2034 Május 22. Tokió/ TARDIS

You're just a daydream away

I wouldn't know what to say if I had you

And I'll keep you a daydream away

Just watch from a safe place

So I never have to lose

- A Daydream Away

- A jövő szaga. - tárta ki szélesen a karjait Luke ahogy felemelte a fejét és beleszippantott a „jövőbe”.
- Hát elég büdös. - nézett fancsali képpel Calum a hal rengetegre ami éppen ott bűzölgött mellettünk. Egy piac kellős közepén találtuk magunkat, ami kissé hasonlított a múltban levő kipakolásokra. Bár a különbség az volt hogy több robot dolgot is adtak el. De nem vacak ugatós robot kutyákat amik akkorák voltak mint egy mini uszkár. Ezek rendes nagy robotok voltak. Nehéz elmagyarázni, de rettenetesen ijesztő volt végig menni a bódék közt és látni hogy mennyit fejlődött a világ több mint húsz év alatt 2014-től.
Ashton, Michael, és Rachel bent maradtak a TARDIS-ban. Michael aludni akart, Rachel még mindig evett, Ashton pedig félt szembe nézni a jövővel. Így maradt az Arany Trió hogy felfedezzék a várost és megtalálják a három másikat.
A házak hatalmasak voltak amiket már akkor is észrevettem mikor kidugtam a fejem a TARDIS ablakából jó pár nappal ez előtt. De most viszont köztük mehettem és ahogy felnéztem hogy lássam hol a tetejük, szinte meg is szédültem. Bele se mertem gondolni New York hogyan nézhetett ki ennyi év után. Szerencsére repülő autók nem voltak. Azok mindig is a frászt hozták rám.
A reklámtáblák tele voltak foci képekkel és játékosokkal. Azon tűnődtem hogy a Japánok nem voltak ekkora nagy focisták hogy mindenhol azt nyomassák. Az árusok is árultak labdákat, mezeket. Az egyiknél meg is álltunk ahol minden országnak a meze ki volt rakva.
- Csak nem ez az Ausztrál foci mez? - szedett le egy felsőt Luke az egyik vállfáról.  A címeren végig simította a hüvelykujját ahogy a mezt fogta és a szemei csak úgy csillogtak a csodálkozástól. Calum is oda állt mellé és még a szája is nyitva maradt.
- 2034. - olvasta fel hangosan. Az év szépen be volt hímezve a mez sötét sárga színébe kékkel.
- Most van a világbajnokság, itt Japánban. - állapítottam meg ahogy egy nagy táblát néztem és mutatták a kész stadionokat meg a Japán játékosokat gyakorolni ott. Ha eddig azt hittem a stadionok nagyok voltak, akkor nem tudtam mit mondjak arra ami ott volt előttem a képernyőn. Szinte mint a Harry Potter negyedik filmében ahol akár száz méter magasig is húzódott a stadion. Ha nem több.
- Meg kell nézni az Ausztrálokat! - ragadta meg Calum Luke pólóját izgatottan és várta hogy mi lesz a válasza.
- Hát nem tudom. Most nem ezért jöttünk... - túrt bele a hajába Luke tanácstalanul.
- Cal, megnézzük hogy mikor lesz a meccs és ha belefér az időbe, akkor maradhatunk egy kicsit. Daisy és Alex is biztosan megnézné. Meg akkor szólunk a többieknek is. - ajánlottam fel majd nagy meglepetésemre Calum megölelt.
- Angyal vagy. - mondta mikor elengedett. Luke jót nevetett rajtunk én meg megigazítottam a pólóm amit Cal olyan jól összegyűrt.
- Nos, ezzel eddig is tisztában voltam. - szóltam játszva az egoistát.
-Oké, de én vagyok az egyetlen aki kezd nagyon álmos lenni? Mikor aludtunk mi utoljára? - kérdezte Luke és valóban nem mostanában volt az.
- Hát, elég rég. Keressünk egy hotelt. - ajánlotta Calum és mi indultunk volna de Luke megfogott minket.
- Nem fogom én ezt itt hagyni, várjatok. - mutatott a mezre majd kinyújtotta a kezét Calum-nak. Ő lassan ráeszmélt mit akar és elővette a pszichikus papírt. Luke mint egy gyerek, ment az eladóhoz és kártyával fűzetett a mezért. Vett négyet az Ausztrálból és megláttam egy ötödiket is nála mikor visszajött hozzánk.
A fehér mezt az orrom alá nyomta, mutatva a címert.
- Amerika? - csillogott fel a szemem és ő nagy mosollyal bólintott.
- Gondoltam örülnél neki. - vonta meg a vállát, mire én megöleltem.
- Hát hogyne. Ez remekül néz ki. - pirossal bele volt hímezve a dátum és a fehér mez bal vállrészéből mint egy hullám ment a jobb alsó csücsökbe a piros csíkok és köztük a kék csillagok. Remekül nézett ki. A hátán pedig az ötös szám volt, csak mint az Ausztrál mezeknek amiket Luke vett.
Ahogy mentünk az utcákon, rengeteg ember volt és esküszöm, a szoknyák egyre rövidebbek lettek, ami már nem tudom hogy lehet. Talán ez csak a japán lányok stílusa. A fiúk is egyre rövidebb nadrágot vettek fel. Telefonok is voltak mindenféle nagyságban. Kisebb-nagyobb. Gyorsan száguldó pazar sportautók suhantak el mellettünk többször is. Az emberek egyre fejlettebben beszéltek a technológiai dolgokkal. Inkább már csak hanggal irányították őket. Magas hidak húzódtak az utak felett ahova házakat építettek és szinte olyan érzés volt mintha semmi sem tartaná azokat a felhőkarcolókat. Néha-néha egy metró suhant el, de alig lehetett észrevenni annyira halkan ment.
Érdekes volt a város. Újdonság és nem mindennapi. Le voltam nyűgözve, de nem annyira hogy jól éreztem ott magam. Túl sok ember volt, a reklámtáblák fényei bántották a szemem. A sport autók hangja rossz volt a fülemnek. Minden olyan komplikáltnak tűnt. Biztos voltam benne hogy ha ezzel a fejlődéssel haladtam volna ideáig, nem lett volna minden olyan rossz. Akkor megszoktam volna. De most csak hirtelen ide csöppentem és különös volt. Nem éreztem magam kényelmesen. Baromi meleg is volt és szerintem szmog keringett a városban. Tehát még húsz évre rá sem tudták azt kikerülni. Kíváncsi voltam hogy a globális felmelegedés hogyan alakult és hogy egyáltalán volt e még északi sark jeges medvékkel. Amikor belegondoltam, az hirtelen nagyon elkezdett zavarni. Itt volt ez a csúcs technológia, kitudja már a hányadik iPhon-al, de én a jegesmedvék iránt aggódtam.
- Ez egy hotelnek tűnik. - mutatott Calum egy magas épületre. És ha azt hitted hogy az Empire State Building magas volt, akkor te még nem láttad azt az épületet. Bár valószínűleg nem.
Az aljában volt egy londiner aki nagy táskás vendégeket fogadott. Teljesen normálisnak tűnt, szinte mint ahogy húsz évvel ez előtt tették.
- Menjünk be. - mondtam és elindultam az üveg ajtó felé. Egy inas kinyitotta nekünk és mi beléptünk a hallba. Minden üvegből volt szinte és olyan hidegnek éreztem bent a levegőt. A hall végében az ajtóval szemben ott volt a recepciós pult.
- Két lakosztályt szeretnénk. - mondtam és a Japán recepciósra mosolyogtam.
- Kettőt? De hát mindig egyben voltunk. - szólt Calum kérdőn. A recepciós zavarodottan nézett hogy most akkor mi is a választásunk.
- De kell Alex csapatának is egy lakosztály, nem? - kérdeztem türelmetlenül. Calum bólintott és odaadta a recepciósnak a pszichikus papírt.
- Kellemes pihenést. - szólt a recepciós nagy mosollyal mikor visszaadta a papírt és a szobák kártyáit.
Amint megnéztem a kártyát, láttam hogy a hatvanadik emeleten vannak a szobák egymás mellett. Izgatottan húztam a fiúkat a lifthez akik a vendégeknek felkínált svédasztalnál akartak falatozni, de én már nagyon szerettem volna látni a szobákat és a kilátást.
Maga a lift nem volt üvegből, viszont nagyon simán és hangtalanul suhant megállás nélkül a hatvanadikra. Még a fülem is eldugult ahogy hirtelen szintet váltottunk. Amúgy százkettő emelet volt elérhető az emberek számára. Nem volt semmi.
Mikor odaértünk a hatvanadikra egy hatalmas folyosón találtuk magunkat. Tetszett mert teljesen ’régi’ stílusa volt, tehát mint a 2010-es években. Nagyon hosszú volt a folyosó és egy szinten körülbelül hét szoba lehetett, de amilyen messzi távolságba voltak az ajtók, biztos voltam benne hogy a szobák is hatalmasak lehettek. Hat lift működött az emeletünkön és a legvégén volt egy szerviz telefon állvány. Ott hívhattad a recepciót és volt egy gyógyfürdő is csak kimondottan azon az emeleten. Ahogy később körbe néztünk kiderült hogy minden emeleten van valami érdekesség és a folyosón vannak leírások hogy mi hol található. Volt edzőterem, bálterem, mozi, akvárium, a legfelső emeleten csillagvizsgáló, könyvtárak több emeleten is és még sorolhatnám. Maga ez a hely egy felhőkarcolós kastély volt. Szinte mindent találtál itt, el sem kellett menned máshova. Arról fogalmam sem volt mennyibe kerülhetett a két szoba, bár gondolom nem volt olcsó. Be le se akartam gondolni hogyan veri át a rendszert egy pszichikus papír és úgy mutatja mintha vont le volna pénzt a nem létező számlánkról. Az biztos hogy ha az a papír valaki rossz kezébe került, akkor ott nagy felfordulás következhetett.
A tetőn pedig hatalmas grill partikat szoktak dobni (igen, Japánban. Számomra is meglepő volt.) és medencés bulikat. Ugyanis van egy hatalmas medence a tetején.

Megtaláltuk a szobákat. 6005 és 6007. Egymás mellett volt. Egyik oldalán a folyosónak páros számok, a másikon pedig páratlanok, pont mint az utca házszámoknál szokott. Kigondoltuk hogy először megnézzük melyik szoba jobb és akkor választunk. Először bementünk a 6005-ösbe. Amikor Luke kinyitotta az ajtót a kártyával és beléptünk, leesett az állam. Egybe nyitott konyha-nappali-étkező kombóba léptünk be. Fekete márvány kővel volt kirakva a padló és a falak fehéren ragyogtak szinte. Konyhában is a bútor fekete volt és szürkés. A konyha tőlünk jobbra volt ahogy bementél a lakásba. Mert ez szinte egy lakás volt. Rendes hotelszobába nincsen konyha részleg. A konyhának amerikai stílusú behatása volt, pultokkal és sok tárhellyel. A hűtőben nem volt semmi és ha akartuk, nekünk kellett működésbe hozni. Az étkező rész az ablakhoz közelebb volt a konyhával szembe. Hosszú üveg asztal foglalta el a helyet, nyolc székkel körülötte. A közepén egy hatalmas vázában mű cseresznyefa ágak virágokkal voltak helyezve. Balra a térségben volt pár vörös bőr kanapé ami remekül passzolt a fekete márvány padlóhoz. A tévé a falra volt függesztve és hatalmas volt. Sokkal-sokkal szélesebb és nagyobb mint amik voltak a 2014-es évben. Videojátékok sorakoztak a kis szekrényben ami a földön volt a tévé alatt. Mindenféle konzol és egyéb kellék volt ott, amit csak kellett. A fiúk szemei azonnal felcsillantak és láttam hogy már alig várják hogy játszanak.  Volt egy kisebb fekete zongora is az ablak előtt. Annál a falnál ahol a tévé volt, kettő ajtó helyezkedett. Az egyikbe bementünk ami közelebb volt hozzánk. Egy szobában találtuk magunkat egy king nagyságú ággyal, beépített gardróbbal (amibe szinte lakni lehetett volna olyan nagy volt), íróasztallal, éjjeli szekrényekkel, fotellal, és az ablaknál ki volt alakítva egy kis ülő sarok. Hatalmas volt a belmagasság és minden olyan tisztának nézett ki a matt fehér falakkal és szintén fehér kellemesen puha padlószőnyeggel. Az ablakból a kilátás más hatalmas házakra nézett és pár reklámtáblára ahol még mindig a világbajnokságot nyomatták. Egy fürdőbe lehetett bemenni abból a szobából és ott majdnem elájultam. Most kissé barnás és karamell színnel volt elárasztva minden. A kádnak háromszög alakja volt és tele volt gombokkal, tehát mindenféle masszás funkciókkal. A kádhoz hozzá tartozott egy kis polc is ahol fürdő sók és kellemes testápolók és samponok sorakoztak. Volt egy zuhanyzó fülke is, amiben akár három ember is beleférhetett volna egyszerre. Nem mintha azt terveztem volna, de olyan hatalmas volt. Aztán két mosdókagyló fogadott minket hatalmas tükrökkel.
A lakosztály túl oldalán kicsit másabb volt az elrendezés. A konyhával párhuzamosan volt egy kisebb folyosó ahonnan két ajtó nyílt egy-egy szobába amiknek hasonló berendezésük volt mint az elsőnek, csak annyi hogy gardróbszoba helyett szekrények voltak hozzáadva és a fürdő, meg maga a hálószoba is jóval kisebb volt. Nekem ez is bőven meg felelt volna.
Tehát nem csak hosszú volt a szoba, de széles is hogy ennyi minden elfért benne. Nagyon-nagyon tetszett.
Mikor átmentünk a másik lakosztályba, teljesen ugyan az fogadott minket szóval maradtunk a 6005-ös szobánál, az 5-ös szám miatt ami a bandájukra emlékeztette őket.
- Lehet enyém a nagyobbik szoba? - pislogott Calum. Kérdőn ránéztem Luke-ra aki bólintott.
- Hát legyen. Nekem a kicsi is elég. - vontam meg a vállam és Calum már el is tűnt az új szobájában.
A két másik szoba közül én megkaptam a jobb oldalit ami messzebb volt a konyhától és az enyémhez legalább járt egy erkély is. Amikor kimentem rá előtört a nem létező magasság félelmem, de egy kis idő után jobban lettem. Az biztos hogy a levegő nagyon frissnek érződött oda fent és a szél sem volt kicsi.
Kipakoltam a táskámból a ruháimat a fogas szekrénybe és a kis dolgaimat oda raktam a polcokra. Felraktam töltőre a telefonom és a laptopomra elkezdtem tölteni a fájlokat a fényképezőről az íróasztalnál. Szerencsére az Apple töltők maradtak ugyanazok.
Miközben ezt tettem, észrevettem hogy kezd sötétedni oda kint. Ez a ház magasabb volt mint a többi másik, már a hatvanadik emeletével is, így ezért elláttam kicsit messzebb és észrevettem Tokió jellegzetes tornyát és ahogy a lemenő nap megsüti és ad neki egy kissé narancssárgás szint. Kiültem egy kis kényelmes székre az erkélyen és néztem ahogy egyre jobban tűnik el a nap fénye.
Luke leült mellém a másik székre, aki kopogás nélkül csak úgy bejött a szobámba és leült mellém egy szó nélkül, és ő is figyelte a kilátást. Fáradtnak éreztem magam és csak pihenni akartam. De elterveztem magamban hogy ha holnap megkeressük Daisy-éket, akkor utána a nyakunkba kell venni a várost, mert szerettem volna felfedezni. Szerettem volna ha Rachel-ék is csatlakoznak hozzánk, de ők inkább csak a TARDIS-ban akartak pihenni a történtek után. Persze teljesen megértettem őket.
- Köszönöm. - szólalt meg hirtelen Luke, rám se nézve. Felé fordultam kérdőn, de nem folytatta.
- Mire gondolsz? - kérdeztem tőle. Végre rám nézett és elkezdett bugyután mosolyogni.
- Annyiszor megmentetted a seggünket és mi meg sem köszöntük. - mondta végül.
- Nos, nem baj. Szívesen tettem. Nem szerettelek volna titeket... elveszíteni. - vallottam be és egy kis mosolyt vetettem felé.
- Tehát akkor nem csalódtál bennünk az utazás alatt?
- Nem. Egyáltalán nem. Sőt csak jobban megkedveltelek titeket. De ne aggódj, ha utáltalak volna titeket, akkor is megmentettelek volna hiszen emberi lények vagytok. - fejtettem ki jobban és ő egyetértően bólintott.
- Hálás vagyok neked. - mondta majd ismét a kilátás felé fordult. - De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. - tette hozzá és már az idegeimre ment hogy mindig ezzel a dologgal jött. Nagyon is tudtam hogy mire gondol.
- Ó, Luke... legalább mondd meg miért olyan fontos neked ez a kérdés. - noszogattam. Először nem mondott semmit és csak hallgatott maga elé meredve.
- Csak fontos. - vonta meg a vállát és nem tett hozzá többet. Sértődve hátradőltem a székemen karba tett kézzel és nem voltam hajlandó válaszolni.
- Na?

- Ha te nem válaszolsz akkor én sem.

- Emi, ne csináld már.
- Te ne csináld már.
- Jó, akkor itt hagylak. - állt fel hirtelen a székből és elindult a szoba ajtóm felé. Meglepődve néztem az alakját ahogy jobban távolodik. Aztán még mielőtt visszaültem volna a székbe, gyorsan megfordult és visszajött az erkélyre.
- Úgyis tudom hogy Luke girl vagy, csak a te szádból akartam hallani. - nyújtotta ki a nyelvét gyerekesen majd egy széles vigyort vetett felém. Én lazán megdobtam a díszpárnával ami a székemen volt.
- Te kis ... - kezdtem bele de nem jutott semmi az eszembe.
- Igen? - kérdezte kíváncsisággal ahogy bemenekült a szobámba. Utána mentem és közben megdobott egy párnával az ágyamról.
- Féreg. - mondtam végül és visszadobtam a párnát eltalálva a fejét. És ő megfogott egy másik párnát és megdobott azzal. Én meg vissza. És ez így ment. Párna ide, párna oda. Végül oda ugrottam egy párnával Luke mellé az ágyra és lefogtam vele őt, hogy ne mozogjon.
- Most elkaptál, de nem sokáig. - mondta majd egy nagy erővel felülkerekedett és én alatta feküdtem az ágyon ahogy ő lefogta a két karomat. Nem tudtam mozdulni mert még a lábaimon is teljes erővel rajtam volt.
- Ez nem fair. - nyafogtam és próbáltam ellen állni az erejének, de nehezen ment. Luke csak nevetett mint egy tíz éves majd feladta és ledőlt az ágyamra, mellém.
- Sok oka vannak amiért kérdezem és érdekel. Az egyik az hogy különlegesnek érezném magam ha egy ilyen lány mint te engem kedvelne jobban a bandából. - vallotta be ahogy a fejét felém fordította és mélyen a szemembe nézett.

- Milyen lány? - kérdeztem mert nem tudtam mit ért ezen. Bennem nem volt semmi különös.

- Mint te. Kívül, belül. De ezt nem tudom jobban részletezni. - mondta nyugodt hanggal és éreztem hogy az arcom kezd vörösödni.
- Én érezném magam különlegesnek ha... - majd megakadtam mert nem voltam benne biztos hogy ezt folytatnom kéne.
- Ha? - kérdezte felvonva a szemöldökét. Én csak megráztam a fejem és elfordítottam a fejem a plafon felé.
- Nem fontos. - sóhajtottam. Luke nem kérdezősködött tovább és örültem ennek. - Menjünk Mario Kart-ozni?
- Naná. - pattant fel az ágyról és amint kinyújtottam a kezem felé, felhúzott onnan és elindultunk kifelé a nappaliba.
Calum épp a zongoránál ült és próbálkozott valami dallammal. Mikor meglátott minket felvonta a szemöldökét.
- Hermione és Harry egymásra talált? - kérdezte ironikusan mire Luke elnevette magát.
- Hermione és Harry túl elfoglalt a világ megmentésével hogy egymásra találjanak. - szólt és közbe rákacsintott és én felnevettem.
- Ó, remélem ha a kis utazásnak vége lesz akkor kezdődik majd a kaland köztetek. - tette hozzá Calum gúnyosan, de Luke nem hallotta mert ő már a játékot állította be és messzebb volt tőle. Én viszont hallottam és lehet Cal látta az arcomon a reménytelenséget. Még ha jó is lett volna, akkor sem gondoltam soha hogy Luke meg én összetudnánk jönni. Egyszerűen csak nem voltam elég jó hozzá. Persze ebbe beletörődtem a rajongási éveim alatt amikor még csak nem is találkoztam vele.
- Elverlek Hemmings. - ültem le a kanapéra mellé és a kezembe vettem a 2034-es Mario Kart kontrollját.
- Na majd meglátjuk. - indította be a játékot Luke és elkezdődött a küzdelem.
Ez már sokkal fejlettebb volt és szinte 3D-be éreztem a grafikát. Egy kis időbe telt mire kitaláltuk hogyan kell irányítani ezt a fajta Mario Kart-ot. Luke-ot sikerült egyszer legyőznöm, utána pedig kétszer veszítettem ellene. Egy darabig Calum nézte a mérkőzésünket majd elment aludni. Az elmúlt pár napban szinte nem is aludtunk hiszen csak azzal foglalkoztunk hogy túl éljük az utazást és megmentsük a világot. Tényleg ideje volt már pihenni.
- Éhes vagyok. - szólt Luke és én helyeseltem.
Lementünk a csarnokban található étterembe és onnan rendeltünk kaját a hotelszobánkban. Szerencsére a hamburger maradt a régi, mert a menün más ételek egyáltalán nem voltak ismerősek hangzásra.
Felmentünk a kész vacsorával az emeletünkre és ott kiültünk az erkélyemre enni. Már sötét volt, de persze a város nagy fényei rendesen villantak a szemünkben. A csillagokat nem is láttam a fejünk fölött, annyira világos volt. Csak a város zaját lehetett hallani, semmi mást. Autók dudálnak, és azoknak a motorjait. Pedig azt gondolnám a hatvanadikon ezek a zajok már nem olyan élesek, de akkora forgalom volt alattunk...
- A fura dolog az hogy már ennyi mindent megéltünk egymás mellett de még mindig vannak dolgok amiket nem tudok rólad. - szólalt meg Luke miközben a hamburgerét majszolta. Letettem a kezemből a kólás üvegemet a földre és kíváncsian felé fordultam.
- Mit akarsz megtudni rólam?
- Nem tudom, csak úgy alap dolgokat.
- Jaj, kérlek ne gyere azzal a kérdéssel hogy mi a kedvenc színem, úgy mint Peeta Katniss-nek a Futótűzben. - forgattam a szemem és egy darabig Luke kérdőn nézett rám, majd leesett neki.
- Nem konkrétan ilyen dolog, de hasonló. - vonta meg a vállát mosolyogva.
- Akkor kérdezz, én meg válaszolok. - mondtam kissé idegesen mert nem igazán szerettem magamról beszélni.
- Oké, akkor kedvenc filmed?
- Sok van.
- Csak mondj párat.
- Jól van. Szeretem a Csillagok háborúját, a Harry Pottert, van egy olyan film aminek az a címe hogy Ne Engedj El. - soroltam és persze még lett volna egy milliómmal több.
- Hm, jók. Kedvenc sorozat?
- Doctor Who, bár gondolom erre már rájöttél. Aztán Trónok Harca, Sherlock. És még sok más. - válaszoltam erre a kérdésére is. És ez így ment tovább. A kedvenceimről kérdezett, és hogy miket utálok. Néha felnevetett amikor kínos pillanataimat meséltem. Úgy vettem észre hogy jól érezte magát velem.
- És mit tervezel a jövőre? Egyetem, vagy inkább bohém szabad élet? - érdeklődött. Egy kicsit elgondolkodtam még mielőtt válaszoltam volna. Nehéz kérdés volt ez és még én sem voltam biztos a válaszban.
- Egyetemre szeretnék menni film készítéssel. De a szüleim szeretnék ha valami szakmát is kitanulnék aminek jobb a keresete. Ezért érdeklődöm még a szakácskodás felé is. - vallottam be és Luke szemei felcsillantak.
- Tehát akkor te tudsz finom kajákat főzni és most itt egy bazi nagy konyha! - mondta lelkesedve de leállítottam.
- Csillapodj, nem vagyok még mester szakács. Örülök ha a rántottám ízletes tud lenni. - mondtam mire kicsit lenyugodott és újra átlagosan ült le a székébe a lábait felrakva a korlátra.
- De ha megtanulsz valami mesterfogást készíteni, muszáj lesz megcsinálnod nekünk. - nézett rám komolyan, én még egy széles vigyorral az arcomon bólogattam rá.
A zajos éjszaka kikészítette a fejemet ezért mondtam Luke-nak hogy én szeretnék bent lepihenni. Bezártam magunk mögött az erkély ajtót és a sok zaj már is kint maradt az utcára, szerencsére nem lehetett semmit sem hallani bent. Egy kis szellőző nyílás volt a plafonon ahonnan kellemes hűvös levegő jött be.
Éjfél ütött az óra, hallottam ahogy kimentem a korom sötét folyosóra. Volt egy fali óra aminek a kattogása hangos volt és minden fél órában zajongni kezdett. Ez 2014-ben egy normális falu órának számított, itt már retrónak.
A szobám melletti fürdőbe lassan beléptem mezítláb és automatikusan felkapcsolódott a villany. Nagy volt a helyiség. Nagyobb mint a szobám 2014-ben, pedig ez csak egy fürdő volt. Megengedtem a meleg vizet és öntöttem a vízbe mindenféle jó illatú tusfürdőből meg a cseresznye fa virág alakú fürdősó tartóból is beleöntöttem egy kevés rózsaszín gyöngy alakú sókat. Amíg vártam hogy a kád feltöltődjön, oda léptem a tükör elé, ugyanis volt egy test hosszú tükör az egyik falon. Megnéztem mennyire viselte meg az arcomat a sok időutazás. Nos, semmi sem változott. Talán egy kicsit karikásabbak voltak a szemeim, de azok a nem alvás miatt. Bár őszintén meg mondva, fogalmam sem volt hogy mit vártam, mit veszek majd észre. Hirtelen csápjaim nőnek egy idő paradox miatt? Azt teljesen kizártan tartottam. Vagy talán elkezdek rohamosan idősödni? Egyelőre még nem találtam ősz hajszálakat.
Belemerültem a kellemesen meleg és illatos fürdővízbe és hagytam hogy ellepje a testemet a habos kis hullám amit a mozgás keltett életre. Lehunytam a szemem és mély levegőket vettem hogy teljesen lelazuljak. Végig mentem a fejemben pár érdekes dolgon ami velem történt az elmúlt pár hétben. Vagy talán még csak nem is volt egy hét hogy elmentem otthonról... pedig olyan hosszúnak tűnt. Már eleve az hogy találkoztam a fiúkkal. Az olyan sokat jelentett nekem. Hiába kialakítottam valamilyen baráti kapcsolatot velük, azért még mindig rajongtam értük. És persze Luke. Nos, vele kapcsolatban össze voltam zavarodva.
- For a while we pretended, that we never had to end it. But we knew we’d have to say goodbye. - hallottam hirtelen énekelni valaki a folyosón és egy halk könnyed gitárszót. Azonnal egyenesbe ültem a kádba és eltudom képzelni milyen rémült volt az arcom.
- Luke, mit csinálsz? - kérdeztem ijedten. De nem válaszolt.
- You were crying at the airport, when they finally closed the plane door. I could barely hold it all inside. - folytatta tovább és én azon tűnődtem honnan szerzett egy gitárt.
- Torn in two and I know I shouldn't tell you but I just can's stop thinking of you... 
- Miért pont ezt? - kérdeztem a dalra utalva, remélve hogy erre talán válaszol.
- But I just can’t stop thinking of you... Te mondtad hogy ez az egyik kedvenc lassabb dalod tőlünk, szóval gondoltam feldobom a habfürdőzést. - válaszolt végül és az ajtó mozgásából kitaláltam hogy Luke neki volt dőlve az ajtónak valahogy. A szemeimet forgatva és kissé mosolyogva ültem a kádba továbbra is.
- Nos, ez nagyon rendes tőled de honnan szereztél gitárt?
- Kértem egyet a recepciósnál. Úgy éreztem hogy itt volt az ideje egy kicsit játszani megint. Elektronikusat kértem de csak akusztikus volt nekik, bár az is kiváló. - magyarázta amíg én próbáltam elképzelni hogy vajon milyen gondolat menet mehetett végig a fején. ’Hm, mi lenne ha Emi-t meglepném fürdés közben egy kis előadással?’ Furának tartottam tőle, de egyáltalán nem mondom azt hogy nem esett jól.
- Azt hittem már rég alszol. - szóltam miközben kimásztam a kádból és leeresztettem a vizet.
- Próbáltam, de nem sikerült. Valahogy nem éreztem jól magam abban az ágyban. Olyan idegen. - mondta komor hang lejtéssel. Amint megszárítottam magam, felvettem a hosszú pizsama nadrágomat (fekete volt és fehér tappancsok voltak rajta) és hozzá egy pólót (All Time Low-s, hát persze, és Daisy-nek is vettem egyet), amiket még Londonban szereztem. Megnéztem hogy mennyire elfogadhatóan nézek ki a tükörben, de smink nélkül így is úgyis fáradtnak és nyúzottnak tűntem.
Luke ott ült a folyosón és gondolom még mielőtt kinyitottam volna az ajtót, ő neki volt dőlve annak. Félig mosolyogva felnézett rám, majd felállt és elirányított a szobája felé. Nem tudom mi volt a célja, de mentem.
Leültem az ágyára, ami már össze volt döncőlve. Luke leült mellém és a kezembe nyomta a gitárt.
- Azt mondtad tudsz gitározni előbb az erkélyen. - vonta meg a vállát mikor kérdőn néztem rá.
- Nem. Azt mondtam hogy tudtam hogyan kell gitározni de mikor Seattle-ben hagytam azt utána már nem gyakoroltam és sok mindent elfelejtettem. - magyaráztam neki újból de nem lett csalódott.
- Jól van, akkor most felfrissítem a memóriád. - ajánlotta fel. - Van valami amit nagyon megszeretnél tanulni gitározni?
Végig gondoltam milyen 5 Seconds of Summer dalok vannak amik akusztikusban is remekül szólnak. Aztán hirtelen beugrott a fejembe.
- Amnesia? - néztem rá kérdőn, mire ő egy mosollyal az arcán bólintott.
- Remek. Szerencsére nem olyan bonyolultat választottál. - nevetett majd visszavette a gitárt az ölébe és lassan elkezdte mutatni hogy mit hol kell lefognom a dalnak az első részére. Meg persze azt is hogy hogyan kell rendesen pengetni egy gitárt mert az se volt mindegy. Végül oda adta nekem. Nem mintha annyira megtudtam volna jegyezni hirtelen.
- Na most sikerüljön. - sóhajtottam és közben Luke megfogta az ujjaimat és a hurokhoz irányította őket, majd a helyükre rakta. A jobb kezemmel pedig elvettem tőle a pengetőjét, ami citrom sárga volt és rajta pedig feketével ott fénylett a banda logója. Luke lenyomta az ujjaimat a gitár nyelén én pedig a másik kezemmel megpengettem. És meg volt az első hang, miközben a szívem a torkomban dobogott és bálnák úsztak a gyomromban olyan ideges és izgatott voltam egyben.
- Énekeld. Tudom hogy tudod a szöveget. - szólt Luke. Szerettem énekelni, főként az Amnesia-t, de sose volt olyan jó hangom. Azonban Luke kérlelve nézett rám a kék szemeivel, így hát nem volt más választásom.
- I drove by all the places we used to hang out gettin wasted, I thought about our last kiss how it felt the way you tasted. And even though your friends tell that you’re doing fine... - énekeltem kissé rekedtesen és közben persze a gitározásra is oda kellett figyelnem és hogy ne remegjen a testem annyira Luke miatt.
- Nem is olyan rossz. Sőt, egész szép hangod van. Néha hamiskás, de nekem tetszik. - mondta miután az első refrént is elénekeltem, de végül megálltam mert csak addig bírtam a gitározást.
- Ennyi elég volt mára. - álltam fel az ágyról kissé zavartan és már véget akartam vetni ennek vagy úgy éreztem ott helyben elgyengülök. Inkább oda nyújtottam Luke-nak a gitárt. Elvette tőlem, majd az éjjeli szekrényhez támasztotta.
- Átkísérlek a szobádba.
- Ugyan nem kell. Hiszen itt van mindjárt. - mutattam a folyosón az ajtómra, de Luke ragaszkodott hozzá.
Lassan mentünk a szobám felé és közben a folyosó falain levő képekről beszéltünk, amin Tokió különböző épületei lehettek, a leírásból kiolvasva. Mikor bementem a szobámba Luke jó éjszakátot kívánva becsukta maga mögött az ajtót, azonban volt egy olyan érzésem a hatodik érzékemtől, hogy még mindig nem ment el onnan. Kinyitottam az ajtót és a széles hátával találtam szembe magam.
- Luke, miért nem mész aludni? - kérdeztem mire ő megfordult.
- Nem tudom, olyan idegennek érzem itt magam. Rohadtul fáradt vagyok, de nem találom a helyem. - vonta meg a vállát és próbáltam kitalálni hogyan segíthetnék neki.
- Mondanám azt hogy aludj itt, de az fura lenne. Szóval menj be Calum-hoz. - javasoltam, ő pedig egy gúnyos mosolyt vetett felém.
- Ennyire taszítalak? - kérdezte viccelődve mire én bele bokszoltam a vállába, kis erővel.
- Menj mert a végén még én megyek be Calum-hoz. - ugrattam és ő csodálkozva nézett rám.
- Éreztem mindig is hogy valami bontakozik köztetek. - vakargatta az állát mélyen elgondolkodva én pedig a szememet forgattam.
- Menj már! - toltam és ő pedig nevetve elindult Calum szobája felé.
Alig vártam már hogy bebújjak a kényelmesen kinéző ágyba. Jó persze nekem is fura volt, mert még is csak idegen környezet és azért az agyam mélyén ott volt a gondolat, hogy basszus a jövőben vagyok. Viszont annyira fáradt voltam és csak pihenni akartam meg kényelembe helyezni magam, hogy nem érdekelt más, csak az ágy és a kényelmes bársony takaró.
Amint lehunytam a szemem, már aludtam is.