"All of time and space. Everywhere and anywhere. Every star that every was. Where do you want to start?"
- Az élet igazságtalan.
- Már megint miért?
- Szerettem volna elmenni a koncertjükre.
- Attól függetlenül hogy most nem mész az nem jelenti azt hogy soha.
- De a jövő nyári turnéjukra se tudok elmenni mert rohadt drágák a jegyek.
- Lesz még olyan alkalom mikor látni fogod őket, ne aggódj. - veregette meg a hátam Rachel, majd folytatta a chips majszolást. Ismét a témánk a 5 Seconds of Summer volt, ugyanis mind ketten rajongtunk értük. Legalább is én imádtam a teljes bandát, míg Rachel inkább csak Michael Clifford-ért csorgatta a nyálát. Örültem hogy eljött hozzánk és tudtunk beszélni mert nem sok mindenki van itt a környéken akivel tudnék a bandáról csacsogni. Rachel lett a legjobb barátnőm itt New Yorkban. Két éve költöztem ide a szüleimmel a nagyszüleimhez Seattle-ből. Amerika túl oldalára jöttem nagy lelkesen. Előtte nem sok helyre mentem. Washingoton államot jártuk be inkább, a hegyeket és néha átmentünk Kanadába is. Ahhoz képest hogy Los Angeles azért elég közel volt, valamennyire, sosem jutottam el oda. Szinte mindig csak Washington államban voltam, ezért volt szar abban az eldugott helyen élni. De azért szerettem mert a természet szép volt. Persze arra nem vagyok büszke hogy az az idióta vámpíros történet, Alkonyat, ott játszódott, nem olyan messze a szülővárosomtól.
Amikor New Yorkba költöztünk a jobb megélhetésért, minden megváltozott. Csak a két legjobb barátnőm Daisy és Alexis hiányoztak a legjobban, és persze a család többi tagja.
Mikor ezeken a dolgokon gondolkodtam, hirtelen fura hangot hallottam. Az ágyamon ültem és majdnem levertem a fény kardomat és a Doctor Who posztereimet ahogy az ablakhoz fordultam.
- Mi a fene történik itt? - kérdeztem ahogy elhúztam a függönyt az ablaknál. Kíváncsian kitekintettem de nem láttam semmit. Rachel csak ült a székemben az asztalomnál és rezzenéstelen arccal nézte hogy mi ütött belém. - Ez a hang olyan ismerős.
- Szerintem csak valami kerti fűrész vagy mit-tudom-én dolog. Nem kell nagy dobra verni. - szólt határozottan és közben a gépem felé fordult hogy nézze tovább a videót Michael-ről.
Amikor éppen nyugodtan visszaültem volna az ágyamra, egy nagy puffanás hozott frászba. Biztos voltam benne hogy a hang a tetőről jött.
- Rachel, ez nem egy normális eset. Nézzük meg! - ragadtam meg a karját és futottam a lépcső ház felé. A rozoga lépcsőn sosem szerettem fel menni mert féltem attól hogy összeesik alattam és persze talán pókok vagy csótányok is voltak ott. Szóval kösz nem. De most tudnom kellett hogy mi történik, hiszen bármennyire is reálisan élek a világomba, azért hiszek a csodákban és a természetfeletti dolgokban valamilyen szinten.
- Szóval azt gondolod hogy egy UFÓ landolt a tetőn? Mi van ha csak valami elmebeteg átugrott a szomszédos tetőről? - hozta fel a tényt Rachel miközben az ajtó felé közeledtünk. Nem tudtam mit válaszoljak, ezért inkább neki rohamodvam a rozoga ajtónak, szinte szó szerint. Viszont nem sűrűn járnak ide az emberek, ezért be volt ragadva. Rachel-nek átengedtem a teret és egy kisebb lendületet vett magán, majd az ajtó egy nagy puffanással megindult. Lassan megjelent előttünk a kinti fény és friss levegő, de mikor jobban kitártam az ajtót és kiléptem a tetőre, majdnem elájultam.
- Mi a franc ez? Ez nem a...
- De az... - válaszoltam lesokkolva.
Egy hatalmas kék telefon fülke állt ott előttünk. Nem viccelek. Hatalmas volt. Jó, maximum két méter magas. Az aljából kis füst szivárgott ami jelezte hogy ez tényleg most landolt ide. A lemenő nap fénye eléggé megsütötte a csodálatos sötét kék színét ennek a dolognak. Mint egy Doctor Who rajongó, tudtam hogy mi ez. De azt is tudtam hogy ez nem létezik. Ez csak egy sorozat. Nincs olyan hogy Doktor, se olyan hogy TARDIS. Ez valami totális átverés lehet. - Legalább is ezt gondoltam.
- Ki rakta ezt ide? - kérdezte Rachel ahogy közelebb ment hozzá.
- Be kéne kopogtatni az ajtón.
- Miért mit vársz? Hogy majd Amy Pond kiugrik belőle és berángat minket ebbe a masinába? - kérdezte gúnyosan, a sorozat egyik karakterére utalva. Én csak megvontam a vállam.
- Egy próbát megér. - vágtam rá, mire ő megcsóválta a fejét.
- Oké, tiéd az út. - engedett előre, majd megálltam pár centire a telefon fülkétől. Nagy levegőt vettem és próbáltam összeszedni az összes bátorságomat. Végül hármat kopogtattam a kellemesen sima fa ajtón.
Hirtelen a zár kattanó hangját hallottam és két lépést visszaléptem. Az ajtó kitárult, de nem azaz ember volt előttem akit vártam volna. Igazából nem is tudtam mire számítottam.
- Mi lett a tizenkettedik doktorral? - kérdeztem az illetőt. De ő csak horkantott egyet, majd mutatta hogy kövessük.
- A-a. Nem érdekel ha te Galaxisokat mentesz meg, mi oda be nem megyünk. - fogott vissza Rachel még mielőtt elindultam volna.
- Nem foglak bántani titeket. - mondta a férfi egy mély hanggal. - És különben meg nincs tizenkettedik doktor. Se második. Én vagyok az egyetlen. Igazából nem cserélek testet. A sorozatba csak azért oldották meg igy mert meghaltak vagy túl öregek lettek a színészek évek után. De ez amúgy butaság. - magyarázta, ezek szerint a Doktor. Gondolom jó ha beavatom az olvasókat egy kis háttér információba. Az 1963-mas évben elkezdtek az angolok egy science fiction sorozatot gyártani ami arról szólt hogy egy „földönkívüli” ember járja a Galaxist és menti meg az embereket a Földön és más lényeket a másik bolygókon. Egy idő után a Doktor a sorozatban regenerálódott mert valószínűleg a színész már túl idős lett, vagy tényleg, meghalt. A Doktornak a sorozatban voltak mindig útitársai akikkel együtt mentették meg a világot. A sorozat nyolc doktor után jó pár éves szünettel visszatért újabb technológiával, fiatalabb Doktorokkal és érdekesebb kalandokkal. A Doktor képes utazni térben és időben egy kék rendőr telefon fülkével, aminek TARDIS a neve. Mint egy rajongó mindig is kívántam bárcsak igaz lenne, hiszen ki nem akarna utazni térben és időben? De persze tudtam hogy ez csak egy sorozat. Addig a napig.
- Értem. De az akkor is fura. Mennyi idős vagy most? - kérdeztem kíváncsian. A Doktor elmosolyodott.
- Most éppen ezeregyszázkettő. A holdról jöttem, mert bajba voltak az emberek. Ja és az 1970-es évekből. - mesélte lelkesen.
- Ez akkor is baromság! - mondta Rachel de berángattam a TARDISBA végül is.
Ezer arcát láttam már a TARDIS-nak a sorozatban. Tudtam hogy belül nagyobb volt mint kívül és az irányító pult pont ott volt középen. De igazából átélni azt hogy belépsz ebbe az időgépbe, az egy nem semmi érzés. Minden olyan hatalmas volt belül. A belmagassága is akár hat méterre is húzódhatott ha nem hét. A fények és a színek barátságosak voltak. Minden olyan lágy neon kék, de nem a durvábbik fajtából. Ahogy a fények rávilágítottak a Doktorra, észrevettem hogy vörös. A sorozatban sosem volt vörös doktor. A sorozatban úgy állították be hogy ha a Doktornak valaha is vörös lesz a haja, akkor az azt jelenti hogy valami kitüntetést elért az Idő Urak között. (Vagyis Time Lordok)
- A vörösség az csak butaság a sorozatban. Azért nincs vörös, mert én mindig is vörös voltam és ezért kitalálták hogy akkor ne legyen a sorozatbeli doktor vörös egy jó ideig. - válaszolt a Doktor mintha olvasta volna a gondolatom. De lehet inkább csak túl sokáig néztem a haját.
Külső megállapításra egy negyvenes éveiben járó férfire emlékeztetett. Viselkedése nyugodt volt és határozott. Kicsit olyan mint a Tízes Doktoré. Ruhája nem volt különc. Tizenegyes Doktor behatása volt. Csak egy sima ing és felette egy kosztüm mellény. Fekete nadrág és bakancs. Plusz egy egyszerű nyakkendő.
- Neked van neved? - kérdeztem kíváncsian, ugyanis a sorozatban nem igazán derült ki a Doktor neve.
- Hát persze. De ez egy Gallifreyi név, amit úgyse tudtok megjegyezni szóval csak Doktor. - vágta rá, de Rachelnek ez nem tetszett.
- Mi nem vagyunk hülyék, csak mondjad. - szólt határozottan, majd a Doktor elmosolyodott.
- Dotrametur Ornomak Keveline Torojaja Oknajalem Rejtimej. Röviden, Doktor. - sorolta fel a Doktor és én közel voltam a nevetéshez. Eszméletlen.
- Oké. Hagyjuk. - legyintett Rachel és inkább körbe nézett az irányító pultnál.
- De miért pont mi? - kérdeztem, arra utalva hogy miért pont minket választott ki útitársainak. A Doktor nem mindjárt válaszolt, először szerintem inkább csak gondolkodott.
- Nem tudom megmagyarázni egyelőre. A vége felé majd te is rájössz. - mondta komolyan, mire Rachel kíváncsian felemelte a fejét az indító panel tanulmányozásától.
- Minek a vége felé?
- Az utazás vége felé. - vágta rá a Doktor, aztán ismét felém fordult. - Emilia.
- Csak Emi.
- Oké, Csak Emi, szóval te tudod hogy megy ez az egész. Térben és időben bárhova. Merre szeretnétek menni? - tette fel a várva várt kérdést és egy darabig eltűnődtem rajta.
- Mennyit mehetünk?
- Amennyit csak akartok.
- Vehetünk még fel embereket? Mennyi a maximum?
- Vehetünk, de ne túl sokat. Egy tucatnál több embert nem viselek el a TARDIS-ban.
- Rendben. Akkor menjünk ide. - írtam le a pontos címet egy papírra ami ott volt a pulton és oda nyújtottam neki azt. - De előbb lenne még valami.
- Igen? - vonta fel a szemöldökét és közben próbálta elolvasni azt amit írtam.
- Szeretnék még egy dologért vissza menni a lakásba. - mondtam határozottan, mire ő bólintott.
- Veled menjek? - kérdezte Rachel.
- Maradj csak. Addig a Doktor bevezet a világába. - mosolyogtam kissé gúnyosan, és ő csak a szemét forgatta.
Kiléptem a TARDIS ajtaján és ahogy visszapillantottam a kis telefon fülkére, még mindig csodálkozva tettem azt. Hiszen ez csak úgy hihetetlen.
Lefutottam a rozoga lépcsőn, be a lakásba és a szobám felé vettem az irányt. Annyira nem siettem mert biztos voltam benne hogy Rachel és a Doktor sokáig eltudnak majd beszélni erről az egészről.
Még mielőtt ma átugrott volna hozzánk Rachel, előtte délelőtt sütöttem muffinokat. Az egyikből most bekaptam egyet, pont azt amibe Nutella volt. Gondoltam viszek nekik is egyet-egyet. Sőt, annál több kell, ahhoz amit tervezek. Szóval a huszonnégy darabos muffinból tizenkettőt elraktam, a többit meg meghagytam a családnak.
Egy kis zacskóba raktam el a muffinokat és hozzá két vizes flakont, egyet Rachelnek meg nekem. Aztán a szobám felé vettem az irányt.
Bár azt mondtam a Doktornak hogy csak egy dologért mennék vissza, nem tudtam megállni hogy ne fogjam meg a kedvenc hátizsákomat (ami fekete volt és rajta fehér madarak voltak, a pántja meg börből volt) és pár dolgot belerakjak. Nem tudom miért de az első dolog az a telefonom volt, fülhallgatóval és a telefontöltőm. Aztán a fényképező gépem és annak a töltője. Szerencsére négy ezer kép ráfér kapásból. De ha esetleg videókat csinálnék akkor szívás van, de hátha a Doktor tud valamit segíteni ebbe. Aztán elraktam egy kis pipere tartót, amibe kézfertőtlenítő és ilyen dolgok voltak benne. Meg a kedvenc könyvemet a The Perks Of Being a Wallflowert. Aztán muszáj volt egy kardigánt is beraknom, hátha hűvös lesz. És egy piros kendőt. A végén már csak muffinok és a vizek fértek bele, semmi több. Nehéz is volt.
Úgy éreztem megfelelő ruha van rajtam. Hosszú fekete farmert viseltem, ami eléggé feszülős volt és néhány helyen szakadt, ami esküszöm gyárilag volt rajta nem pedig én tépkedtem széjjel. Felsőnek pedig egy fehér vastag pántos trikó amin a Green Day felirat volt zölddel és pár szimbólum. Pluszban a fehér magas szárú Converse cipőm, kék csillag mintákkal, ami már annyi mindenben kiállt mellettem. Gyorsan az órámat is felkaptam és az angol zászlós szívecske formájú nyakláncomat, csak hogy adjak az ilyen dolgokra. Hiszen ez lesz életem legnagyobb kalandja.
Mikor összeszedtem magam és jól körbe néztem a szobámba hogy nem hagyok otthon semmi fontosat, akkor kimentem az előtérbe és bezártam magam mögött az ajtót.
Tudom ha szerencsésen visszatérünk akkor úgy érünk ide, abban az időben, mint mikor most elmegyünk. De azért volt egy olyan érzésem hogy legalább anyunak hagyjak egy üzenetet erről hogy ne aggódjon. De még sem tettem és reméltem hogy nem lesz baj belőle.
Felrohantam a tetőre és boldogan láttam hogy a TARDIS még mindig ott áll. Mikor beléptem Rachel és a Doktor egy heves vitában voltak valami fizikai képtelenségről amibe őszintén szólva nem igazán akartam belekeveredni.
- Akkor itt az ideje indulni. - zárta le a veszekedést a Doktor mikor meglátott engem.
Egy pár mozdulattal be is indította a gépet. Úgy látszott a koordinátákat már akkor beütötte még mielőtt visszatértem volna. Egy pár percig csak nézte a képernyőt, mi meg vártunk Rachel-el egymás mellett állva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése