. Alex olvasta fel hangosan, mi meg jegyzeteltünk fontos részeket és érdekes mondatokat húztunk alá a könyvben. Mr. Alex hangja kellemes volt. Se nagyon mély, se nagyon magas, épp középen. De mikor felnevetett egy két vicces részen, a nevetése úgy csengett mint egy kisgyereknek. Mindig mosolygott ha valakinek volt egy kérdése és mogyoró barna szemei csak úgy csillogtak. És persze okos volt és fantázia dús, ahogy New York-ról beszélt. Bár néha totálisan tévedett az otthonommal kapcsolatban, azért kellemesen éreztem magam miközben hallgattam. Néha elmondtam neki hogy az én véleményem szerint vannak dolgok amik nem úgy történnek a „képzeletbeli” New York-ban mint ahogy ő elképzelte. Ilyenkor figyelmesen hallgatta az én elméletemet, utána megjegyezte hogy milyen kreatív elmém van. Nos, ha tudná mi a valóság...
Irodalom után volt egy matekom, ami pofon egyszerű volt számomra. Másodikos anyagot vettünk. Aztán volt egy érdekesség, óceán tan és ott az óceáni állatokról beszéltünk, most különösebben a bohóchalakról. Utána pedig ebéd és ennyi volt az iskolából. Nincs se történelem, kémia, fizika, csak rajz meg testnevelés van, csak másik napokon meg lehet külön zene órákat venni. Nagyon furának találtam az egész helyzetet ami ott ment. Érdekes módon nem volt történelem tantárgy, pedig biztos lett volna mit mesélni Atlantisz keletkezéséről. Bár lehet nem akarták hogy az emberek tudjanak róla.
Mikor befejeztem az ebédemet, Mr. Alex oda sétált hozzám ahogy megálltam az iskolával szemben levő hatalmas üveg falnál és csak néztem az élő világot.
- Átlagos emberek nem szokták csak úgy bámulni itt a vizet. Nekik nem újdonság. Miért van olyan érzésem hogy neked ez mind új és varázslatos? - kérdezte ahogy kis mosollyal nézett rám. Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak. Elég hamar kiderülhetett hogy milyen fura vagyok én itt.
- Mindig is más voltam. Mr. Alex maga téved. Itt születtem és itt is éltem azóta. Egyszerűen csak ilyen a természetem. - próbáltam jól hazudni és közben kedvesen mosolyogni.
- Órákon kívül hívj csak Alex-nek és tegyük úgy hogy elhittem amit mondtál. - szólt majd oda nézett a víz felé ő is.
- Az emberek miért nem törődnek itt az óceáni világgal? Miért nem nézik, miért kerülik? Hiszen csodálatos. Sosem tudnám megunni. - fejtettem ki magam. Alex elgondolkodott és megrázta a fejét majd ismét felém fordult.
- Félnek. Ez az ok. - szólt tömören. Kérdőn néztem rá.
- Ugyan mitől?
- Hogy meglátnak valamit. Tele van itt a víz titkokkal és sötétséggel és ahogy egyre több ember hal meg ismeretlen okok miatt, az emberek elkezdtek megrémülni az üvegen kívüli világtól. Azt gondolják a baj onnan jön. Szerintem pedig bentről. - magyarázta és én bólintottam. Érthető volt és ezt a helyet egyre titokzatosabbnak éreztem.
- Gyere, megmutatok neked valamit. - mutatott Alex egy irányba és mikor elindult én követtem. Előtte még körbe néztem de nem találtam a Doktort sehol, pedig azt mondta jön majd értem, de nem úgy tette.
Alex-el elsétáltam egy nagy épületig és az oda vezető úton az iskoláról beszéltünk és megosztottuk egymás véleményét a könyvről és magáról Atlantiszról. Most már teljesen biztos volt benne hogy én nem itteni lakos vagyok, de valahogy nem rémítette meg. Akár én is lehettem volna az a titokzatos dolog ami megöli az embereket, de ő nem úgy nézett ki mint aki félt volna az ismeretlen és idegen személyről.
Az épület amibe beértünk az egy könyvtár volt, csak bezárták különböző okok miatt évekkel ez előtt. Alex-nek viszont volt egy titkos hátsó ajtója ahol mindig bement és órákat eltudott tölteni a régi könyvtárban.
Ahogy a sorokat róttuk, éreztem a régi könyvek illatát és olyan érzésem volt mintha a rendes világomban élnék. Kissé különösen éreztem magam, de nem csak akkor, hiszen már Tokióban is furcsa volt minden. Néha csak haza akartam menni a szüleimhez, mert hiányoztak.
Mikor elhaladtam egy könyv mellett, ami a földön volt, felvettem és megláttam egy pingvint a borítóján. Eszembe jutott Luke és a többiek. De főként Luke, ami bűntudatot okozott, ezért visszaakartam tenni a polcra a könyvet, de Alex megakadályozta.
- Mi ez a lény? - kérdezte szinte gyanakvóan és a pingvinre mutatott.
- Hát egy pingvin. - mondtam érthetetlenül, de láttam az arcán hogy még most sem érti.
- Az micsoda? A te világodban van ilyen? Ártalmas? - kérdezgetett tovább de most már nyugodtabban.
- Egy madár ami nem tud repülni és igen, van, de nem ártalmas. Nagyon aranyosak és hideg részeken élnek. - magyaráztam de Alex szemében láttam még egy kis furcsaságot.
- De mi az a madár? - erre már tényleg nem tudtam hogyan válaszoljak.
- Az is egy fajta állat az én világomban. Szárnyaik vannak és tudnak repülni a levegőben.
- Ó, mint a galamb a könyvben. - esett le neki és én mosolyogva bólintottam. Alex elengedte a kezem és én elhelyezem a könyvet a helyén.
Nem ez volt az egyetlen könyv ami Alex világában érdekes volt és nem létező. Valószínűleg ezért zárták le a könyvtárat mert az emberek rátaláltak erre a könyvekre. A kérdés már csak az volt hogy hogyan kerültek oda?
- Szóval, egyszer találtam itt egy könyvet, ami nagyon érdekel engem és szerintem téged is fog. - mutatott egy sor felé és elindult beljebb én meg utána. Egy könyvet levett a polcról és leült földre, én pedig vele szembe. Felmutatta nekem a könyvet. TARDIS kék színe volt és egy zár helyezkedett a lapok tetején, így nem tudtad kinyitni.
- Kulcs is van hozzá? - kérdeztem kíváncsian és reménykedve. Alex elővette a kulcscsomóját és egy kis csillag alakú kulcs pont bele is illeszkedett és három tekerés után a zár kipattant.
- Öt évig kerestem a kulcsát. A könyvtár minden zugát felkutattam és más könyvekből próbáltam utána járni ennek az írónak. - mesélte csillogással a szemében ismét.
- És hol találtad meg? - éreztem hogy a kíváncsiság nagyon uralkodik rajtam azon a napon.
- A vicc az volt hogy végig nálam volt. Még gyerekként találtam a moziterem egyik széke alatt egy kis dobozt és abba találtam meg és egy fényképet az íróról. Az a pénztárcámban van. - legyintett, majd átnyújtotta a könyvet. Vagyis inkább naplót, ugyanis kézzel volt írva és minden bejegyzés felett dátum volt. Az első lapon meg egy üzenet a Doktortól és úgy kezdte, kedves Emilia. Hirtelen becsuktam a naplót még mielőtt valami olyasmit olvasok amit nem kellett volna még tudnom.
- Megtudnád mutatni a képet? - kérdeztem Alex-et és ő bólintott. Kivette gyorsan a tárcájából és a tenyerembe rakott egy kis igazolvány képet amin saját magamat láttam. Lélegzet elállva néztem fel Alex-re aki csak mosolygott.
- Nem is akartam elhinni mikor megláttam a neved a listán és utána pedig téged. Öt éve olvasom már minden évben kétszer. Kicsit megszállottja vagyok. - vonja meg a vállát mintha ez olyan természetes lenne. - Persze tudtam hogy jönni fogsz. Hiszen benne van. - mutatott a könyvre és én lenéztem. Ebben benne volt a jövőm és talán a megoldása is annak a dolognak amiért idejöttünk.
- Alex, ez... - kezdtem bele de nem tudtam mit mondjak.
- A napló értékes, tudom és nem is szabad elolvasnod, ezt is leírtad. De persze egyik bejegyzésben azt is elmondtad hogy bármilyen apró más tevékenység a megírottól befolyásolni tudja a könyv tartalmát, tehát ez nem egy rögzített idő, csak akkor ha elolvasod, de addig simán megtudod változtatni azt a történetet amit én már annyiszor elolvastam. - magyarázta Alex és próbáltam feldolgozni az információt.

- Köszönöm hogy megmutattad. Ez nagyon értékes. Azért ne veszítsük el szem elől. - adtam neki vissza és ő elrakta a helyére, majd leült mellém.

- Például egy dolog biztos nincs benne a naplóban, amit szeretnék megváltoztatni majd idővel. - mosolyodott el és mélyen a szemembe nézett a gyönyörű szemeivel. Elmosolyodtam és éreztem hogy az arcom égett.
- Ideje megkeresnem a Doktort. - álltam fel és Alex kivezetett a könyvtárból.
- Emilia, még annyit hogy tudom mi lesz a vége ennek az egésznek, de megpróbálom nem elárulni, viszont szeretnék segíteni így hamarabb haza térhetsz, vagy legalábbis a többiekhez. Tudom mennyire hiányoznak. - mondta kedvesen még mielőtt elváltunk volna egymástól az iskola előtt.
- Csak akkor segíthetsz ha nem keveredsz semmilyen bajba. - szóltam komolyan és ő bólintott.
- Nem lesz semmi bajom, ne aggódj. - mondta majd elindult vissza az iskolába. Néztem ahogy megy fel a lépcsőn és megjegyeztem magamban hogy a fekete nadrág és a kék ing milyen jól áll neki. Mikor feleszméltem a Doktor szúrós szemekkel nézett rám.
- Ideje haza menni és megbeszélni holnap mit nem fogsz csinálni iskola után. Például, az én tudtom nélkül fontos információkat szerezni. - morogta mire én karba tett kézzel méregettem.
- Te is biztos nélkülem találtál infókat és különben is, nem voltál itt. Nem volt kedvem várni.
- Hát persze hogy nem, hiszen a jóképű irodalom tanár feszülős gatyában jobb társaság mint én. - forgatta a szemeit és már majdnem mondtam erre valamit, de inkább magamban tartottam és hagytam hogy vezessen haza felé.