2034 Május 22. Tokió/ TARDIS

You're just a daydream away

I wouldn't know what to say if I had you

And I'll keep you a daydream away

Just watch from a safe place

So I never have to lose

- A Daydream Away

- A jövő szaga. - tárta ki szélesen a karjait Luke ahogy felemelte a fejét és beleszippantott a „jövőbe”.
- Hát elég büdös. - nézett fancsali képpel Calum a hal rengetegre ami éppen ott bűzölgött mellettünk. Egy piac kellős közepén találtuk magunkat, ami kissé hasonlított a múltban levő kipakolásokra. Bár a különbség az volt hogy több robot dolgot is adtak el. De nem vacak ugatós robot kutyákat amik akkorák voltak mint egy mini uszkár. Ezek rendes nagy robotok voltak. Nehéz elmagyarázni, de rettenetesen ijesztő volt végig menni a bódék közt és látni hogy mennyit fejlődött a világ több mint húsz év alatt 2014-től.
Ashton, Michael, és Rachel bent maradtak a TARDIS-ban. Michael aludni akart, Rachel még mindig evett, Ashton pedig félt szembe nézni a jövővel. Így maradt az Arany Trió hogy felfedezzék a várost és megtalálják a három másikat.
A házak hatalmasak voltak amiket már akkor is észrevettem mikor kidugtam a fejem a TARDIS ablakából jó pár nappal ez előtt. De most viszont köztük mehettem és ahogy felnéztem hogy lássam hol a tetejük, szinte meg is szédültem. Bele se mertem gondolni New York hogyan nézhetett ki ennyi év után. Szerencsére repülő autók nem voltak. Azok mindig is a frászt hozták rám.
A reklámtáblák tele voltak foci képekkel és játékosokkal. Azon tűnődtem hogy a Japánok nem voltak ekkora nagy focisták hogy mindenhol azt nyomassák. Az árusok is árultak labdákat, mezeket. Az egyiknél meg is álltunk ahol minden országnak a meze ki volt rakva.
- Csak nem ez az Ausztrál foci mez? - szedett le egy felsőt Luke az egyik vállfáról.  A címeren végig simította a hüvelykujját ahogy a mezt fogta és a szemei csak úgy csillogtak a csodálkozástól. Calum is oda állt mellé és még a szája is nyitva maradt.
- 2034. - olvasta fel hangosan. Az év szépen be volt hímezve a mez sötét sárga színébe kékkel.
- Most van a világbajnokság, itt Japánban. - állapítottam meg ahogy egy nagy táblát néztem és mutatták a kész stadionokat meg a Japán játékosokat gyakorolni ott. Ha eddig azt hittem a stadionok nagyok voltak, akkor nem tudtam mit mondjak arra ami ott volt előttem a képernyőn. Szinte mint a Harry Potter negyedik filmében ahol akár száz méter magasig is húzódott a stadion. Ha nem több.
- Meg kell nézni az Ausztrálokat! - ragadta meg Calum Luke pólóját izgatottan és várta hogy mi lesz a válasza.
- Hát nem tudom. Most nem ezért jöttünk... - túrt bele a hajába Luke tanácstalanul.
- Cal, megnézzük hogy mikor lesz a meccs és ha belefér az időbe, akkor maradhatunk egy kicsit. Daisy és Alex is biztosan megnézné. Meg akkor szólunk a többieknek is. - ajánlottam fel majd nagy meglepetésemre Calum megölelt.
- Angyal vagy. - mondta mikor elengedett. Luke jót nevetett rajtunk én meg megigazítottam a pólóm amit Cal olyan jól összegyűrt.
- Nos, ezzel eddig is tisztában voltam. - szóltam játszva az egoistát.
-Oké, de én vagyok az egyetlen aki kezd nagyon álmos lenni? Mikor aludtunk mi utoljára? - kérdezte Luke és valóban nem mostanában volt az.
- Hát, elég rég. Keressünk egy hotelt. - ajánlotta Calum és mi indultunk volna de Luke megfogott minket.
- Nem fogom én ezt itt hagyni, várjatok. - mutatott a mezre majd kinyújtotta a kezét Calum-nak. Ő lassan ráeszmélt mit akar és elővette a pszichikus papírt. Luke mint egy gyerek, ment az eladóhoz és kártyával fűzetett a mezért. Vett négyet az Ausztrálból és megláttam egy ötödiket is nála mikor visszajött hozzánk.
A fehér mezt az orrom alá nyomta, mutatva a címert.
- Amerika? - csillogott fel a szemem és ő nagy mosollyal bólintott.
- Gondoltam örülnél neki. - vonta meg a vállát, mire én megöleltem.
- Hát hogyne. Ez remekül néz ki. - pirossal bele volt hímezve a dátum és a fehér mez bal vállrészéből mint egy hullám ment a jobb alsó csücsökbe a piros csíkok és köztük a kék csillagok. Remekül nézett ki. A hátán pedig az ötös szám volt, csak mint az Ausztrál mezeknek amiket Luke vett.
Ahogy mentünk az utcákon, rengeteg ember volt és esküszöm, a szoknyák egyre rövidebbek lettek, ami már nem tudom hogy lehet. Talán ez csak a japán lányok stílusa. A fiúk is egyre rövidebb nadrágot vettek fel. Telefonok is voltak mindenféle nagyságban. Kisebb-nagyobb. Gyorsan száguldó pazar sportautók suhantak el mellettünk többször is. Az emberek egyre fejlettebben beszéltek a technológiai dolgokkal. Inkább már csak hanggal irányították őket. Magas hidak húzódtak az utak felett ahova házakat építettek és szinte olyan érzés volt mintha semmi sem tartaná azokat a felhőkarcolókat. Néha-néha egy metró suhant el, de alig lehetett észrevenni annyira halkan ment.
Érdekes volt a város. Újdonság és nem mindennapi. Le voltam nyűgözve, de nem annyira hogy jól éreztem ott magam. Túl sok ember volt, a reklámtáblák fényei bántották a szemem. A sport autók hangja rossz volt a fülemnek. Minden olyan komplikáltnak tűnt. Biztos voltam benne hogy ha ezzel a fejlődéssel haladtam volna ideáig, nem lett volna minden olyan rossz. Akkor megszoktam volna. De most csak hirtelen ide csöppentem és különös volt. Nem éreztem magam kényelmesen. Baromi meleg is volt és szerintem szmog keringett a városban. Tehát még húsz évre rá sem tudták azt kikerülni. Kíváncsi voltam hogy a globális felmelegedés hogyan alakult és hogy egyáltalán volt e még északi sark jeges medvékkel. Amikor belegondoltam, az hirtelen nagyon elkezdett zavarni. Itt volt ez a csúcs technológia, kitudja már a hányadik iPhon-al, de én a jegesmedvék iránt aggódtam.
- Ez egy hotelnek tűnik. - mutatott Calum egy magas épületre. És ha azt hitted hogy az Empire State Building magas volt, akkor te még nem láttad azt az épületet. Bár valószínűleg nem.
Az aljában volt egy londiner aki nagy táskás vendégeket fogadott. Teljesen normálisnak tűnt, szinte mint ahogy húsz évvel ez előtt tették.
- Menjünk be. - mondtam és elindultam az üveg ajtó felé. Egy inas kinyitotta nekünk és mi beléptünk a hallba. Minden üvegből volt szinte és olyan hidegnek éreztem bent a levegőt. A hall végében az ajtóval szemben ott volt a recepciós pult.
- Két lakosztályt szeretnénk. - mondtam és a Japán recepciósra mosolyogtam.
- Kettőt? De hát mindig egyben voltunk. - szólt Calum kérdőn. A recepciós zavarodottan nézett hogy most akkor mi is a választásunk.
- De kell Alex csapatának is egy lakosztály, nem? - kérdeztem türelmetlenül. Calum bólintott és odaadta a recepciósnak a pszichikus papírt.
- Kellemes pihenést. - szólt a recepciós nagy mosollyal mikor visszaadta a papírt és a szobák kártyáit.
Amint megnéztem a kártyát, láttam hogy a hatvanadik emeleten vannak a szobák egymás mellett. Izgatottan húztam a fiúkat a lifthez akik a vendégeknek felkínált svédasztalnál akartak falatozni, de én már nagyon szerettem volna látni a szobákat és a kilátást.
Maga a lift nem volt üvegből, viszont nagyon simán és hangtalanul suhant megállás nélkül a hatvanadikra. Még a fülem is eldugult ahogy hirtelen szintet váltottunk. Amúgy százkettő emelet volt elérhető az emberek számára. Nem volt semmi.
Mikor odaértünk a hatvanadikra egy hatalmas folyosón találtuk magunkat. Tetszett mert teljesen ’régi’ stílusa volt, tehát mint a 2010-es években. Nagyon hosszú volt a folyosó és egy szinten körülbelül hét szoba lehetett, de amilyen messzi távolságba voltak az ajtók, biztos voltam benne hogy a szobák is hatalmasak lehettek. Hat lift működött az emeletünkön és a legvégén volt egy szerviz telefon állvány. Ott hívhattad a recepciót és volt egy gyógyfürdő is csak kimondottan azon az emeleten. Ahogy később körbe néztünk kiderült hogy minden emeleten van valami érdekesség és a folyosón vannak leírások hogy mi hol található. Volt edzőterem, bálterem, mozi, akvárium, a legfelső emeleten csillagvizsgáló, könyvtárak több emeleten is és még sorolhatnám. Maga ez a hely egy felhőkarcolós kastély volt. Szinte mindent találtál itt, el sem kellett menned máshova. Arról fogalmam sem volt mennyibe kerülhetett a két szoba, bár gondolom nem volt olcsó. Be le se akartam gondolni hogyan veri át a rendszert egy pszichikus papír és úgy mutatja mintha vont le volna pénzt a nem létező számlánkról. Az biztos hogy ha az a papír valaki rossz kezébe került, akkor ott nagy felfordulás következhetett.
A tetőn pedig hatalmas grill partikat szoktak dobni (igen, Japánban. Számomra is meglepő volt.) és medencés bulikat. Ugyanis van egy hatalmas medence a tetején.

Megtaláltuk a szobákat. 6005 és 6007. Egymás mellett volt. Egyik oldalán a folyosónak páros számok, a másikon pedig páratlanok, pont mint az utca házszámoknál szokott. Kigondoltuk hogy először megnézzük melyik szoba jobb és akkor választunk. Először bementünk a 6005-ösbe. Amikor Luke kinyitotta az ajtót a kártyával és beléptünk, leesett az állam. Egybe nyitott konyha-nappali-étkező kombóba léptünk be. Fekete márvány kővel volt kirakva a padló és a falak fehéren ragyogtak szinte. Konyhában is a bútor fekete volt és szürkés. A konyha tőlünk jobbra volt ahogy bementél a lakásba. Mert ez szinte egy lakás volt. Rendes hotelszobába nincsen konyha részleg. A konyhának amerikai stílusú behatása volt, pultokkal és sok tárhellyel. A hűtőben nem volt semmi és ha akartuk, nekünk kellett működésbe hozni. Az étkező rész az ablakhoz közelebb volt a konyhával szembe. Hosszú üveg asztal foglalta el a helyet, nyolc székkel körülötte. A közepén egy hatalmas vázában mű cseresznyefa ágak virágokkal voltak helyezve. Balra a térségben volt pár vörös bőr kanapé ami remekül passzolt a fekete márvány padlóhoz. A tévé a falra volt függesztve és hatalmas volt. Sokkal-sokkal szélesebb és nagyobb mint amik voltak a 2014-es évben. Videojátékok sorakoztak a kis szekrényben ami a földön volt a tévé alatt. Mindenféle konzol és egyéb kellék volt ott, amit csak kellett. A fiúk szemei azonnal felcsillantak és láttam hogy már alig várják hogy játszanak.  Volt egy kisebb fekete zongora is az ablak előtt. Annál a falnál ahol a tévé volt, kettő ajtó helyezkedett. Az egyikbe bementünk ami közelebb volt hozzánk. Egy szobában találtuk magunkat egy king nagyságú ággyal, beépített gardróbbal (amibe szinte lakni lehetett volna olyan nagy volt), íróasztallal, éjjeli szekrényekkel, fotellal, és az ablaknál ki volt alakítva egy kis ülő sarok. Hatalmas volt a belmagasság és minden olyan tisztának nézett ki a matt fehér falakkal és szintén fehér kellemesen puha padlószőnyeggel. Az ablakból a kilátás más hatalmas házakra nézett és pár reklámtáblára ahol még mindig a világbajnokságot nyomatták. Egy fürdőbe lehetett bemenni abból a szobából és ott majdnem elájultam. Most kissé barnás és karamell színnel volt elárasztva minden. A kádnak háromszög alakja volt és tele volt gombokkal, tehát mindenféle masszás funkciókkal. A kádhoz hozzá tartozott egy kis polc is ahol fürdő sók és kellemes testápolók és samponok sorakoztak. Volt egy zuhanyzó fülke is, amiben akár három ember is beleférhetett volna egyszerre. Nem mintha azt terveztem volna, de olyan hatalmas volt. Aztán két mosdókagyló fogadott minket hatalmas tükrökkel.
A lakosztály túl oldalán kicsit másabb volt az elrendezés. A konyhával párhuzamosan volt egy kisebb folyosó ahonnan két ajtó nyílt egy-egy szobába amiknek hasonló berendezésük volt mint az elsőnek, csak annyi hogy gardróbszoba helyett szekrények voltak hozzáadva és a fürdő, meg maga a hálószoba is jóval kisebb volt. Nekem ez is bőven meg felelt volna.
Tehát nem csak hosszú volt a szoba, de széles is hogy ennyi minden elfért benne. Nagyon-nagyon tetszett.
Mikor átmentünk a másik lakosztályba, teljesen ugyan az fogadott minket szóval maradtunk a 6005-ös szobánál, az 5-ös szám miatt ami a bandájukra emlékeztette őket.
- Lehet enyém a nagyobbik szoba? - pislogott Calum. Kérdőn ránéztem Luke-ra aki bólintott.
- Hát legyen. Nekem a kicsi is elég. - vontam meg a vállam és Calum már el is tűnt az új szobájában.
A két másik szoba közül én megkaptam a jobb oldalit ami messzebb volt a konyhától és az enyémhez legalább járt egy erkély is. Amikor kimentem rá előtört a nem létező magasság félelmem, de egy kis idő után jobban lettem. Az biztos hogy a levegő nagyon frissnek érződött oda fent és a szél sem volt kicsi.
Kipakoltam a táskámból a ruháimat a fogas szekrénybe és a kis dolgaimat oda raktam a polcokra. Felraktam töltőre a telefonom és a laptopomra elkezdtem tölteni a fájlokat a fényképezőről az íróasztalnál. Szerencsére az Apple töltők maradtak ugyanazok.
Miközben ezt tettem, észrevettem hogy kezd sötétedni oda kint. Ez a ház magasabb volt mint a többi másik, már a hatvanadik emeletével is, így ezért elláttam kicsit messzebb és észrevettem Tokió jellegzetes tornyát és ahogy a lemenő nap megsüti és ad neki egy kissé narancssárgás szint. Kiültem egy kis kényelmes székre az erkélyen és néztem ahogy egyre jobban tűnik el a nap fénye.
Luke leült mellém a másik székre, aki kopogás nélkül csak úgy bejött a szobámba és leült mellém egy szó nélkül, és ő is figyelte a kilátást. Fáradtnak éreztem magam és csak pihenni akartam. De elterveztem magamban hogy ha holnap megkeressük Daisy-éket, akkor utána a nyakunkba kell venni a várost, mert szerettem volna felfedezni. Szerettem volna ha Rachel-ék is csatlakoznak hozzánk, de ők inkább csak a TARDIS-ban akartak pihenni a történtek után. Persze teljesen megértettem őket.
- Köszönöm. - szólalt meg hirtelen Luke, rám se nézve. Felé fordultam kérdőn, de nem folytatta.
- Mire gondolsz? - kérdeztem tőle. Végre rám nézett és elkezdett bugyután mosolyogni.
- Annyiszor megmentetted a seggünket és mi meg sem köszöntük. - mondta végül.
- Nos, nem baj. Szívesen tettem. Nem szerettelek volna titeket... elveszíteni. - vallottam be és egy kis mosolyt vetettem felé.
- Tehát akkor nem csalódtál bennünk az utazás alatt?
- Nem. Egyáltalán nem. Sőt csak jobban megkedveltelek titeket. De ne aggódj, ha utáltalak volna titeket, akkor is megmentettelek volna hiszen emberi lények vagytok. - fejtettem ki jobban és ő egyetértően bólintott.
- Hálás vagyok neked. - mondta majd ismét a kilátás felé fordult. - De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. - tette hozzá és már az idegeimre ment hogy mindig ezzel a dologgal jött. Nagyon is tudtam hogy mire gondol.
- Ó, Luke... legalább mondd meg miért olyan fontos neked ez a kérdés. - noszogattam. Először nem mondott semmit és csak hallgatott maga elé meredve.
- Csak fontos. - vonta meg a vállát és nem tett hozzá többet. Sértődve hátradőltem a székemen karba tett kézzel és nem voltam hajlandó válaszolni.
- Na?

- Ha te nem válaszolsz akkor én sem.

- Emi, ne csináld már.
- Te ne csináld már.
- Jó, akkor itt hagylak. - állt fel hirtelen a székből és elindult a szoba ajtóm felé. Meglepődve néztem az alakját ahogy jobban távolodik. Aztán még mielőtt visszaültem volna a székbe, gyorsan megfordult és visszajött az erkélyre.
- Úgyis tudom hogy Luke girl vagy, csak a te szádból akartam hallani. - nyújtotta ki a nyelvét gyerekesen majd egy széles vigyort vetett felém. Én lazán megdobtam a díszpárnával ami a székemen volt.
- Te kis ... - kezdtem bele de nem jutott semmi az eszembe.
- Igen? - kérdezte kíváncsisággal ahogy bemenekült a szobámba. Utána mentem és közben megdobott egy párnával az ágyamról.
- Féreg. - mondtam végül és visszadobtam a párnát eltalálva a fejét. És ő megfogott egy másik párnát és megdobott azzal. Én meg vissza. És ez így ment. Párna ide, párna oda. Végül oda ugrottam egy párnával Luke mellé az ágyra és lefogtam vele őt, hogy ne mozogjon.
- Most elkaptál, de nem sokáig. - mondta majd egy nagy erővel felülkerekedett és én alatta feküdtem az ágyon ahogy ő lefogta a két karomat. Nem tudtam mozdulni mert még a lábaimon is teljes erővel rajtam volt.
- Ez nem fair. - nyafogtam és próbáltam ellen állni az erejének, de nehezen ment. Luke csak nevetett mint egy tíz éves majd feladta és ledőlt az ágyamra, mellém.
- Sok oka vannak amiért kérdezem és érdekel. Az egyik az hogy különlegesnek érezném magam ha egy ilyen lány mint te engem kedvelne jobban a bandából. - vallotta be ahogy a fejét felém fordította és mélyen a szemembe nézett.

- Milyen lány? - kérdeztem mert nem tudtam mit ért ezen. Bennem nem volt semmi különös.

- Mint te. Kívül, belül. De ezt nem tudom jobban részletezni. - mondta nyugodt hanggal és éreztem hogy az arcom kezd vörösödni.
- Én érezném magam különlegesnek ha... - majd megakadtam mert nem voltam benne biztos hogy ezt folytatnom kéne.
- Ha? - kérdezte felvonva a szemöldökét. Én csak megráztam a fejem és elfordítottam a fejem a plafon felé.
- Nem fontos. - sóhajtottam. Luke nem kérdezősködött tovább és örültem ennek. - Menjünk Mario Kart-ozni?
- Naná. - pattant fel az ágyról és amint kinyújtottam a kezem felé, felhúzott onnan és elindultunk kifelé a nappaliba.
Calum épp a zongoránál ült és próbálkozott valami dallammal. Mikor meglátott minket felvonta a szemöldökét.
- Hermione és Harry egymásra talált? - kérdezte ironikusan mire Luke elnevette magát.
- Hermione és Harry túl elfoglalt a világ megmentésével hogy egymásra találjanak. - szólt és közbe rákacsintott és én felnevettem.
- Ó, remélem ha a kis utazásnak vége lesz akkor kezdődik majd a kaland köztetek. - tette hozzá Calum gúnyosan, de Luke nem hallotta mert ő már a játékot állította be és messzebb volt tőle. Én viszont hallottam és lehet Cal látta az arcomon a reménytelenséget. Még ha jó is lett volna, akkor sem gondoltam soha hogy Luke meg én összetudnánk jönni. Egyszerűen csak nem voltam elég jó hozzá. Persze ebbe beletörődtem a rajongási éveim alatt amikor még csak nem is találkoztam vele.
- Elverlek Hemmings. - ültem le a kanapéra mellé és a kezembe vettem a 2034-es Mario Kart kontrollját.
- Na majd meglátjuk. - indította be a játékot Luke és elkezdődött a küzdelem.
Ez már sokkal fejlettebb volt és szinte 3D-be éreztem a grafikát. Egy kis időbe telt mire kitaláltuk hogyan kell irányítani ezt a fajta Mario Kart-ot. Luke-ot sikerült egyszer legyőznöm, utána pedig kétszer veszítettem ellene. Egy darabig Calum nézte a mérkőzésünket majd elment aludni. Az elmúlt pár napban szinte nem is aludtunk hiszen csak azzal foglalkoztunk hogy túl éljük az utazást és megmentsük a világot. Tényleg ideje volt már pihenni.
- Éhes vagyok. - szólt Luke és én helyeseltem.
Lementünk a csarnokban található étterembe és onnan rendeltünk kaját a hotelszobánkban. Szerencsére a hamburger maradt a régi, mert a menün más ételek egyáltalán nem voltak ismerősek hangzásra.
Felmentünk a kész vacsorával az emeletünkre és ott kiültünk az erkélyemre enni. Már sötét volt, de persze a város nagy fényei rendesen villantak a szemünkben. A csillagokat nem is láttam a fejünk fölött, annyira világos volt. Csak a város zaját lehetett hallani, semmi mást. Autók dudálnak, és azoknak a motorjait. Pedig azt gondolnám a hatvanadikon ezek a zajok már nem olyan élesek, de akkora forgalom volt alattunk...
- A fura dolog az hogy már ennyi mindent megéltünk egymás mellett de még mindig vannak dolgok amiket nem tudok rólad. - szólalt meg Luke miközben a hamburgerét majszolta. Letettem a kezemből a kólás üvegemet a földre és kíváncsian felé fordultam.
- Mit akarsz megtudni rólam?
- Nem tudom, csak úgy alap dolgokat.
- Jaj, kérlek ne gyere azzal a kérdéssel hogy mi a kedvenc színem, úgy mint Peeta Katniss-nek a Futótűzben. - forgattam a szemem és egy darabig Luke kérdőn nézett rám, majd leesett neki.
- Nem konkrétan ilyen dolog, de hasonló. - vonta meg a vállát mosolyogva.
- Akkor kérdezz, én meg válaszolok. - mondtam kissé idegesen mert nem igazán szerettem magamról beszélni.
- Oké, akkor kedvenc filmed?
- Sok van.
- Csak mondj párat.
- Jól van. Szeretem a Csillagok háborúját, a Harry Pottert, van egy olyan film aminek az a címe hogy Ne Engedj El. - soroltam és persze még lett volna egy milliómmal több.
- Hm, jók. Kedvenc sorozat?
- Doctor Who, bár gondolom erre már rájöttél. Aztán Trónok Harca, Sherlock. És még sok más. - válaszoltam erre a kérdésére is. És ez így ment tovább. A kedvenceimről kérdezett, és hogy miket utálok. Néha felnevetett amikor kínos pillanataimat meséltem. Úgy vettem észre hogy jól érezte magát velem.
- És mit tervezel a jövőre? Egyetem, vagy inkább bohém szabad élet? - érdeklődött. Egy kicsit elgondolkodtam még mielőtt válaszoltam volna. Nehéz kérdés volt ez és még én sem voltam biztos a válaszban.
- Egyetemre szeretnék menni film készítéssel. De a szüleim szeretnék ha valami szakmát is kitanulnék aminek jobb a keresete. Ezért érdeklődöm még a szakácskodás felé is. - vallottam be és Luke szemei felcsillantak.
- Tehát akkor te tudsz finom kajákat főzni és most itt egy bazi nagy konyha! - mondta lelkesedve de leállítottam.
- Csillapodj, nem vagyok még mester szakács. Örülök ha a rántottám ízletes tud lenni. - mondtam mire kicsit lenyugodott és újra átlagosan ült le a székébe a lábait felrakva a korlátra.
- De ha megtanulsz valami mesterfogást készíteni, muszáj lesz megcsinálnod nekünk. - nézett rám komolyan, én még egy széles vigyorral az arcomon bólogattam rá.
A zajos éjszaka kikészítette a fejemet ezért mondtam Luke-nak hogy én szeretnék bent lepihenni. Bezártam magunk mögött az erkély ajtót és a sok zaj már is kint maradt az utcára, szerencsére nem lehetett semmit sem hallani bent. Egy kis szellőző nyílás volt a plafonon ahonnan kellemes hűvös levegő jött be.
Éjfél ütött az óra, hallottam ahogy kimentem a korom sötét folyosóra. Volt egy fali óra aminek a kattogása hangos volt és minden fél órában zajongni kezdett. Ez 2014-ben egy normális falu órának számított, itt már retrónak.
A szobám melletti fürdőbe lassan beléptem mezítláb és automatikusan felkapcsolódott a villany. Nagy volt a helyiség. Nagyobb mint a szobám 2014-ben, pedig ez csak egy fürdő volt. Megengedtem a meleg vizet és öntöttem a vízbe mindenféle jó illatú tusfürdőből meg a cseresznye fa virág alakú fürdősó tartóból is beleöntöttem egy kevés rózsaszín gyöngy alakú sókat. Amíg vártam hogy a kád feltöltődjön, oda léptem a tükör elé, ugyanis volt egy test hosszú tükör az egyik falon. Megnéztem mennyire viselte meg az arcomat a sok időutazás. Nos, semmi sem változott. Talán egy kicsit karikásabbak voltak a szemeim, de azok a nem alvás miatt. Bár őszintén meg mondva, fogalmam sem volt hogy mit vártam, mit veszek majd észre. Hirtelen csápjaim nőnek egy idő paradox miatt? Azt teljesen kizártan tartottam. Vagy talán elkezdek rohamosan idősödni? Egyelőre még nem találtam ősz hajszálakat.
Belemerültem a kellemesen meleg és illatos fürdővízbe és hagytam hogy ellepje a testemet a habos kis hullám amit a mozgás keltett életre. Lehunytam a szemem és mély levegőket vettem hogy teljesen lelazuljak. Végig mentem a fejemben pár érdekes dolgon ami velem történt az elmúlt pár hétben. Vagy talán még csak nem is volt egy hét hogy elmentem otthonról... pedig olyan hosszúnak tűnt. Már eleve az hogy találkoztam a fiúkkal. Az olyan sokat jelentett nekem. Hiába kialakítottam valamilyen baráti kapcsolatot velük, azért még mindig rajongtam értük. És persze Luke. Nos, vele kapcsolatban össze voltam zavarodva.
- For a while we pretended, that we never had to end it. But we knew we’d have to say goodbye. - hallottam hirtelen énekelni valaki a folyosón és egy halk könnyed gitárszót. Azonnal egyenesbe ültem a kádba és eltudom képzelni milyen rémült volt az arcom.
- Luke, mit csinálsz? - kérdeztem ijedten. De nem válaszolt.
- You were crying at the airport, when they finally closed the plane door. I could barely hold it all inside. - folytatta tovább és én azon tűnődtem honnan szerzett egy gitárt.
- Torn in two and I know I shouldn't tell you but I just can's stop thinking of you... 
- Miért pont ezt? - kérdeztem a dalra utalva, remélve hogy erre talán válaszol.
- But I just can’t stop thinking of you... Te mondtad hogy ez az egyik kedvenc lassabb dalod tőlünk, szóval gondoltam feldobom a habfürdőzést. - válaszolt végül és az ajtó mozgásából kitaláltam hogy Luke neki volt dőlve az ajtónak valahogy. A szemeimet forgatva és kissé mosolyogva ültem a kádba továbbra is.
- Nos, ez nagyon rendes tőled de honnan szereztél gitárt?
- Kértem egyet a recepciósnál. Úgy éreztem hogy itt volt az ideje egy kicsit játszani megint. Elektronikusat kértem de csak akusztikus volt nekik, bár az is kiváló. - magyarázta amíg én próbáltam elképzelni hogy vajon milyen gondolat menet mehetett végig a fején. ’Hm, mi lenne ha Emi-t meglepném fürdés közben egy kis előadással?’ Furának tartottam tőle, de egyáltalán nem mondom azt hogy nem esett jól.
- Azt hittem már rég alszol. - szóltam miközben kimásztam a kádból és leeresztettem a vizet.
- Próbáltam, de nem sikerült. Valahogy nem éreztem jól magam abban az ágyban. Olyan idegen. - mondta komor hang lejtéssel. Amint megszárítottam magam, felvettem a hosszú pizsama nadrágomat (fekete volt és fehér tappancsok voltak rajta) és hozzá egy pólót (All Time Low-s, hát persze, és Daisy-nek is vettem egyet), amiket még Londonban szereztem. Megnéztem hogy mennyire elfogadhatóan nézek ki a tükörben, de smink nélkül így is úgyis fáradtnak és nyúzottnak tűntem.
Luke ott ült a folyosón és gondolom még mielőtt kinyitottam volna az ajtót, ő neki volt dőlve annak. Félig mosolyogva felnézett rám, majd felállt és elirányított a szobája felé. Nem tudom mi volt a célja, de mentem.
Leültem az ágyára, ami már össze volt döncőlve. Luke leült mellém és a kezembe nyomta a gitárt.
- Azt mondtad tudsz gitározni előbb az erkélyen. - vonta meg a vállát mikor kérdőn néztem rá.
- Nem. Azt mondtam hogy tudtam hogyan kell gitározni de mikor Seattle-ben hagytam azt utána már nem gyakoroltam és sok mindent elfelejtettem. - magyaráztam neki újból de nem lett csalódott.
- Jól van, akkor most felfrissítem a memóriád. - ajánlotta fel. - Van valami amit nagyon megszeretnél tanulni gitározni?
Végig gondoltam milyen 5 Seconds of Summer dalok vannak amik akusztikusban is remekül szólnak. Aztán hirtelen beugrott a fejembe.
- Amnesia? - néztem rá kérdőn, mire ő egy mosollyal az arcán bólintott.
- Remek. Szerencsére nem olyan bonyolultat választottál. - nevetett majd visszavette a gitárt az ölébe és lassan elkezdte mutatni hogy mit hol kell lefognom a dalnak az első részére. Meg persze azt is hogy hogyan kell rendesen pengetni egy gitárt mert az se volt mindegy. Végül oda adta nekem. Nem mintha annyira megtudtam volna jegyezni hirtelen.
- Na most sikerüljön. - sóhajtottam és közben Luke megfogta az ujjaimat és a hurokhoz irányította őket, majd a helyükre rakta. A jobb kezemmel pedig elvettem tőle a pengetőjét, ami citrom sárga volt és rajta pedig feketével ott fénylett a banda logója. Luke lenyomta az ujjaimat a gitár nyelén én pedig a másik kezemmel megpengettem. És meg volt az első hang, miközben a szívem a torkomban dobogott és bálnák úsztak a gyomromban olyan ideges és izgatott voltam egyben.
- Énekeld. Tudom hogy tudod a szöveget. - szólt Luke. Szerettem énekelni, főként az Amnesia-t, de sose volt olyan jó hangom. Azonban Luke kérlelve nézett rám a kék szemeivel, így hát nem volt más választásom.
- I drove by all the places we used to hang out gettin wasted, I thought about our last kiss how it felt the way you tasted. And even though your friends tell that you’re doing fine... - énekeltem kissé rekedtesen és közben persze a gitározásra is oda kellett figyelnem és hogy ne remegjen a testem annyira Luke miatt.
- Nem is olyan rossz. Sőt, egész szép hangod van. Néha hamiskás, de nekem tetszik. - mondta miután az első refrént is elénekeltem, de végül megálltam mert csak addig bírtam a gitározást.
- Ennyi elég volt mára. - álltam fel az ágyról kissé zavartan és már véget akartam vetni ennek vagy úgy éreztem ott helyben elgyengülök. Inkább oda nyújtottam Luke-nak a gitárt. Elvette tőlem, majd az éjjeli szekrényhez támasztotta.
- Átkísérlek a szobádba.
- Ugyan nem kell. Hiszen itt van mindjárt. - mutattam a folyosón az ajtómra, de Luke ragaszkodott hozzá.
Lassan mentünk a szobám felé és közben a folyosó falain levő képekről beszéltünk, amin Tokió különböző épületei lehettek, a leírásból kiolvasva. Mikor bementem a szobámba Luke jó éjszakátot kívánva becsukta maga mögött az ajtót, azonban volt egy olyan érzésem a hatodik érzékemtől, hogy még mindig nem ment el onnan. Kinyitottam az ajtót és a széles hátával találtam szembe magam.
- Luke, miért nem mész aludni? - kérdeztem mire ő megfordult.
- Nem tudom, olyan idegennek érzem itt magam. Rohadtul fáradt vagyok, de nem találom a helyem. - vonta meg a vállát és próbáltam kitalálni hogyan segíthetnék neki.
- Mondanám azt hogy aludj itt, de az fura lenne. Szóval menj be Calum-hoz. - javasoltam, ő pedig egy gúnyos mosolyt vetett felém.
- Ennyire taszítalak? - kérdezte viccelődve mire én bele bokszoltam a vállába, kis erővel.
- Menj mert a végén még én megyek be Calum-hoz. - ugrattam és ő csodálkozva nézett rám.
- Éreztem mindig is hogy valami bontakozik köztetek. - vakargatta az állát mélyen elgondolkodva én pedig a szememet forgattam.
- Menj már! - toltam és ő pedig nevetve elindult Calum szobája felé.
Alig vártam már hogy bebújjak a kényelmesen kinéző ágyba. Jó persze nekem is fura volt, mert még is csak idegen környezet és azért az agyam mélyén ott volt a gondolat, hogy basszus a jövőben vagyok. Viszont annyira fáradt voltam és csak pihenni akartam meg kényelembe helyezni magam, hogy nem érdekelt más, csak az ágy és a kényelmes bársony takaró.
Amint lehunytam a szemem, már aludtam is.

1940 Február 21. Berlin

He's choking how, everybody's joking now

The clock's run out, time's up, over, bloah!

Snap back to reality, Oh there goes gravity

Oh, there goes Rabbit, he choked

He's so mad, but he won't give up that
- Lose Yourself

Nem emlékszem hogy bármikor is féltem volna ennyire, mint akkor. Gyerekként utáltam a sötétben lenni és ezt még azóta sem nőttem el. Féltem hogy valami megragad és valami olyannal szembesülök amivel nem szeretnék. Néha aggódtam a szellemek vagy földönkívüliek miatt. Bármi butaság ami egy gyerek fejében lezajlik. Végül is addigra kiderült hogy valamilyen szinten mindkettő igaz volt. Ahogy Luke, Calum, Ashton, és Michael beragadtak egy másik dimenzióba ahova az Angyal rakta őket, valamilyen szinten szellemekké váltak. Ők láttak minket és velünk voltak, de mi nem őket. És a Doktor. Másik bolygóról jött és az Univerzumot járja egy érdekes szerkezettel. Teljesen űrlény szaga van a dolognak.
Azonban ahol leparkoltunk a TARDIS-al, nem volt semmi. Semmilyen különc lény ami a frászt hozta volna ránk. Viszont túl csönd volt. Korom sötét. Semmit nem láttam. Mintha a létezésem megszűnt volna és csak a látásom maradt volna meg. Nem mertem lépni mert nem tudtam mire léphetek rá esetleg. Sehonnan semmilyen, még a legapróbb fény sem áramlott oda be. A TARDIS tetején is szokott lenni egy kis égő, még az sem világított akkor. A jobb kezemmel elkezdtem úszni a koromsötétségben hogy egy élő emberei támogatást találjak magamnak. Végül megérintettem valamit. Valakinek a keze volt és csak remélni tudtam hogy az Luke-hoz vagy Calum-hoz tartozott, nem pedig egy teljesen más személyhez. Az illető tenyeréhez hozzá érintettem az enyémet, majd az ujjaink összefonódtak. Mindjárt éreztem hogy az alaknak van egy gyűrű a kisujján. Luke volt az aki megfogta a kezem, én pedig sóhajtottam egyet megnyugváskép.
- Én félek a sötétben. - szólalt meg hirtelen Calum ami annyira megijesztett minket hogy szinte egymásnak ugrottunk Luke-al.
- Szerintem ilyen sötétségben mindenki összeszarja a nadrágját. - jött elő a bölcsességével Luke majd jobban megszorította a kezem ahogy elindult valamerre. Tényleg nem tudtam behatárolni hogy merre.
- Várjatok, Luke hiszen nálad van a szónikus csavarhúzó. Azzal tudsz világítani. - Calum szólt ismét, mire hallottam hogy Luke már szedte is elő azt. Egy kis idő után az egész helység ahol voltunk kivilágosodott a csavarhúzónak a világos neon zöld fényétől. Még mielőtt Cal észrevette volna, kihúztam a tenyerem Luke szorításából.
Kiderült végül is hogy egy bunkerben voltunk a föld alatt. Itt teljesen biztonságban lehetett lenni, elzárva a külvilágtól. Azonban rettenetesen sötét volt és ijesztő még a fénnyel is. Nem volt étel, sem mellékhelység. Kényelmetlen beton volt a padló, falak, plafon, minden. A levegő is kezdett volna hamar fogyni hogy ha a TARDIS nem bocsájtott volna ki magából oxigént automatikusan. Poros volt minden és büdös. Meg hideg. Már eleve az egész tér csak öt méteres négyzet lehetett. Ami egyáltalán nem volt nagy mondjuk egy nagy fős családnak.

Calum és Luke észrevettek egy kijáratot a plafonnál és egy létrát az egyik sarokban. Nagy nehezen felmásztunk a kijárathoz és mikor kiértünk a bunkerből, egy házban találtuk magunkat ami fel volt dúlva. Biztos voltam benne hogy a bunkert is simán megtalálták hiszen nem sok takarta el.
A ház belül régies volt de a régies bútorokhoz képest gazdag és jómódúnak tűnt. Ahogy az ablakon kilestem az utcán csönd volt. Bár mindenhol le voltak rombolva az épületek és halott testek is feküdtek az úton, minden nyugodtnak tűnt. Túl nyugodtnak.
Hamar elkezdett hajnalodni és gondoltuk ideje volt megtalálni a többieket. Nem lehettek messze ugyanis a manipulátor GPS-e betudta őket mérni. Az biztos hogy rettenetes volt az utcákon menni. Mindenhol katasztrófa sújtotta épületek omladoztak, tehetetlen testekbe botlottunk és tudtuk hogy őket már nem lehet megmenteni. Borzasztó érzés fogott el mindhármunkat és egy szót nem bírtunk szólni egymáshoz az úton. Én kicsit előrébb mentem mert nálam volt a manipulátor, de Luke szorosan mögöttem jött védelmezően, míg Calum kissé hátrébb.
Féltem. Bevallom nagyon féltem. Bármikor előjöhetett egy náci katona és lelőhetett minket. Veszélyes volt ott lenni ahol mi voltunk. Nagy bátorság kellett ahhoz hogy véghez vigyük a feladatunkat. Közben belegondoltam hogy vajon mennyi szörnyűséget kellett átélniük Rachel csapatának? Kissé ki voltam akadva a Doktorra hogy képes volt őket ilyen helyzetbe belerakni. Sajnáltam őket és úgy gondoltam nem érdemelték meg hogy ők ide jöjjenek. Szinte ők kapták a legrosszabbat.
A GPS hirtelen gyorsabban kezdett el pittyegni és végül megláttam három ismerős alakot. Oda siettünk hozzájuk.
- Ti mit kerestek itt?  - kérdezte ijedten Michael.
- Baj van? - vette át a szót Rachel mire én megráztam a fejem.
- Gyertek, menjünk innen. Később mindent elmagyarázunk. - szólt Luke és elindult vissza a bunker felé. Bár nekem nem volt tervem de azért örülök hogy ő így improvizált.
Hamarosan repülők haladtak el a fejünk fölött és messzebbről lövöldözéseket is hallottunk. A szívem a torkomban dobogott szinte és síráshoz közel álltam annyira féltem és annyira ijesztő volt az egész. Féltem attól hogy nem találunk vissza a házhoz de szerencsére meg lett. Lemásztunk a létrán és a sötét bunkerben megpihentünk. Rachel lezárta a bunker tetejét a szónikus csavarhúzóval, így jobb esetben senki nem tudott áthatolni sehogyan.
A TARDIS még mindig ott volt és gondoltam jó lenne ha hoznék ki kaját hármójuknak. Rettenetesen néztek ki, akárcsak akkor mikor Sydneyben találkoztunk velük. Jelen Rachel és Michael ott ültek a konyha pultnál (az egész konyhának hatvanas évek beütése volt a színekkel és a bútorokkal összehozva) és fagyit majszoltak.
- Elhoztalak titeket a bunkerba és most kaját viszek ki nektek. - avattam be őket a részletekbe.
- Gondolom nem lenne jó ha most kimennénk a TARDIS-ból és meglátnánk magunkat. - mondta Rachel tele fagyis szájjal.
- Szerintem nem lenne okos gondolat. - csóváltam meg a fejem majd ki lassúztam a konyhából tele kézzel. Vittem szinte amit találtam és odaadtam nekik. Mindjárt neki álltak enni és jó volt látni hogy végre jól laknak.
- Mi ez az egész? - kérdezte Ashton miközben egy csirkecombot falt magába. Calum-on volt a sor hogy beavassa őket.
- A lényeg annyi hogy Michael-nek távol kell maradnia Hitlertől. - fejtette ki tömören. Erre csak még kérdőbb tekinteteket kaptunk, így nem mentünk sokra Calum erőfeszítésével.
- A jövő múltban Michael megölte Hitlert, Ashton elteportált titeket Sydney-be és ott pedig felvettünk titeket a TARDIS-al. Most pedig visszajöttünk ide mi is hogy megakadályozzuk Mikey hülyeségét. - bővítette ki a dolgokat Luke és végre kevésbé kérdő arcokat vágtak felénk.
- Tehát akkor tartsuk távol őt Hitlertől. Bár nem mintha közel akartunk volna menni hozzá. - mondta Ashton és közben Michael-t méregette aki lesokkolva nézte a húsgombócát.
- Király vagyok! Hiszen megöltem Hitlert! - pattant fel örömében és nyújtotta a kezét egy pacsira Rachel felé aki azt nem viszonozta, inkább csak megcsóválta fejét.
- De hát az nem jó ha megöltem?
- Nem, mert az teljesen megváltoztatja a normális jövőt, azt pedig nem akarjuk. - szóltam türelmetlenül. Úgy éreztem hogy ez kezd fura lenni hogy a TARDIS-on kívül és belül is itt vannak. Ha behívom a múltbélieket, akkor a TARDIS nem bírná elviselni azt az idő kapszulát amit kevergetnénk. Amíg ők hárman ott ettek, én leültem az egyik sarokba és gondolkodtam. Luke Michael-el szórakozott valamin. Rachel nagyban evett. Ashton pedig csak bambult körbe. Megkerestem Daisy nevét a monitoron és már hívtam is.
- Na helló. Minden rendben? - kérdezte bár azt reméltem hogy vidámabb lesz, viszont elég furán festett.
- Nos, nem igazán. Michael megölte Hitlert. És még csak 1940-ben vagyunk. Most mi is itt vagyunk Berlinbe. - masszíroztam a homlokom csak hogy jobban lenyugodjak. Alexis és Alex  is (most jöttem rá hogy milyen viccesen hangzik ez a két név együtt) becsatlakozott a beszélgetésbe.
- Vettük észre hogy valami nincs rendben. - tette hozzá Alexis, majd Daisy körbe mutatta azt a helyet ahol voltak. Teljesen elveszett a modern világ érzete. Minden sötétebb volt és gyárak füstjei szálltak fel. Olyan volt mint egy katasztrófa sújtotta metropolisz. 

- Háború volt itt. Csak nem tudjuk mikor. Nem lehetett olyan régen mert a maradványok még frissek. Fogalmunk sincs mi történt. Még egyelőre nem beszélünk japánul. - fejtette ki Alex ahogyan egy égő felhőkarcoló maradványt nézett. Úgy tűnt hogy az épület teteje leesett a földre, ugyanis az a darab egyik részéből egy több méter hosszú antenna állt ki.
- Egyik pillanatról ez lett. Egy kissé elsötétült a látásunk és megszédültünk, aztán ez. - Alexis a kezeivel éppen egy robbanást imitált.
- Ezt mind én okoztam? - kérdezte Michael aki közben figyelt a beszélgetésre.
- Úgy tűnik. - húztam el a szám mert féltem hogy nagyon maga alatt lesz.
- Tennünk kell valamit. - aggódott Rachel és én bólintottam.
- Nos, ne aggódjatok. Hamarosan csinálunk valamit. Amúgy jól vagytok? - kérdeztem témát váltva. Daisy jobban visszajött a képernyőbe és Alexisnek oda bólintott, aki a jelzésre elment Alex-el megnézni valamit. Miután elbúcsúztak és tovább léptek, Daisy suttogni kezdett.
- Félek hogy valami baj van Alex-el. Az utóbbi pár napban nagyon csendes. Még mielőtt ez a katasztrófa lett volna, már akkor is fura volt. A fiúk nem tudhatják mi baja? - kérdezte aggódva Daisy. Reménykedve ránéztem a négy srácra, akik mosolyogni kezdtek.
- Mi van? - nem értettem miért mosolyognak annyira.
- Ez annyira egyértelmű. - nevetett Ashton és én felvontam a szemöldököm.
- Hiányzik neki a három haverja. Főként Jack. - mondta mosolyogva Luke és utána ránézett Ashton-ra és Michael-re akik csirke csontokkal építettek tornyot a földön. Megható...
- Ó, már mindent értek. - mondtuk egyszerre Daisy-vel, aztán elnevettük magunkat ezen.
- Hiányzol Szőrgolyó. - szóltam kissé komorabban. Furán hangozhat, de így szoktam néha hívni. Én meg a Lemming vagyok. Egyik se jobb a másiknál.
- Te is nekem. De remélem hamar találkozunk már! - mondta kissé durcásan és én nagyban bólogattam.
- Amint végeztünk itt a következő megállónk már Tokió lesz, ígérem. - mutattam fel a kisujjam mire ő is felemelte az övét és a hologramon keresztül megpróbáltuk összekulcsolni azokat és utána mintha meglett volna megígértük a dolgot.
- Vigyázzatok és kitartást! - búcsúztam el, majd megszakadt az adás.
- Jó ha az embernek vannak ilyen jó barátai. - szólt Michael és közbe felnézett Luke-ra, aki még mindig a terem közepén állt és minket pásztázott a szemeivel.
- Család és barát nélkül az élet nem teljes. - tette hozzá Ashton majd elcsüggedve a padlóra nézett. Volt egy olyan sejtésem hogy hiányzott neki az anyukája és a két testvére. Nekem is kezdtek hiányozni a szüleim. Eddig annyi minden történt egyszerre, nem is volt időm gondolkodni. Legalább a barátaim nagyjából velem voltak. Az sokat segített. 

Calum hirtelen leült mellém.
- Nos, mi a terv? - kérdezte.
- Miért kell engem mindig ezzel szekálni... - förmedtem rá, ugyanis kissé idegesítő volt hogy mindenki tőlem várta a megoldást. De persze az imént kifejtettem hogy muszáj volt nekem lenni a hősnek és az agynak végül is.
- Neked mindig van terved. Sokszor kihúztál minket a szarból,  most is itt az ideje. Lehet Hitler életben maradt, de nem lehet két különböző Ashton, Michael, és Rachel. Valamelyik hármasnak mennie kell. De hogyan? - vetette fel azokat a dogokat amiket eddig is tudtam. A fenébe is, gőzöm nem volt. A fejemet a térdemre raktam és próbáltam koncentrálni. Michael csámcsogása és Ashton a villával való halk dobolása teljesen az idegeimre ment ezért bementem a TARDIS-ba lenyugodni. Ott leültem az egyik lépcsőre és néztem ahogy különböző fény jelenik meg itt- meg amott. Mit kellett volna tennem? A csend túl nyomasztó volt úgyszintén. Próbáltam koncentrálni, de a TARDIS falán levő minták elkalandoztattak. Különböző karikák és körök voltak mindenhol és ezüstösen csillogtak. Gallifréy szavak és mondatok voltak az érdekes írással ami egyáltalán nem tűnt mondatnak, vagy egyáltalán egy szónak. Inkább csak halmazoknak és grafikai mintáknak. Biztos voltam benne hogy valami Doktorféle bölcsesség van a falra írva, de nem tudtam elolvasni. Ahhoz túl "egyszerű" voltam agyilag és nem olyan fejlett mint a Doktor. Ez kissé zavart, mert engem mindig is érdekelt minden és mindenből tudni akartam sokat. Kevéssel nem elégedtem meg. Nyitott érdeklődéssel jártam mindenfelé és bármiről tanulni akartam. Csak hogy ha kell egy szituációban, feltudjam használni és persze rengeteg dolgot csodáltam és még jobban tudni akarta. Talán ez azért volt, mert kíváncsi voltam. Rettentően kíváncsi.
Hallottam hogy valaki közeledik felém a TARDIS belsejéből.
Jelen Rachel leült mellém a lépcsőre és csak ő is nézett maga elé. Egy darabig egyikünk sem szólt semmit. Aztán a semmiből hirtelen kitört belőlem.
- Valamelyikőtöknek meg kell halnia. - temettem az arcomat a két tenyerembe.
- Eddig már gondoltam erre, ne aggódj. - simogatta meg a hátam és én mélyeket sóhajtottam hogy lenyugtassam magam.
- Ő nekik kell, tudom, de akkor is azok ti vagytok. És hogy csináljam? Vezessem őket ki az utcára és kiáltsam el magam egy náci katonának hogy zsidók vagytok, vagy mi a fene?! - akadtam ki még jobban és szinte alig kaptam levegőt.
- Nos, végül is van bennem zsidó vér és szerintem Michael-ben is van, szóval nem hazudnál sokat. - vonta meg a vállát Rachel.
- De ez akkor sem fair. Miért mindig nekem kell a szart csinálnom?
- Hé! Ne legyél már ilyen nyámnyila. Erős csaj vagy és megtudod te ezt csinálni. Calum-nak csak a szája jár és Luke meg beszari tud lenni elég sokszor. Ha te nem lettél volna ezzel a két idiótával biztos nem lennének itt ahol most. Sőt lehet sehol sem ha már az Angyalról beszéltünk. Csak is magadra számíthatsz, de azzal nincs semmi baj. Ha másra bízod a munkát lehet nem olyan jó lesz a végeredmény ezért inkább bizonyosodj meg te magad róla hogy jó lesz a vég kimenetel. - öntötte belém a lelket és az erőt Rachel. Kezdtem egyre jobban elhinni a szavait és hinni magamban. Kellett ez nekem. Már nagyon-nagyon kellett. Ebben az utazásban nem lehettem már az aki voltam. Naiv, gyenge, álom világban élő bárgyúság. És ezzel nem volt baj, mert az ilyen személyiség nem is jó. Egy embernek erősnek kell lennie az élethez. Az élet szar és több apróbb fost fog az arcodba dobálni a "sors" az életed során. Kell hogy legyen vér a pucádban és hogy szembe nézz az élet rögös útjaival.
- Jól van. Megcsinálom. - álltam fel hirtelen szinte meg is szédültem.
Kimentem a bunkerbe ahol mindenki ugyan azon a helyen volt mint mikor otthagytam őket. Luke állt és nézte ahogy Calum vág vicces fejeket Michael felé, aki nevetett mint egy kisgyerek. Ashton is tele árasztotta a dallamos kuncogásával. Rachel csak a fejét csóválta de ő is mosolygott.
- Ti olyan hülyék vagytok. - jegyezte meg Luke nevetve. Michael felállt és csak úgy elkezdte őt csikizni. Luke próbált védekezni de közben Calum is megindult és lefogta őt. Most Luke nevetésével töltődött fel a terem. Ashton pedig felugrott Michael hátára.
- Gyiiháá! - kiáltotta el magát. Michael elkezdett egy számomra ismeretlen country zenét énekelni. 

- Na jó, most már elég. - állította le őket mosolyogva Luke.  
Hirtelen lépteket hallottam. Mire feleszméltem volna hogy mi a fene folyik itt, Rachel felállt és kioldotta a bunker kijáratánál a zárat a szónikus csavarhúzóval.
- Ezt miért tetted?! - kiáltottam idegesen és rájöttem nem kellett volna mert az ellenség meghallhatott engem. A léptek szaporábbak lettek és nem tudtam mit tenni mert Calum betuszkolt a TARDIS-ba aki addigra elengedte Luke-ot. Ashton leugrott Michael hátáról és mind felém néztek. Luke besuhant mellettem az irányítópulthoz.
- Ez így a legjobb. - mondta Rachel és rám mosolygott.
- Áldozatokat hozni kell és ezt csak így lehet megoldani. - tette hozzá Ashton és végül Michael szólt utoljára.
- Luke szeretlek! - mondta túl játszva a drámát és vicces is lett volna csak Calum bezárta a TARDIS ajtaját és Luke pedig meghúzta a kart. Már éppen indultunk mikor két lövést hallottam és egy ’NEM’ kiáltást.
A jelenbeli Rachel, Michael, Ashton ott ültek a lépcsőn és nézték ahogy az ajtónak döntöm a hátam és könnyes szemekkel nézek rájuk. Calum és Luke az irányítópultnál ügyködtek valamit. Nem akartam elhinni hogy mi történt. És egyik pillanatról a másikra. Előtte még vidáman szórakoztak és csinálták a buta dolgokat amiket szoktak és Rachel pedig a kajáját majszolta, mint általában... aztán bele sem akarok gondolni hogy ezek után mi lett velük.
- Itt vagyunk és élünk. Nem kell túl aggódni a dolgot. - vonta meg a vállát Rachel.
- Mind tudtuk hogy ezt kell tenni és ez volt a legjobb terv. - szólt Ashton mosolyogva.
- Na, gyere. Egyél valamit. - indult felém Michael és felhúzott a földről. Leültem a padra és oda nyújtott nekem két szelet pizzát és egy kólás üveget. Miután neki álltam ezeknek, máris jobban éreztem magam. Teljesen.
- Te hogy érzed magad? - kérdeztem Luke-ot amint leült mellém. Megvonta először a vállát, aztán felém fordult. A szemeimbe nézett egy pillanatra hallgatott. Azt várta talán hogy megértsem szimplán a nézéséből mit akart? Annyira még nem ismertem jól. 

Mikor látta az arcomon hogy nem értem mit akar, sóhajtott egyet és lecsukta a szemét egy pillanatra.
- Nem jól. - szólt halkan hogy csak én halljam. - De nem volt mit tenni.
- Hogyan gondoltátok ki ezt a tervet? Miért nem tudhattam róla? - kérdeztem kissé kiakadva.
- Azt nem tudom honnan tudták hogy majd jönni fognak katonák, de tudták és mondták hogy menniük kell. Nekik. Bátrak voltak hogy felvállalták. - magyarázta maga elé meredve és sejtettem hogy neki sem lehetett kellemes otthagyni a barátait meghalni, még hogy ha valamilyen szinten itt voltak vele.
- Igen, azok voltak. - sóhajtottam és bele ittam a kólámba. Mikor nem számítottam rá, Luke kivette a pizzát a kezemből és kétszer beleharapott nagyokat, majd visszaadta. Tátott szájjal néztem rá hogy azért ezt nem kéne...
- Éhes vagyok. - csóválta meg a fejét. 

- De ez az én pizzám! - akadtam ki. - Még csak meg sem kérdeztet hogy ehetsz e belőle.
- Bocsi. - szólt és rám nézett kiskutya szemekkel, majd a fejét a vállamra hajtotta. - Amúgy nem vagyok ám egy olyan komoly ember. Sokat szoktam viccelődni és úgy viselkedni mint egy nyolc éves hülye gyerek, csak ezek a történések nem engedik meg hogy kitörjek. Pedig hidd el szeretnélek én felvidítani a hülyeségeimmel, csak nehezen megy mikor az élet ilyen savanyú citromot kínál. - vallotta be Luke és végre egy őszinte mosolyt csalt az arcomra.
- Tudom és ne aggódj, így is vannak pillanatok mikor felvidítasz. De ne aggódj, most már vége, remélem. - nyugtattam meg és ő visszaült rendesen és rám mosolygott.
- Már megyünk is tovább hogy jól érezzük magunkat. - kacsintott rám majd kinyújtotta a nyelvét. Imádni való volt.
- Hova megyünk? - Kérdeztem ugyanis szerettem volna már egy kicsit kikapcsolódni és persze Daisy-nek is megígértem hogy elmegyünk értük.
- Felvesszük a többieket és akkor kitaláljuk hogy hol szórakozzunk. Ránk fér már. - veregette meg a vállam és egyetértően bólintottam.
- Amikor bejöttem a TARDIS-ba akkor terveltétek ki ezt az egészet? - kérdeztem gyanakvóan visszatérve a témára. Luke mélyen sóhajtott és elővette ismét az arcára a megbánós-de-komoly-és-határozott-maradok tekintetét.
- Igen. Eléggé bonyolult ez az egész. Hiába vagyok itt és hiába magyarázod el jól a dolgokat, néha semmit nem értek. - vallotta be komolyan.
- Velem is ez van. Van amikor én sem értem hogy mi zajlik körülöttem. - Luke csodálkozva nézett. Gondolom ő azt hitte hogy számomra minden világos. Hát sok minden nagyon nem volt az.
- Azért köszönöm. Beavathattatok volna, de úgy sem lett volna erőm ahhoz hogy elrendezzem a halálukat. - mondtam komorabban és kezdtem magam is belátni hogy nem volt más választás. Luke bólintott és hátradőlt a padon.
- Ne helyezd magad kényelembe, hiszen itt vagyunk jövő Tokiójában. - bökte meg őt Michael és Luke elnevette magát.
- Muke! - kiáltottuk fel szinkronba Rachel-el és hirtelen mindenki csöndbe maradt.
- Őrült rajongók... - csóválta meg a fejét Calum.
- Én kérem nem vagyok rajongó csak baromira Michael megszállott vagyok és szerintem Luke-al szép párt alkotnának. - fejtette ki magát Rachel. Luke felhorkantott.
- Már megint itt tartunk. Sajnálom hogy le kell romboljam a képzeléseiteket, de én egyenesen heteró...
- Lukey, ide hozzam neked a Tumblr blogomat bizonyítékul hogy milyen sok homo is van benned? - ült Michael Luke ölébe és esküszöm lefordultam majdnem a padról. Rachel-el gyors pillantást váltottunk. Luke-ot nem zavarta mondjuk ahhoz képest hogy éppen tagadta volna a dolgokat.

- Te neked van Tumblr oldalad? - kérdezte Ashton Michael-től.
- Igen. Luke-is-my-pinguin-lover a felhasználó nevem. Én vagyok a legnagyobb rajongója. - dicsekedett Michael majd hozzábújt a pingvin sráchoz. Ekkor észrevettem hogy Rachel kameráz az iPhonjával és hálát adtam neki amiért cselekedett ilyen hamar.
- Na menjünk mert már kezd túl meleg lenni itt. - nevetett a saját viccén Calum. Michael elegánsan lehuppant a földre és Luke rácsapott a hátsójára majd felém fordult.
- A banda srácok és All Time Low Jack kivételek. De amúgy heteró vagyok. - bizonygatta de nem túl komolyan hiszen közben nevetett.
- Aha... de azért van benned egy kis hajlam. - veregettem meg a hátát ahogy elindultunk az ajtó felé.
- Jó, de azért így is elfogadsz? - kérdezte reménykedve.
- Hát még csak így! - szóltam határozottan és ő meg nevetni kezdett. Mikor elnéztem jobbra láttam hogy Rachel minket néz és a fejét rázza. Kérdőn fel emeltem a karom hogy mit akar jelenteni a fej rázása, de csak lelegyintett. Érdekes helyzet volt.

TARDIS/ 1940 Február 21. Sydney

I breakdown, I breakdown when I can't see you

I breakdown, I breakdown when you don't call

And I've told myself a thousand times

That if you left I'd be alright and

I breakdown, I breakdown if I can't see you tonight
- Breakdown

Egy kis ideig tartott mire megszokta a szemem a fényt. Valami kemény padlón feküdtem és a fejem hasogatott. Próbáltam felülni, de először nehezen sikerült. Azon gondolkodtam hogy mit csináltam előtte. Hogyan kerültem én a padlóra. Aztán mint egy villámcsapás, eszembe jutott. Luke.
Gyorsan felültem, majdnem bevertem a fejem az irányítópultba. Örömmel láttam hogy visszatértünk a TARDIS-ba. Itt biztonságban éreztem magam és tudtam hogy itt nem történhet velünk semmi. Még ha Calum nehezen is hitte el hogy az időgép valós, én úgy éreztem még is csak vigyáz ránk és óv minket.
A lábam szerencsére a régi volt. Nem találtam rajta sebet és a gatyám sem volt véres. Luke inge is rajtam volt még, sőt mikor megszagoltam az illata is meg volt. Calum ott ébredezett mellettem, ezért gondoltam adok neki egy kis időt. Felálltam kissé szédelegve, de megkapaszkodtam a pultba és tettem pár lépést előre. Ekkor megláttam két hosszú lábat fekete szakadt nadrággal és fekete tornacipővel. Azonnal oda siettem és szinte majdnem kiugrottam a bőrömből mikor láttam hogy Luke ott feküdt a hátán. Letérdeltem melléje és ráraktam a kezem a mellhasára, ami elkezdett mozogni fel és le. Tehát életben volt. Kicsit megpaskoltam mind két orcáját és megráztam a felső testét. Egy darabig nem történt semmi, majd egy kis résre kinyitódtak a szemei aztán egyre jobban. És végül az óceán kék szempár rám nézett, majd érthetetlenül összeráncolta a szemöldökeit. Nem is törődve a magyarázattal, oda bújtam hozzá és próbáltam minél erősebben szorítani.
- Annyira sajnálom! - mondtam neki és ha lett volna még több könnyem, akkor biztos sírtam volna örömömben és megkönnyebbülésemben.
- Ne aggódj. Nem a te hibád volt. - simogatta meg a fejem és végig húzta az ujját a hajamon. Tehát emlékezett rá. - De most itt vagyunk. Visszahoztál engem.
- De honnan tudod? - kérdeztem csodálkozva.

- Láttalak titeket, mindig veletek tartottam csak ti nem láttatok. Nagyon rossz érzés volt. Főként mikor Sydney-ben voltatok. - sóhajtott mélyen és belegondoltam a helyzetébe. Biztos nagyon szar lehetett neki hogy a saját anyja nem tud róla.
- Luke, hát itt vagy! - jött oda Calum is és megölelte ahol én még nem szorítottam őt.

- Nos, Emi nélkül lehet nem lennék itt. - mosolygott Luke és megpaskolta a vállamat. Közben Calum segített neki felülni de én nem voltam hajlandó elengedni őt, így visszabújtam hozzá. Lehet furán jött ki a dolog mert annyira nem voltunk közel egymáshoz, de muszáj volt. Akár barátságból is. Hiszen elveszíteni egy barátot az szörnyű és mikor visszakapod, nem akarod elengedni újból. Nem kell annak szerelemnek lennie hogy valakihez kötődjél.
- Ez csapat munka volt, nem csak az én érdemem. - vontam meg a vállam.
- Kissé úgy érzem magunkat mint az Arany Trió a Harry Potterből. Természetesen Emi lenne Hermione az okosságából kiindulva, Calum Ron a szarkazmusa és humora miatt, és akkor én pedig Harry. - hozta össze a dolgot Luke miközben egyik kezével támasztotta magát a földön, a másikkal pedig az én hátamat karolta át amivel még közelebb húzott magához.
- De most nem Ron kapja meg a lányt ha nem Harry. - szólt Calum, ami kissé zavarba húzott.

- Nem hinném. - sóhajtottam.
- Még maga J. K. Rowling is úgy gondolta végül hogy Harry-nek és Hermionénak kellett volna összejönnie. - tette hozzá Calum és végül egy kicsit távolabb kerültem Luke-tól aki nehezen akart engedni a magához szorításból.

- Nos, még mindig nem tudom hogy Emi milyen lány. - nézett rám ravasz mosollyal Luke ahogy visszatért az előző témánkra még a parkolóházból. Elkellet mondanom neki, bár addigra úgy éreztem hogy ez elég nyilván való.
- Jól van.

De a TARDIS telefon csörgése közbe szólt. Hála az égnek. Gyorsan felpattantam majd az irányítópult körül köröztem hogy megtaláljam a telefont.
- Ismét megúszta. - hallottam Luke hangját amin elmosolyogtam. Valóban, szinte szerencsém van.
- Haló? - szóltam bele a telefonba.
- Emi te vagy az? A Doktor nincs ott? - hallottam Rachel hangját. Idegesnek tűnt.
- Igen, én vagyok és a Doktor nincs itt. Baj van?
- Nagy baj van. - válaszolta és egy kis szünetet tartott majd folytatta. - Mr. Kétbalkezes Clifford elszúrt mindent.
- Mit tett Michael? - erre a kérdésemre Calum és Luke oda álltak mellém és kérdőn néztek rám de csak megvontam a vállam ugyanis válasz még nem érkezett.
- Michael megölte Hitlert. - mondta végül Rachel.
- MICSODA? - törtem ki a meglepettségemben. Először le voltam nyűgözve, de aztán rájöttem hogy ez nem jó.
- Emi mondjad már mi történt. - türelmetlenkedett Calum és Luke is hevesen bólogatott.
- Várjatok. És most hol vagytok, merre menjünk értetek? - kérdeztem Rachelt.
- Nos, Ashtonnak adtam végül a manipulátort aki pánik helyzetbe Hong Kong-ba teleportált minket és most itt vagyunk az utcán valahol, jó ég tudja hol. - mondta idegesen Rachel és én már akkor próbáltam egy tervet kiötölni.
- Valahova máshova el kell mennetek. - jöttem elő az ötlettel.
- Emi, avass már bele minket! - emelte fel a hangját Calum, mire türelmetlenül feléje fordultam.
- Michael megölte Hitlert, Ashton Hong Kongba teleportálta magukat és a jó ég tudja hogy hol vannak. - hadartam el feszülten és láttam az arcukon a ledöbbenést.
- Teleportáljanak Sydney-be. - javasolta Luke. Elmondtam Rachel-nek is aki először nem értett egyet a tervvel, de megbeszélték hogy a híd lábánál ott lesznek.
Luke segítségével beírtam Sydney hídjának a koordinátáit és Calum meghúzta a kart amivel elindultunk.
Idegesen ültem le a padra, majd Luke is követett engem. Több időbe telt mire odaértünk mert most teljesen más évezredbe mentünk. Idegesen összekulcsoltam a kezem a térdeim körül amiket felhúztam a mellkasomhoz. Luke oda tette a kezét a vállamra és egy kicsit megszorongatott hogy támogatás nyújtson. Rámosolyogtam és elkönyveltem magamba hogy sokkal jobb volt úgy az út hogy ő is ott van. Nem mintha Calum társaságát nem élveztem volna, csak néha eléggé undok tudott lenni és nem együtt érző. Luke-ba több empátia volt. És persze hiányoztak a gyönyörű kék szemei amik egészen megnyugtattak mikor rám néztek.
- Itt is vagyunk. - hallottam Calum hangját majd  gyorsan felálltam Luke mellől és kimentem a TARDIS-ból. Sydney Harbour Hid egyik lábánál érkezett meg az időgépünk és szinte a partra még a víz is felcsapódott ott ahol álltunk. Erősen lehetett érezni a tipikus kikötők hal szagát.
- Hát ez nem így szokott kinézni. - jegyezte meg Luke. Bár egyszer voltam Sydney-be és akkor is a Riverstone környéken ahonnan Calum, Michael, és Luke származnak, tehát nem láttam ezt a környéket, de azért éreztem hogy tényleg másabb volt. A házak laposak voltak és régimódiak. Még azok a modern hajók sem úsztak a vízen, ha nem inkább az a tipikus régi fajta áruszállító kompok és gőzhajók. Pár ember ment körülöttünk de azok is a tipikus negyvenes évek ruháit viselték. Mindenhonnan fekete füst szállt fel jelezve az iparok nagyban zajló munkáit. Semmi modernt nem láttam ebben a Sydney-ben, de valahogy még is tetszett. A hídlábánál egy kisebb erőd helyezkedett és reménykedtem benne hogy itt lesznek a többiek is. Vagy ha nem itt, akkor talán a másik oldalt, de mindenféleképpen közel.
Felemeltem a karomat hogy használjam a manipulátort és ekkor vettem észre hogy Luke inge még mindig rajtam van. Ijedten felnéztem rá, de ő csak a várost pásztázta nem is törődve velem. Lassan hátráltam hogy egyikőjük se vegyen észre, majd beléptem a TARDIS-ba. Ott gyorsan levettem az inget és oda raktam Luke cuccai közé majd felvettem a fekete bőrkabátomat. Biztos voltam benne hogy Luke észrevette eddig is csak nem tett róla megjegyzést, aminek örültem, de az oka annak hogy hamar levettem magamról mert féltem attól hogy ha Ashton és Michael meglátnak benne akkor elkezdenek agyalni hogy vajon mi történt itt. Nem volt kedvem részletezni a dolgokat, főként nem azt hogy Luke majdnem elveszett örökre az Univerzumból. Bár sejtettem hogy Calum megfogja osztani velük.
Mikor kimentem a fiúk még mindig ugyan úgy ott álltak és mintha fel sem szívódtam volna, csak folytattam a manipulátor beinditását Luke mellett ácsorogva. Mikor most megláttam Ashton nevét a kijelzőn, rányomtam a mutatóujjam és már el is kezdett egy hologram felhő forogni előttem aztán pár másodperc után Ashton kócos haja fogadott, majd az egész arca. Bármilyen dolog volt, Ashton arca mindig pozitív kisugárzást keltett és az arcán a kedves mosolya még a világot is jobbá tette. Ez bevonzotta a fiúkat is még jobban mellém hogy lássák a dobosukat.
- G’day, fiúk és Emilia! - szólt hozzánk aranyosan mire Luke és Calum felnevettek. Jó volt végre hallani a nevetésüket.
- Na, merre vagytok? - kérdeztem, aztán Michael is bejött a képbe.
- Épp itt! - kiáltotta és egyszerre hallottam a hologram hangját és az igazi hangját. Mikor felnéztem megláttam Ashtont, Rachelt, és Michael közeledni felénk az erőd másik oldalától. Vicces volt mert az ő hologramjukban a saját hátunkat láthattuk és megbizonyosodtam róla hogy a hajam kezdett egy kissé csálén nőni az utóbbi pár napban. Mikor odaértek, egy csoportos ölelésbe törtünk ki és olyan jó érzés volt újra együtt lenni.
- A 5 Seconds of Summer ismét a régi! - örvendezett Michael és megölelte Cal-t és Luke-ot még egyszer.
- Na, van terv? - kérdezte Rachel. Bár boldog volt hogy újra együtt a csapat háromnegyede, azért nem felejtkezett el arról hogy el van cseszve a jövő per pillanat.
- Nos, gondoltam egy egyszerű dologra. - kezdtem bele és közben elindultunk be a TARDIS-ba. Azt meg kell jegyeznem hogy ők hárman borzasztóan néztek ki. Koszosak voltak, a ruháik szakadtak, arcra meggyötörtnek tűntek, és biztos voltam benne hogy még pár kilót is ledobtak.
- A legegyszerűbb dolog azaz hogy visszamegyünk az időbe. Elfoglaljuk a múlt Michael-t és megállítjuk hogy megölje Hitlert. És utána visszajövünk a TARDIS-ba és majd történik úgy a dolog tovább mint ahogy kell. - magyaráztam ahogy a többiek a két padon ültek és bólogattak. Azonban Calum hirtelen felállt és kérdőn felhúzta a szemöldökét.
- De én nem értem miért baj az hogy Hitler halott. Legalább akkor még többen túlélik ezt az időt.
- Pontosan. És nem tudjuk hogy annak milyen következményei lehetnek a jövőre. Lehet hogy jobb, de mi van ha nem. Inkább nem kéne megkockáztatni és hagyni úgy dolgokat mint ahogy eredetileg megtörténtek. - mondtam komolyan és Cal bólintott bár láttam rajta hogy nem igazán ért velem egyet.
- Mi lesz velem? - kérdezte kissé elszomorodottan Micheal. Mindenki csöndbe maradt mert 1, senki nem tudta hogyan érti 2, ahogy kérdezte szinte mindenki szívét összetörte.
- Ho-hogyan érted? - fordult felé Rachel remegő hanggal. Tudom hogy érzett.
- Hát, ha megállítod a múltbéli Michael-t akkor a múltbéli Michael ott fog maradni Berlinbe és nem lesz oka arra hogy itt legyen a TARDIS-ba, mint nekem most. Tehát mi lesz velem, a mostani Michael-el? Ismét megszűnök hirtelen és felébredek ott ahol az idő megállt babrálva? - árasztott el kérdésekkel és hirtelen nem tudtam mit mondjak. Majd hirtelen beütött.
- Hogy érted hogy ismét megszűnsz létezni? - kérdeztem a hajamat csavargatva idegesen. Ashton összecsapta a kezeit majd ijedten ránk nézett.
- Nem is mondtuk, de volt egy olyan pillanat amikor tökre kiesett minden és egyik pillanatról a másikra ott voltunk Rachel-el megint, de ő észre sem vett minket. Mármint én egyedül éltem át a dolgot, szinte olyan volt mintha egy szellem lettem volna. Mikor újra visszatértem a jelenbe, ott ahol abba maradt a dolog, Michael is mesélte hogy vele is ugyan ez történt. - mesélte izgatottan Ashton és ekkor rájöttem hogy nem kerülhetjük ki sehogyan sem a dolgokat.
- Velem is pont ez volt. - vallotta be Luke de nem olyan lelkesen mint ahogyan Ashton. Össze volt kulcsolva a keze és előre dőlt ahogyan a lábain támaszkodott. Miközben mondta a szavakat, Ashton felé fordult aztán hirtelen fel nézett rám.
- Mi történt? - kérdezte gyanakvóan Rachel. Nem akartam róla beszélni, de mindig rám marad az ilyen.
- Van egy bizonyos teremtmény az Univerzumban. A neve Siró Angyal. - sóhajtva belekezdtem majd behoztam nekik a monitoron a szobrot. - Amikor nem figyeled a szobrot, sőt senki más sem nézi, akkor megmozdul és visszaküld téged az időbe vagy teljesen eltöröl az Univerzumból, mintha soha nem is léteztél volna. - fejtettem ki jobban a dolgot. Ashton kezdte összerakni a dolgokat, de még mindig zavaros volt az arc kifejezése, akárcsak Rachel-nek és Michael-nek.
- De ez hogyan tartozik hozzánk? Mi nem találkoztunk ilyennel. - rázta meg a fejét Rachel majd a két útitársára nézett akik megerősítették a nemleges választ.
- Mi viszont igen. - ült fel jobban Luke a padon nyugtalanul.
- Luke eltűnt. És nem tudtuk hogy csak visszakerült a múltba, vagy teljesen. - vette át a szót Calum, aminek örültem. Nem akartam hogy Luke menjen ezen végig egyedül. - Elmentünk Liz-hez és azt mondta hogy nem ismer semmilyen Luke-ot. Ami azt jelentette hogy Luke nem is létezett. És ha Luke nem létezett, akkor nem volt 5 Seconds of Summer. Elmentem hozzátok Michael. Hiába 2014-ben jártunk, te még mindig olyan hajstílussal járkáltál ott mint régen. Nem változtál. Ashton még mindig a videós boltban dolgozott. Semmi sem volt olyan mint most. Ami azt jelenti hogy megszűnt azaz énünk ami akkor lett mikor a banda beindult. Szóval lényegében, Luke nélkül, mi sem vagyunk sehol. - az utolsó mondatnál Calum rámosolygott Luke-ra, aki addigra szinte már az ötvenedik pózba rakta magát ugyanis a nyugtalansága miatt nem bírt megülni, és megölelte őt, majd Ashton és Michael is igy tett.
- De várj, te nem szűntél meg. - zavarta meg a pillanatot Rachel. A fiúk abba hagyták az ölelkezést és visszatértek a helyükre.

- A TARDIS miatt. - válaszoltam hirtelen, bár én sem tudtam honnan jött ez a gondolat. - Próbálta megvédeni a helyzetet és helyben tartani Calum-ot. Ő már kezdte volna elfelejteni Luke-ot és csak én emlékeztem rá jobban, majd már lassan bennem is múltak az emlékek de még küzdöttem és egy bizonyos erőforrás is körülöttem. Szóval a TARDIS igenis él és véd minket. - tértem a dolog lényegére. A többiek hallgattak. Én voltam az egyedüli ember aki ott állt az irányítópultnál és a többiek csak némán ültek a padon. Hirtelen olyan érzés támadt rám hogy én lettem a másod kapitány és én nekem kellett vezetnem a csoportot amíg a Doktor nem volt ott. Valahogy rosszul éreztem a dolgot hiszen Rachel volt a főnök tipus nem pedig én. Sosem voltam az a nagyon határozott egyéniség, sőt nem gondoltam volna hogy igy megtudok oldani dolgokat. De ekkor emlékeztettem magam hogy a sorozat által olyan világban voltam akkor, ami már ismerős volt számomra. Nagyjából tudtam mire számítsak mikor láttam az Angyalt, de a többieknek ez mind új. Ezért rám vannak szorulva és tőlem várják a megoldást. Mert nekem tudnom kell. És meg kell próbálnom kihúzni őket a bajból, bármi áron is. Nem akarok csalódást okozni senkinek, főként nem a Doktornak. Valószínűleg tudja hogy megtudjuk oldani a dolgokat azért nem jelenik meg és inkább csak kíváncsi hogyan teljesítünk. Persze nem olyan kedves dolog tőle, de megküzdünk vele. Muszáj lesz.
- Jól van. Akkor próbáljuk meg ezt a dolgot. Ti hárman jobb ha elmentek lezuhanyozni, enni, meg lepihenni addig amíg mi ezt elintézzük. - mondtam Rachel csoportjának. Bólintottak majd elindultak az egyik folyosó felé.
- Hé, de hogyan tudjuk meg hogy mi hol van? - kérdezte Ashton mire én egy kis térképet vettem ki az egyik kabinból. Mikor előrébb kerestem dolgokat ott, akkor láttam meg és gondoltam hogy később hasznos lehet.
- Köszönjük szépen. Már alig várom hogy befalatozzak. - mondta Michael a hasára mutatva. Rachel nagyban bólogatott mellette.
- Ki a fene akar lezuhanyozni mikor éhen döglök? - szólt fennhangon Rachel és Michael teljesen oda volt.
- Ez az! Ashton menj fürödni, mi Rach-el letámadjuk a konyhát és jól bezabálunk! - utasította Michael és megragadta Rachel karját majd elindultak rossz irányba de reméltem hamar rájönnek hogy jobbra kellett volna menniük. Mi hárman csak nevettünk rajtuk aztán hirtelen a jó kedv hangja abba maradt majd Calum és Luke bizakodva felém fordultak.
Beütöttem Berlin koordinátáit és az időpontot, majd meghúztam a kart.
- Lehet még is csak jó lett volna megtartani azt a pisztolyt. - sóhajtott Calum és én egy lesújtó pillantást vetettem felé.
- Ezt ne firtassuk tovább. - szólt Luke és elindult az ajtó felé. Calum-al követtük őt.

2011 Szeptember 18. London/ 2014. Szeptember 18 Sydney

When we both wake up underneath the same sun
Time stops, I wish that I could rewind
So close but so far away.
- Beside You 

- Luke! - kiáltottam utána, de eltűnt mintha soha nem is állt volna előttem. Az utolsó dolog amit magam előtt látok, az ő csodálatos óceán kék szemei. De gyorsan rápillantok a szoborra ami már közelebb került hozzám és az angyal a kezeit felém nyújtotta. Persze ez csak egy szobornak tűnt. Egy ártatlan szobornak. De nem volt az. Ez egy Siró Angyal volt, a legveszélyesebb és legijesztőbb dolog az Univerzumba. Eddig azt hittem hogy ezek csak a Doctor Who-ban léteznek és igazából nem, de nyilvánvalóan tévedtem. Az Angyalok úgy táplálkoznak hogy embereket küldenek vissza a múltba, vagy teljesen eltörlik őket a világból. Ismét könnyek szöktek ki a szememből és pislogás nélkül próbáltam nézni az Angyalt. Luke nem volt ott. Nem hallottam a hangját, nem éreztem a jelenlétét. Fogalmam sem volt hogy csak visszaküldte a múltba, vagy teljesen eltörölte a létezését. Bármelyik is volt a válasz, mindegyik rossz volt. Az egyik jobban mint a másik.
- Emi! Hol van Luke? - hallottam Calum hangját majd lassan oda ért mellém. Nem tudtam mit mondjak, csak néztem az Angyalt.
- Luke... eltűnt. - mondtam végül.
- Hogy érted hogy eltűnt? - kérdezte furcsállódva.
- A szobor, az Angyal. Eltüntette őt. Vagy visszaküldte a múltba, vagy eltörölte a létezését. - magyaráztam sírás közben.
- Ez valami vicc? - kérdezte Calum. Én megráztam egy csöppet a fejem még mindig a szobrot nézve.
- Most mit csináljunk?
- Állj mellém és nézd folyamatosan a szobrot, addig én összeszedem a cuccunkat. - Calum úgy tett ahogy mondtam. - Ne pislogj!
- Jól van. De mi lesz Luke-al? - fojtatta tovább. Nem válaszoltam inkább elmentem a dolgaimért. A pulcsimat beletuszkoltam a táskámba, majd észrevettem hogy a földön ott hever Luke piros-fekete kockás inge. Felvettem magamra és hiába lógott rajtam és sokkal nagyobb volt nekem, felvettem és az alját pedig csomóba kötöttem hogy ne legyen olyan hosszú.
- Fogd meg a vállam. - mondtam Calum-nak és így tett miközben még mindig az Angyalt nézte. A képernyőn megkerestem a Hotel szót és rányomtam az ujjam.
A sötétség után az ágyon landoltunk. Egymás mellett ültünk és én sírásba törtem ki, de nem csak abban a csendes pityergésben, ha nem a rendes csúnya bőgésben.
- Emi, össze kell szedned magad és visszahozni Luke-ot ide! - mondta Calum és közben a hátamat simogatta.
- Nem tudom! - sírtam majd még jobban elkezdtem reszketni.
- De hogy nem! Hiszen okos vagy! Gyerünk, ki kell találnod valamit. - szólt Calum és én bólintottam. Mély levegőket vettem és kezdtem lenyugodni egy kicsit. Lekúsztam az ágyról és elővettem a ruhás szekrényből az összes dolgot ami ott maradt. Mikor összepakoltam mindent, kitaláltam valamit. Nem volt még egy teljes tervem, először abban reménykedtem hogy azt véghez tudom vinni ami a fejembe volt. Calum szomorúan oda hozta nekem Luke táskáját, majd oda szórta elém a többi dolgot amit talált és Luke-hoz tartozott. Pingvin, alsónadrág, fogkefe, egy tartó tele pengetőkkel, és Ed Sheeran legújabb albuma. Mind beleraktam a táskába rendesen és mikor végeztem Calum felvette az egyik vállára.
Összeszedtem minden energiám hogy ne bőgjem el újra magam, majd ránéztem a manipulátorra. Kikerestem a ’Vissza az elejére’ opciót és amint Calum megfogta a jobb vállam, rányomtam az ujjam a kijelzőre. Azonban nem történt semmi. Erőszakosan és eszeveszetten nyomtam az ujjam a képernyőre vagy ötvenszer, de nem történt semmi.
- Ez reménytelen! - roskadtam össze a padlón. Calum leült mellém a földre, maga felé húzta a bal kezem, és megnézte a manipulátort.
- Van egy olyan hogy TARDIS. Szerintem érdemes lenne kipróbálni. - mutatott rá a kijelzőre. Bólintottam és Calum ismét megfogta a vállam. Még mindig ültünk, de gondoltam ha működik, akkor így is kell neki. Rányomtam az ujjam és a kis sötétség megint jött, majd a fényes világos neon kék TARDIS-ba találtuk magunkat a földön ülve.
Felfutottam a kis lépcsőn a 360 fokos irányítóasztalhoz és a mellette levő padra leraktam a dolgainkat. Calum is így tett majd oda állt az irányítópult elé.
- Nos, mi a terved? - kérdezte reménykedve nézve rám.
- A tervem eddig az volt hogy visszamenni az időbe. De nem sikerült, viszont itt vagyunk a TARDIS-ban. - fejeztem be a beszédem, de Calum még várta hogy mondjak valamit.
- És?
- És ennyi! Tovább nem tudom.
- Mi az hogy nem tudod? Neked mindig van terved!

- De most fogalmam sincsen mit csináljunk.
- Akkor gondolkozz! - kiáltotta Calum amitől egy kicsit összerezzentem. Elkeseredve leültem a padra és próbáltam törni a fejem? Először meg kellett tudni hogy Luke-ot visszaküldte e valamilyen időben, vagy teljesen kitörölte a létezését. Nagy volt a különbség kettő között. Mert ha csak visszaküldte volna valamilyen időbe, akkor elmentünk volna érte és ennyi. Újra jelenben. De ha az egész létezését... abba bele sem akartam gondolni mert akkor fogalmam sem lett volna hogy mit kell tenni. Szóval megkérdezni hogy Luke egyáltalán megszületett e... de kitől lehet? Csak is az édesanyjától.

- Menjünk 2014 Sydneyébe. - álltam fel és oda sétáltam Calum mellé.
- Miért? - kérdezte gyanakodva.

- Hogy megkérdezzük az anyukáját hogy hány fia is van pontosan. - magyaráztam türelmetlenül.

- Három.

- De ezek után nem biztos. Csak meg kell tudnunk ezt a fontos információt. Szóval üssük be a koordinátákat. - mutattam a billentyűzetre. Calum kérdőn nézett rám.
- És azt tudod hogy hogyan kell?
- Halvány lila gőzöm sincsen. - csóváltam meg a fejem, mire Calum karba tette a kezeit és felvont szemöldökkel nézett rám.
- Biztos van itt valahol egy kézikönyv! - válaszoltam hevesen és közben leguggoltam hogy kinyissam a kabinokat a pult alatt. Rengetegféle könyv és más egyéb használati dolgok voltak bent. De sehol egy kézi könyv. Viszont találtam egy szónikuscsavarhúzót, ugyanis a másik Luke-nál volt. Ezt az újat elraktam a zsebembe.
- Na? - kérdezte Calum.

- Semmi. - mondtam csalódottan és ismét rám tört a szorongás és az idegesség. Calum sóhajtott egy nagyot, majd megpróbált valamit beütni a gépbe és megkeresni a megfelelő kódokat. Jó sok minden számot beütött, amik gondolom utcaszámok és házszámok lehettek. Majd meghúzta a kart ami elindította a TARDIS-t.
- Remélem te okos gép elviszel minket majd ahova akarunk menni. - mondta Calum a TARDIS-nak. Persze az nem válaszolt de valahogy volt egy olyan érzésem hogy még is megértette mit akarunk.
Azonnal megéreztem mikor leszálltunk.
Mindent ott hagyva, csak a manipulátorral a kezemen és a szónikuscsavarhúzóval a zsebemben, kirohantam a TARDIS-ból, Calum pedig szorosan mögöttem.
Este volt és meleg. Csönd volt abban az utcában ahol voltunk és a páratartalom miatt éreztem hogy egy óceán parti városban voltunk. Soha életemben nem jártam még Sydney-ben, de mindig is elakartam oda menni. Most ott volt az alkalom rá hogy felfedezzem, nem tehettem. És őszintén szólva abban a pillanatban nem is akartam.
- Az a háza az. - mutatott Calum nem messze tőlünk. Ránéztem a manipulátorra és végre mutatta az időt. Akkor éppen este kilenc volt. Calum ment elő, mert ő ismerte az utat és neki kellett beszélni amúgy is. Egy kis lépcsőn felsétáltunk a bejárati ajtóhoz, majd becsöngetett.

- Megyek! - hallottam egy nőnek a hangját, majd Liz ajtót nyitott nekünk. Luke anyukáját eddig csak képeken és videóban láttam, és ott is elkönyveltem magamban hogy milyen kedves és szimpatikus embernek tűnik. Nos, ez élőben csak fokozódott.
- Segíthetek? - kérdezte és úgy nézett Calum-ra mintha alig ismerné.
- Igen, azt szeretném megkérdezni hogy Luke itthon van? - vágott bele Calum. Liz csodálkozva nézett rá.
- Itt nem lakik semmilyen Luke. Ismerjük mi egymást? - a szavai rendesen a szívembe hasítottak, de el sem tudom képzelni hogy Calum hogy érezhetett.
- Én vagyok az, Calum Hood. Itt lakom nem messze és a fiával jártam egy gimibe és van egy bandánk a 5 Seconds of Summer. - magyarázta Calum de Liz még furábban nézett rá.
- Nem tudom miről beszélsz. Két fiam van de egyikőjük sincs bandában. - vonta meg a vállát. - És soha életemben nem hallottam még a 5 Seconds of Summer bandáról.
- Köszönjük hölgyem. Rossz helyre jöttünk ezek szerint. Sajnálom a zavarásét. - húztam arrébb Cal-t a tornácról és elindultam vissza a TARDIS-ba. Ennyi elég is volt.
- Várj. - rántja ki magát a szorításomból és elindul a másik irányba. Csak megyek utána és próbálom visszatartani a könnyeimet, eleget sírtam már.
Elérünk megint egy házhoz, ahol Calum bemegy a hátsó udvarba és bekopogtat egy ablakon. Valaki gyorsan kiszalad és megjelenik a kertben a hátsó ajtón keresztül.
- Haver, mit keresel itt? - jelent meg Michael. De teljesen máshogy nézett ki. Fekete póló volt rajta és a karján nem volt tetoválás. A haja nem volt színes, ha nem normálisnak tűnt és még mindig frufruja volt. - Hogy nézel ki?
- Ez most nem fontos! - förmedt rá Calum majd odébb húzta felém.
- Ki ez a csaj? Nem is tudtam hogy van barátnőd. - mutatott felém, mire én megcsóváltam a fejem.
- Nem vagyok a barátnője.
- Kérdeznem kell valamit. Van nekünk egy bandánk? - nézett mélyen Michael szemében.
- Nem, nincsen, csak hülyeségből szoktunk csinálni feldolgozásokat. - vonta meg a vállát Michael. Calum idegesen a hajába túrt.
- Ismerünk egy Luke Hemmings nevű srácot?
- Nem hallottam még. Asszem tudom kik Hemmings-ék, de Luke-ot még soha nem hallottam.
- És Ashton Irwin? - kérdezte reménykedve Calum.
- Gőzöm sincs. Honnan szeded ezeket? - kérdezte vissza Mihael. Calum teljesen kiborult.

- Most megyünk. - indult el otthagyva a csodálkozó Michael-t. Nem szóltam semmit, ha nem csak utána mentem.
- Hát persze! Hiszen Luke volt az aki ezt elindította. A YouTube csatornájával, aztán Michael-el szervezték a bandát és én csak úgy csatlakoztam. És végül Ashton mert kellett nekünk egy dobos. Luke nélkül nincs 5 Seconds of Summer. De bármelyikőnkkel is történt volna ez, akkor se lett volna meg ez a banda. - akadt ki Calum és próbáltam lenyugtatni de nehezen sikerült. Közben elhaladtunk egy forgalmasabb utcán ahol üzletek még nyitva voltak. Azt hittem hogy elindulunk vissza a TARDIS felé, de nem. Helyette inkább betérünk egy videotékába. Tudtam hogy miért.
- Segíthetek? - kérdezte Ashton, még mindig a régi hajával, amint beléptünk az üzletbe. Calum lefagyott az ajtóban, majd megfordult és majdnem nekem ütközve belém jött.

Ismét csak mentem utána és végül az utolsó állomásunk a TARDIS-hoz vezetett. Calum rátámaszkodott az irányítópultra és mélyeket lélegzett, vagy sírt. Nem tudtam eldönteni.
- Csinálj valamit! - kiáltotta nekem mikor látta hogy leültem a padra.
- De nem tudom mit! - sírtam már végül. Lekuporodtam a pult alá és beletemettem az arcom Luke ingébe. Legalább az illata még megmaradt de féltem hogy nem sokáig. Próbáltam tervet kitalálni de nem ment. Végül Calum is leült mellém és a fejét a két térdére hajtotta. Úgy sirt tovább. Mindketten csak ott ültünk szerencsétlenül és bőgtünk. Tehetetlenek voltunk. Én persze még mérges is, több ok miatt. Sehol sem találtam a Doktort. Csak úgy magunkra hagyott hogy mindent mi oldjunk meg. Magamra is mérges voltam mert ha nem hívom el őket erre az útra akkor Luke nem szűnik meg létezni és még mindig élne, és a 5 Seconds of Summer is ugyan olyan lenne, vele az élen. Legjobban magamat utáltam, hiába Luke szavai visszacsengtek  a fülemben. „Nem lesz semmi baj. És ha bármi is történik velünk, az nem a te hibád lesz. Te csak jót akartál ezzel.” Igen, jót akartam de nem akartam őt elveszíteni és meg nem törtténté  tenni azt a sok mindent ami elértek és hogy még Ashton-t se ismerjék meg. Minden olyan elcseszett volt, én meg nem láttam belőle kiutat és azt hittem ennél már nem lehet rosszabb.
- Miért sirsz Emi? - tette a tenyerét a lábamra Calum. Csodálkozva felnéztem rá. Már nem sirt, sőt szinte tiszta nyugodtan tűnt.
- Hiszen Luke miatt. - mondtam. Calum-nak csodálkozás csillant fel a szemében.

- Milyen Luke? - kérdezte, mire én még rosszabbul lettem.
- Luke Hemmings, a barátod! - vágtam rá, de ő nem értette mit akarok. Már ő is kezdte elfelejteni Luke-ot. Rájöttem hogy gyorsan kell cselekedni valamit, mert ha nem teszem, én is simán elfelejthetem Luke-ot és akkor senki nem tudja megmenteni. Hamar felálltam és oda mentem Luke táskájához. Kivettem a pingvinjét és Calum kezébe adtam.

- Ezt tartsad. - mondtam neki és ő bólintott. Kellett valami ami jobban szem előtt van és rá emlékeztet, igy jobban a fejembe marad.

Oda sétáltam a kijelzőhöz és beütöttem hogy Siró Angyal. Azonnal kihozott róla leírásokat és elkezdtem nagyon koncentrálni a szövegre. „Egyik legerősebb teremtmények.” Azt eddig is tudtam. „Emberek lelkéből táplálkoznak.” Csekk. „Végig nézni kell, nem szabad pislogni.” Jó tudni, eddig is próbáltuk. „Törhető, így egy paradoxot lehet vele készíteni.” Ezt azonban nem tudtam. És ekkor betört az agyamba, mint egy metál labda. Beütöttem a parkolóház nevét és a tető szót aztán a dátumot és az időpontot. Még nem húztam meg a kart, mert kellett egy erős fegyver. Lementem a lépcsőn az irányító pult alá ahol még több kabinok voltak. Kerestem valami olyat amivel összelehet törni az Angyalt. Szerencsére a kezembe akadt egy balta, ami pont jól jött. Mikor felmentem, Calum kezébe adtam és meghúztam a kart. Már landoltunk is.

- Lesz ott kint egy szobor. Zúzd ahogy csak tudod és most ne kérdezz semmit, később majd mindent elmagyarázok. - emeltem fel a mutató ujjam hogy elhallgattassam.
Kitörtem a TARDIS ajtaját és elővettem a szónikuscsavarhúzót. Szerencsére pont ott parkoltunk ahol akartam. Azonnal megláttam az Angyalt és nem szabadott levenni róla a szemem. A biztonság kedvéért Calum-nak is mondtam hogy nézze miközben töri és próbáljon nem pislogni. De ő neki nehezebb volt ezért én is koncentráltam miközben rászögeztem a szónikuscsavarhúzót. Hátulról kaptuk el az Angyalt és Calum minden erejével ütötte. A szónikuscsavarhúzó működésbe is lépett és fura hangot adott ki meg egy nagy sugárzást ami elősegítette az Angyal rombolását. Közben félszemmel láttam hogy a csuklyás pasas felfut a túl oldalra és közben én meg utána mint valami őrült. Egy fegyver volt nálam, nem tudom kié. Furcsa volt hogy nem vettek minket észre. Calum eléggé hangosan csinálta, de még csak ránk sem hederítettek. Hirtelen a pasas is előrántotta a fegyverét és rám szegezte azt. Majd meglőtt. A combon. Azt hittem nem fogom érezni, de megütött. Éreztem. Pont ott ahol kellett. Nem értettem mi folyik ott.
- Mi történt?! - aggodalmaskodott Calum és abba hagyta az Angyal ütését. Minden erőmmel próbáltam a szónikuscsavarhúzót a szoborra szegezni és nézni miközben leroskadtam a földre fájdalmamba.
- Most nem szabad megállnod, már nem sokára összetörik! - kiáltottam Calum-nak és közben a combomra raktam a bal kezemet amit úgy sem használtam. Rettentően fájt. Soha nem akartam megtapasztalni milyen az amikor valakit meglőnek. Kíváncsi természet voltam mindig is, de ezt az információt szívesen kihagytam volna. A vér csak úgy ömlött belőlem és féltem hogy túl sokat fogok belőle veszíteni. Közben bele gondoltam hogy a múlt/jövőben Luke-nak köszönhettem hogy életben maradtam. Megmentett és átölelt, megnyugtatott. Azt mondta most már minden rendben van. De nem volt. Éppen itt volt az ideje hogy én mentsem meg az életét. Sírtam ismét és remegtem a stressztől és a fájdalomtól. Az Angyal összetöréséhez kellett egy kis idő még. De úgy éreztem kezdek felejteni. Végig csak az járt a fejembe ahogy egyedül állok a csuklyás előtt. A fejemből Luke alakja mellőlem elhalványodott és Calum meg a TARDIS-ba lerakta a pingvint mikor oda adtam neki a baltát, szóval már az sem volt ott hogy emlékezzek. Próbáltam összpontosítani az ing textúrájára ami rajtam volt. Hogy milyen volt az érzete az arcomon mikor Luke-hoz bújtam. Hogy milyen volt a keze tapintása a vállamon és a hátamon. Milyen volt az erős karjaiban megnyugodni és a tenger kék szemeiben elveszni. Próbáltam emlékezni a hülyeségeire. Ahogyan a parkolóban táncoltunk és énekeltük kiabálva a Green Day dalokat. Mikor aggodalmasan leszidott hogy miért voltam el olyan sokáig. És a pillanat ahogyan rám nézett mielőtt megszűnt volna létezni. Mondani akart valamit, de nem tette, és én el voltam keseredve mert volt egy olyan érzésem hogy már nem is fogom tudni mit akart mondani. A szeme színe egyre jobban halványodott az emlékemből. A mosolya... és az ajak piercingje. Sötét szőke haja és a magas, széles teste aminél jó volt menedéket keresni, majd megtalálni. És a... már nem tudtam mit akartam. Kiment a fejemből. Kiről is akartam beszélni? Kinek a szemei voltak előttem? Kinek az ingét viseltem? És ki hiányzott nekem annyira?

De az Angyal hirtelen összetört és én elvesztettem az eszméletem. 

2011 Szeptember 17/18. London

At the end of the day

You can tell me I'm wrong

'Cause you went to all the trouble

- A Love Like War

Egy jó fél óra metrózás után oda is értünk a helyre. Felmentünk a parkolóház második emeletére hiszen abban reménykedtünk hogy talán ott nem lesz annyi ember és onnan még viszonylag jól lehetett látni a koncert kijáratát. Láttuk ahogy az aréna már kezd megtelni emberekkel és már a fények is világítanak a tömegre meg az ég felé. A színpadra is oda láttunk a távcsővel de a Green Day még nem jött ki. Kitaláltuk hogy mivel csak egy zseblámpát vettünk hogy Calum-nak ne kelljen annyit cipelnie, ezért felváltva méregettük a terepet. Luke hamar meg is látta a térfigyelő kamerát amivel minket is felvettek és próbáltunk minél közelebb kerülni hozzá csak hogy jól lássuk a történtek helyszínét. Először Calum kezdte el a figyelést egy negyvenöt percig. Addig én leültem a pulcsimra majd Luke levette az ingét és ő meg ráült arra, mellém. Egy darabig csak hallgattunk és közben nevettünk Calum vicces megszólalásain. Mint például, ’Apám, azt hiszem belátok egy fiatal csaj szobájába. Éppen vetkőzik. Jaj nem, ne. Észrevett.’ És közben lebukott hogy a kemény és vastag tégla korlát takarja őt. Azonban noszogattuk hogy koncentráljon a dologra és folytassa a terep fürkészését.
Luke kivette a chipset Calum táskájából és elkezdtük ketten azt majszolni.
- Örülök hogy elhívtál minket erre az útra. - szólalt meg hirtelen és nem tudtam mire véljem ezt a dolgot.
- Ugyan, nincs mit. Bár mondjuk eddig abban a hittben éltem hogy inkább otthon maradtatok volna. - vontam meg a vállam és inkább tovább ettem a chipset.
- Nem, egyáltalán nem. Ez a helyzet izgalmas még ha kissé veszélyes is. És jó pihenni, eltávolodni a turnétól egy kicsit. Nem arról van szó hogy nem szeretem csinálni, mert imádom. Csak már jó sokáig voltunk ebbe benn és ideje volt valami mással foglalkozni. - vallotta be miközben hallottam Calum egyetértését pár méterrel odébb.
- Nos ha így áll a dolog akkor jó. De félek attól hogy lesz veletek valami és akkor azaz én hibám lesz, mert én hívtalak el ide titeket. És itt beszélek nem csak rólad és Calum-ról, de Ashton-ról, Michael-ről, Alex-ről, és a barátnőimről. Nem gondoltam volna hogy ilyen lesz az egész. Azt hittem a Doktor velünk lesz végig és nem fog minket bajba sodorni. - sóhajtottam mélyen és éreztem hogy kezdem egyre rosszabbul érezni magam. Luke átkarolta a vállamat és közelebb húzott magához.
- Nem lesz semmi baj. És ha bármi is történik velünk, az nem a te hibád lesz. Te csak jót akartál ezzel. - próbált nyugtatni és valamennyire sikerült is. Úgy éreztem ideje témát váltani és már régóta furdalta valami.
- Miért érdekel ennyire hogy az a férfi túlélje a dolgot? - kérdeztem végül. Luke elvette a karját a hátamról és helyette inkább közel húzta magához a térdét, majd a két kezével körül ölelte őket és az állát ott pihentette.
- Mert rosszul érzem magam miatta. Néha csak úgy simán meghallom a lövés hangját és megjelenik előttem a test. Ti nem mentetek közel hozzá, de én láttam jobban és nem volt szép látvány. Elakarom felejteni. Látni akarom hogy a férfi tovább él és nem az élettelen szemébe kell bámulnom. - mondta rám se nézve, inkább csak a földet bámulta szinte pislogás nélkül. Most rajtam volt a sor hogy megnyugtassam.
- Mindent megtettünk amit lehet. Ez már csak a rendőrökön múlik. - simogattam meg a vállát és közben hallottam hogy autók érkeztek meg. Mindketten felálltunk és oda siettünk Calum mellé. Egy pár rendőr autó kirakott rendőröket, akik a közeli bokorban és egy bezárt újságárus bódé mögött rejtőzködtek el. A mentő autó pedig bement a parkolóházba de mivel nem találkoztunk vele, ezért valószínűleg az első emeleten maradt.
- Tehát akkor itt vannak. Ez egy jó jel. - mondta Calum és átadta a távcsövet Luke-nak. - Lefekszem egy kicsit.
Mivel Calum kényelmesen ráfeküdt Luke ingére és az én pulcsimra, nem volt több hely ahol leülhessek. Ezért inkább ott maradtam én is nézelődni. Szép volt. A várost magasabbról láttuk és ott volt nem messze tőlünk a kivilágított Tower Bridge.
- Mi a véleményed Londonról? - kérdezte Luke ugyanis észrevette hogy a hidat bámulom már egy ideje.
- Nem csalódtam, sőt, el sem akarok innen menni egy darabig. - mosolyogtam izgatottan, hiszen a város csodálatos volt és tényleg ezeket az érzéseket hozta ki belőlem.
- Valóban jó hely. Sok időt töltöttünk itt a srácokkal és azokat az időket mind imádtam. Néha kívánom bárcsak visszatérhetnénk oda. - sóhajtott és újra bele pillantott a távcsőbe.
- Hiányoznak a régi évek? - kérdeztem együtt érzően. Luke némán bólintott.
- Jó az is ami most van. De néha úgy érzem túl hirtelen történt minden és túl hirtelen lettünk ilyen híresek. - vonta meg a vállát.

- Ez természetes. És hidd el, sok régi rajongótok visszasírja azt az évet amikor ti még csak az ő kis titkaik voltatok. - mondtam mire Luke elkezdett szélesen mosolyogni. A legelső rajongók azok a legjobb rajongók, még ha én is később csatlakoztam hozzájuk, azért tiszteletbe tartom azokat akik már a kezdetektől a fiúk mellett álltak.
- Eszméletlen rajongóink vannak. Persze vannak furák és erőszakosak is köztük, de a normális rajongók azok eszméletlenek. - fejtette ki jobban a dolgot.
- Engem csak az idegesít mikor Twitteren üzennek egy csomót hogy kövessem őket. Kissé irritáló tud lenni egy idő után. - szólt közbe Calum a földről. Na az engem is szokott idegesiteni mikor az üzenőfalam tele van az általam követett lányok ’Kövess engem’ tweetjeivel.
Darabig csöndbe voltunk. Calum talán be is aludt, Luke fojtatta a terepszemlét, én pedig csak nézelődtem. Mikor elkezdődött a koncert akkor Luke-al a dalokat hangosan, de azért nem olyan feltűnően énekeltük és szórakoztunk.
- És most jön a gitár szóló! - kiáltott, majd elkezdett lég-gitározni. - Tudod mi hiányzik nekem a legjobban ezen a túrán?

- Csak nem a gitárod? - találgattam.
- De bizony. Szinte egy hónapnak tűnik ez a kevés idő és már hiányoznak a bébijeim. - mondta szomorkásan.

- Ha ennek a dolognak vége lesz, akkor holnap elmehetünk egy gitárüzletbe és ott kiélheted magad. - ajánlottam fel a dolgot mire Luke szemei felcsillantak.
- Remekül hangzik. - szólt aztán átadta a távcsövet. Nem volt semmi érdekes. Néha-néha láttam ahogy a bokor megrezzen és gondoltam már a rendőrök is unják a dolgot. Együtt éreztem velük. A távcsővel egész jól láttam ahogy a Green Day zúz a színpadon. Már egészen biztos voltam benne hogy Calum alszik, hiszen lehetett hallani a horkolását. Luke csak ott állt mellettem és figyelte ő is a koncertet.
- Emi, kérdezhetek valamit? - nézett rám Luke. Ez már rosszul kezdődött.

- Te jó ég. Kérdezz. - válaszoltam kissé parodizálva az aggodalmamat. Luke mosolygott, majd hirtelen komolyba váltott át.
- Te egy milyen lány vagy? Mármint Michael lány, Ashton lány, Calum lány, vagy ne talán Luke lány? - fejtette ki jobban mikor látta az arcomon a nem értést. Általában ha egy bandából rajongsz valakiért jobban, még ha csak egy picivel jobban is, akkor megkapsz egy bizonyos nevet. A One Direction esetében én egy Liam és Niall lány voltam.
- Számít az? Egyszerűen csak szeretem a bandádat. - próbáltam kerülni a választ mert az kínos lett volna.
- Igen is számít... szóval? - nyaggatott tovább. Türelmetlenül leemeltem a távcsövet és kérdő tekintettel rá néztem.
- Én egy 5SOS lány vagyok, nincs kedvencem. - mondtam minél határozottabban. Luke nem engedett belőle.
- Mindenkinek van egy kedvence, akkor is. - firtatta és úgy gondoltam, jól van. Talán nem lesz belőle baj ha elmondom neki.
- Oké, én egy...
- Fel a kezekkel! - szakított félbe az egyik rendőr kiáltása az utcáról. Gyorsan lenéztem és láttam ahogy a rendőr egy fegyvert emel a csuklyás pasas felé akit láttunk a jövő/múltban is. A majdnem gyilkos pedig a saját fegyverét szegezte az ártatlan emberre akit megakartunk menteni minden áron.
- Kelj fel Calum! - rúgott Cal lábába gyengén Luke hogy felébressze Csipkerózsikát. Oda rohant hozzánk miután feltámolygott a földről és feszülten néztük mi fog történni.
- Tegye le a fegyvert! - hallottam a második rendőrt is aki nagy nehezen kimászott a bokorból. Ha egy zsaru komédiában lettünk volna, akkor nevettem is volna a módszerén ahogy kijött onnan. Közben egy harmadik rendőr is csatlakozott aki addig egy kuka mögött bujkált. A csuklyás alak képtelen volt letenni a fegyverér és egy kis tanakodás után kilőtte a golyóját, az áldozatra és a bokros rendőrre. Szerencsére egyiket sem szíven de utána meg elkezdett futni be a parkolóházba. Hallottam hogy a két másik rendőr próbált rálőni de olyan gyorsan mozgott hogy nem sikerült nekik. A legrosszabb az volt hogy felénk futott.
- El kell kapnunk őt! - kiáltotta Calum és összeszedte a cuccát meg oda dobta a pulcsim és Luke-nak az ingét nekem.
- Elment az eszed?! - akadtam ismét ki és közben elővette a pisztolyát a tartóból.
- Add ide a fegyvert, én gondoskodom róla. Te menj és nézd meg az ártatlan embert és a rendőrt. Én a pasas után megyek. - vette ki a pisztolyt Calum kezéből Luke és elindult arra amerre én is hallottam hogy a pasas fut.
- Luke, gyere vissza! - kiáltottam utána, de mintha meg sem hallotta volna.
- Menjünk utána! - ragadta meg a kezem Calum, de megállítottam.
- Szólj a mentősöknek akik itt parkoltak és nézd meg az áldozatokat. Én elmegyek Luke után, hiszen nálam van a manipulátor ha valami történne. Eltudok teleportálni valahova. Ha nem jönnénk vissza egy órán belül menj vissza a hotelba. - utasítottam Calum-ot aki nem mindjárt akart elindulni.
- De bajba kerülsz! És te csak egy gyenge lány vagy, nem tudsz vele harcolni. - érvelt és én meg vállba bokszoltam. Nem ártottam annyira neki de azért érezte.

- Lehet nem vagyok kemény legény, de eszem van. Menj már! - kiáltottam rá és végül fogta az adást.
Sosem voltam egy jó futó, de most nem érdekelt mennyire fáj a lábam, vagy mennyire nem kapok már levegőt. Luke fekete pólója miatt alig vettem észre merre ment, de aztán kiáltásokat hallottam és elindultam a hang irányába. Egyenesen felmentem a legmagasabbra, a kültéri szintre ahol a csillagos éjszaka alatt megláttam Luke-ot amint éppen a csuklyás pasasra szegezi a pisztolyt akinél nem volt semmi fegyver csak a tető szélén állt, feltett kezekkel. Hamar észrevettem hogy a csuklyás fegyvere ott hever tőlem pár méterrel. Rohantam, felkaptam, és oda álltam Luke mellé, a pasas felé fogva a fegyvert két kézzel. Ledobva a pulcsimat, Luke ingjét, és a táskámat a földre.
- Ti nem vagytok zsaruk. - csóválja a fejét és idegesnek látszik.
- Nem, mi nem vagyunk zsaruk, de tudunk bánni a fegyverrel. - hazudja ügyesen Luke és még magabiztosabban fogja a pisztolyt a jobb kezében.
- És ez a csaj? Ő is? Olyan gyengének és ártatlannak tűnik. - horkantott fel amire mindjárt azt az érzést kaptam hogy beverek az orrába egyet.
- A külső nem minden, drága. Nem tanították neked? Nem ítélj könyvet a borítója alapján. - válaszoltam és próbáltam leplezni a remegést a hangomba.
- Mit fogtok csinálni? Lelőni? Akkor hajrá, itt vagyok. - kulcsolta össze a kezét a tarkóján. Bizonytalanul Luke-ra néztem aki egy nagyon kicsit megrázta a fejét amivel jelezte hogy nem kéne. Ideges voltam hogy hol vannak már a rendőrök. Közben hallottam a Big Ben kongását, ami azt jelentette hogy éjfél volt.
- Amíg nem fogsz ellenállást tanúsítani, addig nem csinálunk semmit. Azt ajánlom inkább hogy lépj közelebb öt lépést és akkor elviszünk a rendőröknek. - kiáltottam feléje, azonban a srác elkezdett nevetni.

- Nem hangoztál valami komolynak, cica. - szólt vissza gúnyosan, majd azt tett amitől a legjobban féltem. Előhúzott egy másik fegyvert a kezéből, de még mielőtt bármit tett volna gyorsan meghúztam a ravaszt.
Azonnal visszarándult a fegyver és alig tudtam megtartani magam hogy ne essek hátra. Sőt a hangja is borzalmasan nagy volt. Mivel csak játék fegyvereket használtam utca bulikon, ezért a célzásom nem volt mesteri. Eltaláltam, de sajnos csak a bal lábfejét. Az is fájt neki, de nem elég jól.

- Rosszabb lány vagy mint gondoltam volna. - mondta majd felém szegezte a második fegyverét és még mielőtt lebukhattam volna, előtt két golyót egyszerre. Lecsuktam a szemem és vártam hogy beüssön a fájdalom. De nem éreztem semmit.
- Most már minden rendben van. - ölelt át Luke és megpróbáltam elfordulni tőle hogy lássam mi lett a csuklyás pasassal. Nos, ő ott ült a földön, a hasából és jobb kezéből vér folyt. Ezért már képtelen volt bármit is csinálni. De még csak akkor érkeztek meg a rendőrök és azonnal megbilincselték. Felnéztem Luke-ra aki mosolyogva bámult le rám.
- Te voltál? - kérdeztem lenyűgözve, mire ő bólintott. - Megmentetted az életem. Köszönöm. - mondtam és az arcomat a pólójába temettem. Elkezdtem sírni mert akkor hirtelen kijött belőlem az összes stressz amit akkor felgyűjtöttem.
- Ne köszönd meg. Ez csak természetes. - válaszolt és közben nyomott egy puszit a fejem tejére. Néztük ahogy a rendőrök elviszik a srácot és közben velünk is váltottak néhány szót. Luke azt hazudta hogy a pisztoly is a srácé volt, tehát elvették azt tőle, tőlem pedig a másikat. Megkérdezték hogy jól érezzük e magunkat és nem kell e egy pszichológus. Mi nem kértünk semmilyen agyturkászból, inkább azt akartuk hogy zárják be minél jobban azt az őrültet. Hamar le is léptek a válaszaink után. A vércukor szintem már nagyon lement nekem így elkezdtem kivenni egy tábla csokit a zsákomból, de Luke megállított.
- Az micsoda? - kérdezte valamire mutatva. Felálltam és arra fordultam amerre Luke.
Egy különös angyal szerű szobor állt nem messze tőlünk. Addig nem is vettem észre és persze furcsa volt hogy egy parkolóház tetőjen egy angyal szobor állt volna. Luke elkezdett közelebb menni felé. Én maradtam a helyemen és gyorsan elővettem a csokit még mielőtt utána indultam volna. Már kezdtem szédelegni.
- Emi. - hallottam Luke hangját és elindultam feléje. Mikor utolértem furán nézett a szoborra.

- Mi az? Miért van ez itt? - kérdeztem a szobrot vizsgálva. Luke megvonta a vállát.
- Halvány lila gőzöm sincs. - mondta majd felém fordult. Ránéztem és mintha mondani akart volna valamit. Egyikünk sem nézte tovább a szobrot, hanem egymást néztük némán. Vártam hogy megszólaljon, de már nem mondott semmit, ugyanis a legrosszabb bekövetkezett.