"There's nowhere else like London. Nothing at all, anywhere."
Ismét landoltunk valahol és már alig vártam hogy végre meglássam mi mit kaptunk. Luke és Calum némán ültek a padon, amíg én a gombokat néztem a pulton. A Doktor csak állt mellettem és nézte ahogy nézem a dolgait. Ez egy remek leírás.
- Meg kell ígérned valamit. - szólt hirtelen, és én felpillantottam rá.
- Igen? - kérdeztem kissé ijedten, ugyanis elég komolynak hangzott és nem tudtam miről van szó. Meg különben is miért pont nekem kell ígérgetnem? Van rajtam kívül még két másik is.
- Maradj együtt velük, végig. Össze kell tartanotok és nem veszíthetitek el egymást. - mondta mélyen a szemembe nézve, pislogás nélkül.
- Rendben, ebben biztos lehetsz. - bólintottam, hiszen semmi esetre sem veszteném el magam mellől ezt a két srácot, meg nem is hagynám el őket. Az más kérdés hogy ők mit fognak tenni felém.
- Lehet lesznek olyan alkalmak mikor neked kell megoldanod a helyzeteket. De ne ess pánikba. A TARDIS mindig veled lesz, csak hívnod kell. - tette hozzá amint megpaskolta a gépezetet. Én csak bólintottam bár eléggé meg voltam ijedve.
- Ideje indulnunk. Kezdek fáradt lenni. - csatlakozott hozzánk Calum, megzavarva a beszélgetést.
- Rendben. - fordultam feléje és elindultam az ajtó felé ott hagyva a Doktort.
- Emilia, még egy dolog. Most hálás lehetsz majd nekem. - intett a Doktor és én ezt megakartam kérdőjelezni, azonban Calum már tolt ki az ajtón. Éppen hogy megtudtam fogni a hátizsákomat és ahogy az ajtó becsukódott hármunk mögött, a TARDIS már el is tűnt.
- Na ezt nem gondoltam volna. - hallottam Luke hangját majd én is arra fele néztem merre ő. Le voltam döbbenve.
- Ez nem...
- De, ez a Big Ben este kivilágítva. Itt vagyunk Londonban. - mondta Luke teljesen nyugodtan ugyanis ő neki nem ez az első alkalom hogy látja a várost. Én viszont nem hittem a szememnek. London mindig is a bakancslistám első helyén állt hiszen gyerekkorom óta elakartam jönni ide. És végre ott voltam. Igaza volt a Doktornak, hálás vagyok ezért. Csak arra nem jöttem rá hogy honnan tudta hogy én imádom Londont. De aztán eszembe jutott a nyakláncom, a szívecskés forma amiben az angol zászló van. Hát persze.
- Szóval mi legyen az első dolog amit csinálunk? - kérdeztem izgatottan. A fiúk tanácstalanul körbe néztek.
- Először jó lenne tudni milyen évben vagyunk. - szólt Luke majd elindult egy férfi felé aki a telefonjával babrált valamit. Tehát ez azt jelentette hogy nem annyira a múltban és nem is annyira a jövőben hiszen sima Nokia telefonja volt.
- Elnézést uram, lehet furán fog hangzani ez a kérdés, de mi a pontos mai dátum? - kérdezte Luke a férfitól.
- Szeptember 16. - válaszolta flegmán, de ez még nekünk nem volt elég.
- És az év?
- Hogy érted? Hát 2011. Merre jártál eddig? - nézett furán a férfi mire Luke kissé leblokkolt.
- Amnéziája van a srácnak és azért ilyen fura. - húzta őt odébb Calum mire én nevetve felé fordultam.
- Amnézia, huh? - nevettem továbbra is, majd láttam hogy Luke is kezd visszajönni a blokkból.
- Jól van, nem jutott más eszembe. - forgatta a szemét Calum.
Úgy döntöttünk hogy ideje lesz egy hotelbe menni, mert fáradtak voltunk mind a hárman. Megkértem őket hogy másnap járjuk be a várost mert még sosem voltam Londonban. Szerencsére simán beleegyeztek.
Nem tudom merre mentünk és mi volt a neve a hotelnak, én végig csak a fényképező gépemmel mentem jobbra-balra meg álltam meg dolgoknál. Közben Luke is örökített rólam pár dolgot a telefonjával mert képtelen voltam neki odaadni a fényképezőmet annyira el voltam foglalva a kattintgatással.
- Egy szobát kérek. - mondta Luke a recepciósnak és oda nyújtotta a pszichikai papírt. Mind a hárman teljes frászban voltunk hogy vajon elfogadja e.
- Köszönjük hogy nálunk maradnak pár éjszakára. - mosolygott a recepciós, majd visszaadta a kártyát. Tehát működött.
- Ezzel a három dologgal miénk lehetne a világ. - suttogta boldogan Calum mikor elindultunk a lift felé.
- Ugyan már csak simán élhetnénk gazdag életünket de nem olyan nagy cucc. - tettem hozzá.
A szoba amit kivettünk eléggé tágas volt és London nagy épületeire nézett. Többek közt arra az épületre amit én csak úgy nevezek a tojás alakú ház. Két ágy volt bent tehát reméltem hogy Calum és Luke egy ágyban fognak aludni mert azon jót nevettem volna és videót is készítettem volna róla. De nem, Calum inkább a kanapét választotta.
- Kösz haver, muszáj nekem az ágyon lennem, fáj a hátam. - tette Luke mintha tényleg fájna neki, pedig biztos voltam benne hogy nem.
- Aha, persze. De holnap te alszol a kanapén. Látod, ebből a szempontból örülj hogy lány vagy. - fordult felém Cal mire én felkaptam a vizet.
- Ha olyan kényelmes kis pöcs vagy akkor aludj az ágyon majd én még a földön is elalszok. - mondtam mérgesen, mire Luke nevetni kezdett.
- Hát jól van. - vonta meg a vállát Calum és ledobta magát az ágyamra. Én és a nagy szám...
- Akkor alszok én a kanapén, gyere ide. - mutatott az ágyára Luke de én megcsóváltam a fejem.
- A koncert után biztos elfáradtatok szóval nyugodtan maradj az ágyon, én tényleg még a földön is elalszom. - mondtam kissé nyugodtabban és elővettem pót párnát és lepedőt a szekrényből. Megágyaztam az ablak előtt ahol az üveg a padlóig ért szóval úgy feküdtem le hogy láthattam Londonnak a fényét és el sem akartam hinni hogy itt vagyok.
- Jó éjszakát. - szólt Calum majd Luke és én is mondtunk egy jó éjszakátot.
Nem bírtam mindjárt elaludni, két dolog miatt. Luke és Calum olyan hangosan horkolt hogy legszívesebben hozzájuk vágtam volna egy-egy párnát. Főként Luke-hoz ugyanis ő közelebb volt hozzám. Pedig állítólag Ashton az a bandából aki a leghangosabb. Lehet hogy ennél még rosszabb, gondoltam.
A másik dolog meg az volt hogy London gyönyörű volt és csak felültem, magamhoz közel húztam a két lábam, neki dőltem az ablaknak és csak néztem kifele. Néha-néha elaludtam de mikor felkeltem arra ahogy a nap jön fel, még mindig abban a pózban voltam. Szép volt. Nagyon szép.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése