Ismeretlen Év, Atlantis

And the arms of the ocean are carrying me

And all this devotion was rushing out of me

In the crushes of heaven for a sinner like me

But the arms of the ocean delivered me
- Never Let Me Go

Landoltunk, kissé imbolyogva. Erősen kapaszkodtam a korlátban és figyeltem a Doktor arckifejezését. Semmi aggodalom nem volt rajta, ezért gondoltam nincs mitől félni. Az inge és mellénye fölé felvette a szürke öltönyét és elindult az ajtó felé.
- Ideje felfedezni egy más világot. - nézett vissza rám mosolyogva. Egy kicsit megigazítottam a hajam egy hullámcsattal, majd felvettem a bőrdzsekimet. Mikor a hátizsákom egyik pántját a vállamra raktam, a Doktor hirtelen felemelte a kezét.
- Arra nem lesz szükséged, hátha futnunk kell. - vonta meg a vállát. Egy kis tanakodás után visszaraktam a táskát a padra majd a Doktor után mentem.
Amint kiléptem a TARDIS-ból egy szűk térben találtam magam. Mintha egy raktár lett volna, mert tele volt dobozokkal és törött üvegekkel. A Doktor elindult az ajtó felé amint bezárta maga után a TARDIS-t. Én szorosan a nyomában voltam.
Kiértünk egy kis szűk folyosóra és csak mentünk egyeneset, majd egy kaszinóba tértünk ki. Érdekes volt, hiszen az emberek akik ott ültek és játszottak, olyan volt mintha a negyvenes évekből léptek volna ki. A Doktor nem szólt egy szót sem, csak mentünk tovább. Végül kiértünk a kaszinóból és olyan volt mintha egy plázában lettünk volna, csak sokkal régebbi bútorokkal és stílussal. Mindenhonnan boltok nyíltak és emberek mentek ide meg oda ebben a hatalmas fedett épületben. Arra gondoltam hogy ez egy bevásárló központ, de mikor megláttam hogy valaki a posta ládáját nézegeti nem messze a kaszinótól, majd be megy egy nagy családi ház szerűségbe, akkor rájöttem hogy ez egy fedett kis város volt.
A Doktor nem akart megállni, ha nem csak ment, én pedig követtem. Végül elértünk egy nagy nyitott teremhez, ahol az egyik oldalon ajtók nyíltak ki egy erkélyre. Az üveg ajtón kisétáltunk és oda kerültünk az erkélyre, ami mögött egy akvárium volt. Oda álltam a korlát mögé és figyeltem ahogy a halak úszkálnak. Az akvárium tankja hatalmas volt, hiszen kilométerekig húzódott az üveg fallal együtt, és ahogy felnéztem, nem is láttam a végét. Sőt mintha fölöttünk is úszkáltak volna és mintha mi lettünk volna egy burokban. Az érdekes dolog volt hogy ha szembe néztem az akváriummal, akkor túl oldalt megláttam még több házat és egy hatalmas üveg hidat is, ahol az embereke biciklivel és gyalog mentek át az egyik épületből a másikba.
- Doktor, hol vagyunk? - kérdeztem kíváncsian, ugyanis az egyik táblán egy ismerős név állt.
- Ez kérlek szépen, a víz alatti város. Atlantisz. - emelte fel a kezeit a Doktor és forgott körbe ahogy mutatta hogy ez mind Atlantisz. És valóban az a név állt a táblán.
- Nem létezik. Atlantisz az nem igazi, az csak egy kitalált történet! - háborodtam fel, bár ahogy jobban elnéztem a burkot amiben voltunk és az óceáni világot ami körülöttünk élt, valahogy kezdtem érezni hogy ez nem csak egy sima akvárium.
- Biztos vagy ebben? - ívelte fel az egyik szemöldökét a Doktor és végül megráztam a fejem.
- De akkor is nehezen hiszem el. Hogyan tudnak az emberek itt lakni? Hogyan kapnak levegőt és hogyan állítanak elő áramot és ételt? - támadtam le a kérdéseimmel, mire ő türelmetlenül legyintett.
- Ígérem egy idő után megkapsz minden kérdésedre valamilyen választ, de most haladnunk kell. - ragadta meg a kezem és behúzott az erkélyről.
Elindultunk egy másik irányba, és egy lakáshoz értünk. Kívül üresnek tűnt és az emberek is messziről kerülték. Eléggé omladozó állapotba került. A Doktor elővett egy kulcsot és kinyitotta a bejárait ajtót, majd előre engedett. Félve indultam be a sötét folyosóba, de végül felkapcsolta a lámpát és már jobban láttam. A folyosón a falnak a színe sötét zöld volt, míg a bútorok sötét barnák voltak. Balra volt két ajtó, az egyik a konyha-étkezőbe nyílt, a másik pedig egy nappaliba. Egy mahagóni színű lépcső vezetett fel az emeletre, ahol két szoba volt. Az egyik szobában az ágyon ruhák voltak kiterítve, többek közt szoknyák is és ingek. Egyenruhának tűntek nekem.
- Érezd magad otthon. Egy darabig most itt fogunk lakni. - állt meg a Doktor az ajtóban, ahogy én a gyerek szobában néztem ki az ablakon. Nem láttam mást onnan, csak az „utcát” ahonnan jöttünk és ahogy emberek mentek ide-oda meg néhol egy bicikli.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem zavarodottan amint felé fordultam.
- Ne aggódj, nem kell sokat maradnunk, csak be kell épülnünk egy darabig. Muszáj szerepet játszanunk. Te az én lányom leszel és iskolába kell menned. - avatott bele a dologba, de én nem értettem hogy miért kell ezt csinálnunk és őszintén szólva nem is volt hozzá kedvem.
- Ugyan mért?
- Mert van itt valami furcsa amiről meg kell bizonyosodnunk, de ahhoz észrevétlennek kell maradnunk. Vedd fel az egyen ruhát. Fél óra és menned kell iskolába, majd elviszlek. - nézett az órájára és a ruhák felé legyintett. Mikor becsukta maga mögött az ajtót, jobban körbe néztem a szobában, öltözés helyett. A falakon néhány kép volt, őt és engem ábrázolva, olyan képek amiket soha nem is készítettünk. Aztán gyerek rajzok. Egy kisebb zongora az egyik falhoz tolva. Íróasztal tankönyvekkel és füzetekkel rajta. Egy polaroid fényképezőt találtam az éjjeliszekrényen, ami nagyon megtetszett. Leültem az ágyra, ami megnyekergett ugyanis vasból volt. Végig néztem a ruhákon és valahogy éreztem hogy nincs más választásom. Valamennyire én is kíváncsi voltam hogy mi a fene fog ebből kisülni és csak abban reménykedtem hogy nem lesz semmi komoly baj.
A ruhák pont jók voltak méretre, bár a szoknya a combom közepéig ért és kicsit kicsinek éreztem, ezért folyamatosan azt húzogattam. A hajamat kifésültem és hagytam lógni.Kék nyakkendőt kellett felraknom a fehér inghez, amivel meggyűlt a bajom, mert ilyet sosem csináltam. Mikor összepakoltam az oda készített iskola táskát és csak beszórtam mindent abba amit az asztalon találtam, lementem a konyhába. A Doktor ott várt engem reggeli palacsintával és kávéval. Szerencsére az ízek nem voltak annyira másak ahhoz képest hogy a felszín alatt voltunk kilométerekkel.
- Doktor, mondd, miért nekem kellett ide eljönnöm? És egyáltalán mit fedeztél fel itt? - kérdeztem türelmetlenül két harapás között. A Doktor leült mellém és ő is neki állt enni.
- Ahogy figyeltelek titeket úgy éreztem te lennél a legméltóbb arra hogy jól teljesítsd ezt a feladatot. És mikor kiraktalak legutoljára titeket, kaptam egy hívást egy ismeretlentől és kérte hogy jöjjek el ide. Az a helyzet hogy napok óta tűnnek el emberek és csak a holttestük kerül elő. Az orvosok nem tudják megállapítani hogy mi végzett velük. A testük mindig olyan fonnyadt és a szemgolyójuknál nincs ott a pupilla sem a szín, csak egy fehér üresség. Rettenetesen ijesztő és meg kell keresnünk azt ami ezt csinálja a lakossággal. - magyarázta és én feszülten figyeltem. Tehát még is csak veszélybe hozott el engem.
- És képes voltál engem belerángatni? Mi van ha én leszek a következő? - háborodtam fel de a Doktor megcsóválta a fejét.
- Ne aggódj, semmi bajod sem lesz. Majd én megvédelek.
Reméltem hogy úgy lesz ahogy mondja. Idegesen megpróbáltam befejezni a reggelit, majd a Doktorral elindultam az új és ideiglenes iskolám felé.
Úgy nézett ki mint egy átlagos Brooklyn-i gimnázium csak a kék ég és madarak helyett inkább kék víz volt és apró halak.
Meglepően kevés gyerek vonult be az iskolába. A Doktor jött velem és bemutatott az igazgatónak, aki úgy nézett ki mint egy rendes ember. Mr. Aarti elvezetett az osztálytermemhez ahol először irodalmunk volt. Még mielőtt a csengő megszólalt volna, régi fajta lemez lejátszós zene ment a hangszóróban.
Az első padban találtam magamnak helyet. A többiek nem is foglalkoztak velem. Éppen házit írtak az utolsó pillanatban vagy kártyáztak. Mint egy átlagos iskola.
Végül becsöngettek és a tanár be is lépett. Mr. Alex név volt az asztalán levő táblájára írva és hirtelen nem is láttam rendesen őt, ugyanis lehajolva az az asztala mögött matatott valamivel. Mikor felnézett az osztályra pár két perc után, ami kezdett lecsendesedni, a szívem nagyokat dobbant a mellkasomban. Eszméletlenül helyesnek találtam és olyan volt mint az első gyerekkori szerelmem csak férfias változatban.
- Osztály, csendet kérek. Hogy van ma mindenki? - kérdezte nagy mosollyal az arcán. Pár diák megszólalt mások helyett hogy mennyire szép a mai nap és egyéb. Én csak pislogva néztem és figyeltem Mr. Alex minden mozdulatát.
- A mai nap egy különös könyvet fogunk olvasni, aminek a címe New York. Ez egy kitalált város, amit mind tudjátok, elég sokan szeretnek elképzelni. Érdekes hogy ha egy ember feljön valamivel, akkor mindenki más azzal fog alkotni valamit. - csóválta meg a fejét, nekem meg az elmémbe ragadt ez a gondolat. Hogy érti hogy New York kitalált? New York nagyon is valós! Bár mondjuk előtte egy órával épp Atlantiszról gondoltam az ellenkezőt, aztán kiderült hogy még is létezik. Mint ahogy nekünk ez a hely volt egy mendemonda, nekik az én valóságom volt az.
- El is felejtettem hogy van egy új diákunk, aki a város túloldalán levő gimnáziumból iratkozott át. - mondta Mr. Alex ahogy a listát nézte az asztalánál ülve, majd felpillantott. Mikor meglátott engem, elmosolyodott.
- Emilia, mutatkozz be a diáktársaidnak. - szólított fel és fél mosollyal bólintottam. A Doktor azt mondta hogy adhatom teljesen magam csak annyi hogy azt hagyjam ki amit ők itt furának találnának. Addig még nem igazán tudtam eldönteni hogy mi a fura nekik és mi nem.
Lassan felálltam és megköszörültem a torkomat. Bizonytalanul körbe néztem, majd neki álltam a beszédemnek amit még a gimi felé találtam ki.
- Az én nevem Emilia Williams és a Medúza gimnáziumból iratkoztam át, különböző okok miatt. Nagyon izgatott vagyok  és alig várom már hogy remek időt tölthessek el itt, veletek. - fejeztem be és olyan gyorsan leültem ahogy csak tudtam. Még a Doktor mondta hogy mi a „régi” iskolám neve és hogy a Medúza meg a Rája iskola eléggé riválisok ezért nyalni kell a Rájásoknak csak hogy jobban be vegyenek.
- Köszönjük Emilia, és itt a kötelező olvasmány. - nyújtotta át nekem a könyvet Mr. Alex. Maga a könyv piros volt és egy autószerűség helyezkedett a borítóján. Rá volt írva a járműre hogy NYC és a tetején pedig egy reklám tábla hevert, ezért hamar rájöttem hogy egy taxit akart ábrázolni. Meglepődtem hogy ahhoz képest számukra ez egy kitalált történet, azért elég élethűen képzelték el. Vagy... lehet valaki már járt ott az igazi New Yorkban.
Az óra érdekesen telt el és minden olyan pontosan volt eltalálva a New  York-i könyvben mintha az író tényleg járt volna ott. Néha a hideg is kirázott mikor ráismertem egy két helyre. Mr. Alex olvasta fel hangosan, mi meg jegyzeteltünk fontos részeket és érdekes mondatokat húztunk alá a könyvben. Mr. Alex hangja kellemes volt. Se nagyon mély, se nagyon magas, épp középen. De mikor felnevetett egy két vicces részen, a nevetése úgy csengett mint egy kisgyereknek. Mindig mosolygott ha valakinek volt egy kérdése és mogyoró barna szemei csak úgy csillogtak. És persze okos volt és fantázia dús, ahogy New York-ról beszélt. Bár néha totálisan tévedett az otthonommal kapcsolatban, azért kellemesen éreztem magam miközben hallgattam. Néha elmondtam neki hogy az én véleményem szerint vannak dolgok amik nem úgy történnek a „képzeletbeli” New York-ban mint ahogy ő elképzelte. Ilyenkor figyelmesen hallgatta az én elméletemet, utána megjegyezte hogy milyen kreatív elmém van. Nos, ha tudná mi a valóság...
Irodalom után volt egy matekom, ami pofon egyszerű volt számomra. Másodikos anyagot vettünk. Aztán volt egy érdekesség, óceán tan és ott az óceáni állatokról beszéltünk, most különösebben a bohóchalakról. Utána pedig ebéd és ennyi volt az iskolából. Nincs se történelem, kémia, fizika, csak rajz meg testnevelés van, csak másik napokon meg lehet külön zene órákat venni. Nagyon furának találtam az egész helyzetet ami ott ment. Érdekes módon nem volt történelem tantárgy, pedig biztos lett volna mit mesélni Atlantisz keletkezéséről. Bár lehet nem akarták hogy az emberek tudjanak róla.
Mikor befejeztem az ebédemet, Mr. Alex oda sétált hozzám ahogy megálltam az iskolával szemben levő hatalmas üveg falnál és csak néztem az élő világot.
- Átlagos emberek nem szokták csak úgy bámulni itt a vizet. Nekik nem újdonság. Miért van olyan érzésem hogy neked ez mind új és varázslatos? - kérdezte ahogy kis mosollyal nézett rám. Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak. Elég hamar kiderülhetett hogy milyen fura vagyok én itt.
- Mindig is más voltam. Mr. Alex maga téved. Itt születtem és itt is éltem azóta. Egyszerűen csak ilyen a természetem. - próbáltam jól hazudni és közben kedvesen mosolyogni.
- Órákon kívül hívj csak Alex-nek és tegyük úgy hogy elhittem amit mondtál. - szólt majd oda nézett a víz felé ő is.
- Az emberek miért nem törődnek itt az óceáni világgal? Miért nem nézik, miért kerülik? Hiszen csodálatos. Sosem tudnám megunni. - fejtettem ki magam. Alex elgondolkodott és megrázta a fejét majd ismét felém fordult.
- Félnek. Ez az ok. - szólt tömören. Kérdőn néztem rá.
- Ugyan mitől?
- Hogy meglátnak valamit. Tele van itt a víz titkokkal és sötétséggel és ahogy egyre több ember hal meg ismeretlen okok miatt, az emberek elkezdtek megrémülni az üvegen kívüli világtól. Azt gondolják a baj onnan jön. Szerintem pedig bentről. - magyarázta és én bólintottam. Érthető volt és ezt a helyet egyre titokzatosabbnak éreztem.
- Gyere, megmutatok neked valamit. - mutatott Alex egy irányba és mikor elindult én követtem. Előtte még körbe néztem de nem találtam a Doktort sehol, pedig azt mondta jön majd értem, de nem úgy tette.
Alex-el elsétáltam egy nagy épületig és az oda vezető úton az iskoláról beszéltünk és megosztottuk egymás véleményét a könyvről és magáról Atlantiszról. Most már teljesen biztos volt benne hogy én nem itteni lakos vagyok, de valahogy nem rémítette meg. Akár én is lehettem volna az a titokzatos dolog ami megöli az embereket, de ő nem úgy nézett ki mint aki félt volna az ismeretlen és idegen személyről.
Az épület amibe beértünk az egy könyvtár volt, csak bezárták különböző okok miatt évekkel ez előtt. Alex-nek viszont volt egy titkos hátsó ajtója ahol mindig bement és órákat eltudott tölteni a régi könyvtárban.
Ahogy a sorokat róttuk, éreztem a régi könyvek illatát és olyan érzésem volt mintha a rendes világomban élnék. Kissé különösen éreztem magam, de nem csak akkor, hiszen már Tokióban is furcsa volt minden. Néha csak haza akartam menni a szüleimhez, mert hiányoztak.
Mikor elhaladtam egy könyv mellett, ami a földön volt, felvettem és megláttam egy pingvint a borítóján. Eszembe jutott Luke és a többiek. De főként Luke, ami bűntudatot okozott, ezért visszaakartam tenni a polcra a könyvet, de Alex megakadályozta.
- Mi ez a lény? - kérdezte szinte gyanakvóan és a pingvinre mutatott.
- Hát egy pingvin. - mondtam érthetetlenül, de láttam az arcán hogy még most sem érti.
- Az micsoda? A te világodban van ilyen? Ártalmas? - kérdezgetett tovább de most már nyugodtabban.
- Egy madár ami nem tud repülni és igen, van, de nem ártalmas. Nagyon aranyosak és hideg részeken élnek. - magyaráztam de Alex szemében láttam még egy kis furcsaságot.
- De mi az a madár? - erre már tényleg nem tudtam hogyan válaszoljak.
- Az is egy fajta állat az én világomban. Szárnyaik vannak és tudnak repülni a levegőben.
- Ó, mint a galamb a könyvben. - esett le neki és én mosolyogva bólintottam. Alex elengedte a kezem és én elhelyezem a könyvet a helyén.
Nem ez volt az egyetlen könyv ami Alex világában érdekes volt és nem létező. Valószínűleg ezért zárták le a könyvtárat mert az emberek rátaláltak erre a könyvekre. A kérdés már csak az volt hogy hogyan kerültek oda?
- Szóval, egyszer találtam itt egy könyvet, ami nagyon érdekel engem és szerintem téged is fog. - mutatott egy sor felé és elindult beljebb én meg utána. Egy könyvet levett a polcról és leült földre, én pedig vele szembe. Felmutatta nekem a könyvet. TARDIS kék színe volt és egy zár helyezkedett a lapok tetején, így nem tudtad kinyitni.
- Kulcs is van hozzá? - kérdeztem kíváncsian és reménykedve. Alex elővette a kulcscsomóját és egy kis csillag alakú kulcs pont bele is illeszkedett és három tekerés után a zár kipattant.
- Öt évig kerestem a kulcsát. A könyvtár minden zugát felkutattam és más könyvekből próbáltam utána járni ennek az írónak. - mesélte csillogással a szemében ismét.
- És hol találtad meg? - éreztem hogy a kíváncsiság nagyon uralkodik rajtam azon a napon.
- A vicc az volt hogy végig nálam volt. Még gyerekként találtam a moziterem egyik széke alatt egy kis dobozt és abba találtam meg és egy fényképet az íróról. Az a pénztárcámban van. - legyintett, majd átnyújtotta a könyvet. Vagyis inkább naplót, ugyanis kézzel volt írva és minden bejegyzés felett dátum volt. Az első lapon meg egy üzenet a Doktortól és úgy kezdte, kedves Emilia. Hirtelen becsuktam a naplót még mielőtt valami olyasmit olvasok amit nem kellett volna még tudnom.
- Megtudnád mutatni a képet? - kérdeztem Alex-et és ő bólintott. Kivette gyorsan a tárcájából és a tenyerembe rakott egy kis igazolvány képet amin saját magamat láttam. Lélegzet elállva néztem fel Alex-re aki csak mosolygott.
- Nem is akartam elhinni mikor megláttam a neved a listán és utána pedig téged. Öt éve olvasom már minden évben kétszer. Kicsit megszállottja vagyok. - vonja meg a vállát mintha ez olyan természetes lenne. - Persze tudtam hogy jönni fogsz. Hiszen benne van. - mutatott a könyvre és én lenéztem. Ebben benne volt a jövőm és talán a megoldása is annak a dolognak amiért idejöttünk.
- Alex, ez... - kezdtem bele de nem tudtam mit mondjak.
- A napló értékes, tudom és nem is szabad elolvasnod, ezt is leírtad. De persze egyik bejegyzésben azt is elmondtad hogy bármilyen apró más tevékenység a megírottól befolyásolni tudja a könyv tartalmát, tehát ez nem egy rögzített idő, csak akkor ha elolvasod, de addig simán megtudod változtatni azt a történetet amit én már annyiszor elolvastam. - magyarázta Alex és próbáltam feldolgozni az információt.

- Köszönöm hogy megmutattad. Ez nagyon értékes. Azért ne veszítsük el szem elől. - adtam neki vissza és ő elrakta a helyére, majd leült mellém.

- Például egy dolog biztos nincs benne a naplóban, amit szeretnék megváltoztatni majd idővel. - mosolyodott el és mélyen a szemembe nézett a gyönyörű szemeivel. Elmosolyodtam és éreztem hogy az arcom égett.
- Ideje megkeresnem a Doktort. - álltam fel és Alex kivezetett a könyvtárból.
- Emilia, még annyit hogy tudom mi lesz a vége ennek az egésznek, de megpróbálom nem elárulni, viszont szeretnék segíteni így hamarabb haza térhetsz, vagy legalábbis a többiekhez. Tudom mennyire hiányoznak. - mondta kedvesen még mielőtt elváltunk volna egymástól az iskola előtt.
- Csak akkor segíthetsz ha nem keveredsz semmilyen bajba. - szóltam komolyan és ő bólintott.
- Nem lesz semmi bajom, ne aggódj. - mondta majd elindult vissza az iskolába. Néztem ahogy megy fel a lépcsőn és megjegyeztem magamban hogy a fekete nadrág és a kék ing milyen jól áll neki. Mikor feleszméltem a Doktor szúrós szemekkel nézett rám.
- Ideje haza menni és megbeszélni holnap mit nem fogsz csinálni iskola után. Például, az én tudtom nélkül fontos információkat szerezni. - morogta mire én karba tett kézzel méregettem.
- Te is biztos nélkülem találtál infókat és különben is, nem voltál itt. Nem volt kedvem várni.
- Hát persze hogy nem, hiszen a jóképű irodalom tanár feszülős gatyában jobb társaság mint én. - forgatta a szemeit és már majdnem mondtam erre valamit, de inkább magamban tartottam és hagytam hogy vezessen haza felé. 

2034 Május 23. Tokió

We've been through a thousand heartbreaks

But you know we still believe

We wear the same shirts as our fathers

And our hearts upon our sleeve
- Hearts Upon Our Sleeve

 

Álmodtam. Végre, álmodtam valamit. Éjszakák elteltek álmok nélkül, hiszen olyan mélyen aludtam. Most nem. Az álmomban egyedül voltam. Egyedül kellett megküzdenem a Doktor ellen. Gonosz volt és bántani akart, kényszeríteni valamire amit nem akartam megtenni. Mikor hirtelen megébredtem leizzadva, furcsának találtam ezt a dolgot. Úgy éreztem hogy a Doktor nem gonosz, ő nem az ellenségünk. Kissé fura és jól magunkra hagyott, de azért nincs vele probléma. Legalább is ezt gondoltam és reméltem hogy ez így is marad.
Kitápászkodtam a konyhába és neki álltam rántottát készíteni. Luke a kanapén aludt, szóval Calum sem engedte be őt a szobájába. Próbáltam minél óvatosabban működni a konyhában, de szerencsére Luke nagyon mélyen be volt aludva így mikor leejtettem többször is dolgokat, nem ébredt fel. Jó, még nem voltam egy mesterszakács.
Éppen hogy készen lett a kaja, Calum kirontott a szobájából és leült a konyhapultnál levő bárszékre és már kérte is a reggelit mintha én lettem volna a cselédje. Még a villát és a kést is a két markában szorította és úgy zajongott a pulton türelmetlenül. Karba tett kézzel és felvont szemöldökkel néztem rá.
- Szedsz magadnak vagy nem eszel. Én biztos nem rakok neked. Örülj hogy legalább ennyit megtettem érted. - Calum forgatta a szemeit, de azért elindult egy tányérért és pakolt magának reggelit. Közben oda sétáltam Luke-hoz aki felhúzott lábakkal aludt mert amúgy túl hosszú lett volna és a kanapé meg kicsi volt. Azon tűnődtem hogy felkeltsem e, de végül megráztam gyengén a vállát és egy kis idő után kinyitotta a szemeit.
- Csináltam rántottát. - mondtam mire ő elmosolyodott.
Én is pakoltam magamnak reggelit, majd leültem az egyik fotelba és kerestem a tévében egy olyan adót ahol angolul beszéltek. CNN csatorna már be is jött és kíváncsian figyeltem milyen hírek vannak a nagy világban.

„Az Ebóla már több mint 10 millió embert megölt Amerikában.”

„Indiában a monszunok pusztítanak.”

„Ausztrália nyugati részén az emberek szomjaznak, akárcsak Új Mexikóban és Texas-ban.”

„Már csak összesen tíz jegesmedvét találtak az Alaszkai térségben.” 

„Egy német minisztert lefejezett az Iraki terror egyesület.”

„Hatalmas tornádó söpört végig Amerika Nyugati részén.”

„A valaha legnagyobb földrengés sújtotta le New York-ot.”

„Fok városban az emberek az éhség ellen tüntetnek. Már több százan éhen haltak.” 

Sokkban ültem a fotelban és még a rágásom is félbe maradt. Calum és Luke is odajöttek és figyelmesen nézték a hireket.
- Ez borzasztó. - törte meg a csendet Calum miután Luke lekapcsolta a tévét.
- Tudunk tenni valamit? - nézett rám reménykedve. Megcsóváltam a fejem.
- Semmit. Egyszerűen erre nincs megoldás. Túl sok minden történik és ezeket nem lehet irányítani. Főként nem nekünk. - magyarázom és ők egyet értően bólintanak.
- Sajnálom a helyzetet. - szólt Calum csalódottan.
- Beszéljünk meg valamit. - jutott eszembe hirtelen egy dolog. - Egyezzünk meg abba hogy nem járunk utána mi fog történni a jövőbe.

- De hát miért? - akadt ki Luke. Idegesen felálltam és az ablak felé mentem hogy kinyissam azt. Kellett a friss levegő.
- Ez éppen olyan mint mikor valaki jósol neked. Mondjuk valaki megjósolja a halálodat. Akkor idegesen nézel az a nap elé és félsz mindentől. Nem jó az ha tudjuk a jövőt. Csak befolyásolja a rendes életünket. - mondtam elgondolkodva azonban éreztem hogy Luke nem fog egyet érteni.
- De mi van ha ki védheted? Ha tudod mi fog történni és kivéded mert úgy cselekszel hogy ne történjen meg? Azért még is csak tudod hogy mikor fog valami halálos vagy nagy dolog bekövetkezni és akkor felkészülhetsz rá. - jött oda mellém és erősen lehetett most érezni az akcentusát és hadart is. Ezt csinálta mikor ideges volt és próbált valamit megmagyarázni, valami fontosat.
- Egyrészt igazad van, de más részt veszélyesnek találom hogy tévét nézzünk, újságot olvassunk, vagy netán az interneten rákeressetek magatokra, vagy bármi. Persze jó lenne még is csak látni hogy mi lesz velünk húsz év múlva, de nem kéne kockáztatni. - vontam meg a vállam és neki álltam újra a reggelimnek. Éreztem hogy kell ennem és innom a kávét, máskülönben rosszul lettem volna. Be le se mertem gondolni hogy mi lehet ebben az időben a családommal, barátaimmal és persze szegény országommal.
- Jó, legyen. - sóhajtott Luke és nyugtatás képen magához húzott és elkezdte simogatni a hátam. Calum összevont szemöldökkel ült le a kanapéra és bekapcsolt valami játékot. Csak hogy ne legyen még kínosabb a helyzet, rámosolyogtam Luke-ra, majd inkább a konyhába folytattam az evést.
A fiúk egész délelőtt videojátékoztak hogy kikapcsolják az agyukat a hallottaktól, én pedig megbeszéltem Alexis-el és Daisy-vel hogy merre vagyunk. Közben felhívtam Rachel-t is hogy tudjam minden rendben van e velük.
- Mi meg vagyunk, de milyen a jövő? - kérdezte sejtelmesen és közben hülyéskedve.
- Egész jó. A hamburger még mindig finom. - mondtam nevetve és a hamburger szó hallatára a szemei felcsillantak.
- Majd ha jöttök vissza akkor hozz már nekem is egyet.
- Szóval akkor nem jössz a meccsre? - kérdeztem csalódottan. Rachel megcsóválta a fejét.
- A foci nem az én világom. De Michael és Ashton menni fognak, az előbb mondták itt nekem.
- De nem baj ha egyedül leszel? - aggódtam, mindig ilyen voltam.
- Nem, de hogy! Addig olvasom a Doktor érdekes könyveit amit a TARDIS könyvtárában találtam. Engem ne félts, el leszek én. - legyintett.
- Abban biztos vagyok. - mosolyogtam.

∞

A hotel előtt álltunk hárman és vártuk hogy Alex kis csapata is megérkezzen. Hamar ki lehetett őket szúrni ugyanis nem mindennapi Japános jelenségek voltak ők.
- A fiaim! - ölelte meg Alex Calum-ot és Luke-ot, még én ugyan ezt tettem Alexis-el és Daisy-vel.
- De jó végre együtt lenni. Hol vannak a többiek? - nézett körbe Daisy kíváncsian.
- A TARDIS-ban vannak. Ashton és Michael később csatlakozik hozzánk, Rachel pedig nem jön most ki egy darabig mert megtalálta a Doktor könyveit. - számoltam be.
Felmentünk a hatvanadikra, ahol Alex a lakosztályukban azonnal ledőlt az ágyra és aludni kezdett. Alexis elment fürdeni, én meg Daisy-vel beszélgettem a nappaliban. Luke és Calum pedig a mi lakosztályunkban ettek össze mindenfélét.
- Ez atom durva. - ámult el Daisy mikor részletesebben elmeséltem neki hogy mi történt Luke-al az Angyal által és utána pedig a Hitleres témát.
- Tudom. Huh, hallod... én lelkileg kikészültem. - sóhajtottam és közben kényelmesen hátradőltem a kanapén.
- Bárcsak ott lettem volna hogy támogassalak. El tudom képzelni milyen szörnyű lehetett elveszteni Luke-ot és ráadásul még Calum is kezdte elfelejteni. - csóválta meg a fejét. Elgondolkodva néztem őt. Vajon jó hogy elhoztam őt ide? Gondoltam végig. Bajba fogom sodorni és Alexis-t is. Rachel még megtudja magát védeni, de Daisy és Alexis más. Ők nem mentek keresztül sok szarságon eddig.
- Valóban. - bólintottam és közben egyre jobban jött rám a bűntudat. - De már itt vagy és minden meg van oldódva. Megyünk meccset nézni!
- Ahj annyira várom már! Azt mondta Alex ha felébred akkor megveszi a jegyeket. Valahol látott valami árust nem messze innen. - mesélte izgatottan Daisy és én is boldogabb lettem tőle.
- Amúgy milyen Alex-el? Gondolom nem okozott csalódást az igazi énje.
- De hogy! Sőt, még jobb arc mint gondoltam. - legyintett Daisy és vidáman elkezdett képeket mutogatni azokról  a helyekről ahol jártak.
Pár óra múlva Alex felkelt és elindult jegyeket venni. Már csak arra vártunk hogy Ashton és Michael is megérkezzen.
A nagy üveg asztalnál ültem Luke, Calum, és Alexis társaságában. Most Daisy-n volt a sor hogy bealudjon, így ő nem tartott velünk. Nagyban ebédeltünk az asztalnál mikor kopogtatást hallottam az ajtón. Calum elindult feléje és mikor kinyitotta, Michael és Ashton jelent meg.
Csatlakoztak ők is hozzánk és végre jól néztek ki, nem voltak megviselve. Kipihentebbek voltak és vidámabbak.
- Láttam egy csajt ide fele jövet, és nem volt más rajta csak fehérnemű. Esküszöm ez a világ egyre őrültebb. - nevetett Michael.
- És undorítóbb. - tette hozzá Alexis ahogy a furcsa halas ebédjét bámulta.

- Na de mi a véleményetek erről a jövőről? - kérdeztem kíváncsian és közben eszembe jutott a rossz oldala is a jövőnek, amit a CNN mutatott. Hirtelen elfogott a rossz érzés, mert nem tudtam semmit sem tenni ellenük.
- Tetszik, bár kicsit zűrzavar a város. De jó. - szólt tömören Ashton, akire nem vall ez. Általában mindig ő beszél a legtöbbet.
- Szerintem állati jó. Alig várom már hogy egy hatalmas stadionba beüljünk. Mint a Harry Potterben. - örvendezett Michael mire én felkaptam a fejem.
- Ugye hogy olyan?! Tiszta király. - vágtam rá és Michael felnyújtotta a kezét hogy pacsizzunk egyet.
- Ti kockák. - csóválta meg a fejét Alexis.
- Legyél már egy kicsit élettel vidámabb Lexi, hiszen minden jó! - tárta szét a kezét drámaian Calum, de Alexis csak forgatta a szemeit.
- Nem minden jó. Láttad már a híreket? - kérdezte vissza, mire én ijedten Luke-ra néztem és a tekintetünk találkozott.
- Hogyan érted? Mi történik? - nézett fel gyanúsan Ashton az ebédjétől. Idegesen nyeltem nagyokat és a hajammal babráltam.
- Nos...

- Alexis ne légy ünnep rontó. Az hogy már kiadták az iPhone tízet az nem a világ vége. - szólt közbe Luke terelve a dolgot.
- De... - Alexis próbált tiltakozni azonban most rajtam állt a dolog hogy megállítsam.
- Valóban. Tudom baromi hülyén néz ki a telefon, de hát ez van. Az Apple már biztos nagyon gazdag. - mondtam és közben gyengén bokán rúgtam Alexist hogy maradjon. Durcásan ette tovább az ebédjét, de legalább Michael és Ashton már nem kérdezősködött a dologról. Így is elég sok szaron átmentek, nem kellett még több nekik.
- Ez a pizza remek. Eddigi legfinomabb amit valaha ettem. - mutatta fel a tányérját Michael és mi csak jót nevettünk rajta.
- Daisy merre van? - kérdezte hirtelen Ashton.
- Éppen alszik. - mutattam a szoba felé és ő bólintott. Az én ágyamba dobta le magát mert lusta volt átmenni az ő lakosztályukba. Felvont szemöldökkel néztem Ashtonra hogy megkérdőjelezzem miért érdekli őt annyira Daisy hiszen alig ismerik egymást, de nem figyelt.
- Oké, akkor készüljünk a ma estére. Vettem nektek valamit. - pattant fel a székről Luke és befutott a szobájába. Két perc múlva kijött a mezekkel a kezében és odaadott egyet Ashtonnak, egy másikat pedig Michael-nek.
- El sem hiszem hogy milyen jó az Ausztrál mezünk! - örvendezett Ash és már fel is vette azt a trikója fölé.
- Ez fantasztikus. - mondta Michael is boldogan.
- De ez csak egy mez. - csóválta meg a fejét Alexis. A négy fiú és én érthetetlen arccal felé néztünk. Ő kérdőn felemelte a kezeit.
- Ez nem csak egy mez Alexis. Ez egy vallás. - támaszkodott az asztalra komolyan Calum és alig pár centi választotta el kettőjüket. Szinte mint valami bűnügyi filmbe.
- Ez, csak egy mez. - fogta meg a ruha darabot Alexis és Calum orra elé dörgölte, kiegyensúlyozva a szavakat.
- De azok akik imádják a focit és az országukat, ez egy ereklye. - szólt Cal és közben visszaállt a rendes pozíciójába.
- Furák vagytok. - sóhajtott Alexis és befejezte az ebédjét.
Nem sokára Daisy is felébredt aztán elment tusolni, addig Alexis, Luke, Michael, és én Fifával játszottunk. Vagyis Alexist tanítottuk. Calum a zongoránál ült Ashtonnal és dalt írtak. Olyan jó volt ez így, mert minden normálisnak tűnt és eltudtam volna képzelni így az életem ezekkel a pár idiótákkal és a legjobb barátaimmal.
- El sem hiszem milyen jó érzés tisztának lenni. - lépett ki a fürdőből Daisy drámaian.
- Én is így voltam vele mikor a TARDIS-ba értünk a sok dolog után. - mondta Ashton  a zongorától Daisy-nek.
- Emi mesélte mi történt veletek, annyira sajnálom. Jól vagy? - ment feléje Daisy és én figyelmesen néztem őket és hallgattam amiről beszélnek. Tudom nem szép dolog, de érdekelt.
- Nem volt egyszerű, de most már jobban vagyok. - mosolygott kedvesen Ash. Már csak egy méter volt köztük. Daisy ott állt a zongora mellett, Ashton pedig nézett fel rá az ülőkéről. Calum nem is törődött velük csak a füzetébe irkált.
- Ennek örülök. Rossz bele gondolni hogy mi lett volna ha valami rossz történik veletek. - sóhajtott fejet csóválva Daisy és oda húzott egy széket Ashtonhoz közel.
- Éppen dalt írunk. Meghallgatod eddig mit hoztunk össze? - csillogott fel a szeme és kihúzta Calum keze alól a füzetet amin egy nagy fekete csík keletkezett ahogy Calum tolla végig siklott a füzet többi felületén.
- Most miattad elrontottam az utolsó szót és különben is te alig segítettél ebben! - förmedt rá Calum, de Ashton nem foglalkozott vele inkább elkezdte énekleni az első sort.
- NE! - kiáltott Calum és befogta Ashton száját. - Még nem áll készen arra hogy bárki is halhassa.
- De Maisy mizmos szeremé mallani. - morogta Ashton még mindig befogott szájjal.
- Nem, ha Calum szerint nem áll rá készen akkor rendben van. - mosolygott Daisy és visszatolta a széket a helyére, majd elindult felénk.
- Emi, már vagy öt perce Torres egy centit sem mozdult. Itt vagy ezen a világon vagy valahol máshol? - legyezett az arcom előtt Michael, a játékosomra utalva, mire megráztam a fejem.
- Bocs, éppen a Dashton hajón voltam. - szóltam bocsánat kérően de nem esett le neki.
- Az meg mi?
- Ó! - kiáltott fel Luke és nevetve rám nézett, majd bólogatott. Neki leesett. Az én emberem.
- Fifáztok és meg sem hívtatok? - háborodott fel Daisy. Alexis az alkalmon kapva felállt gyorsan és a konzolját Daisy kezébe rakta.

- Végre valaki kiment ebből az őrületből. - mondta majd inkább kiment a lakosztályunkból, gondolom az övükébe, de még mielőtt Daisy elkezdett volna játszani, Alex berontotta mögötte Lexivel.
- Gyerekek, meg vannak jegyek! - kiáltotta és közben felmutatta a kezében lévő papír rengeteget.
- De jó! - álltuk körbe hogy lássuk a saját szemeinkkel közelebbről.
- Ez a tiéd, ez pedig a tiéd, és ez az enyém. - dobott oda egy-egy Amerikai mezt Daisy-nek és Alexis-nek, meg egyet megtartott magának. - Luke mondta hogy neked már van egy.
- Igen, megajándékozott egyel. - mosolyogtam, mire Alex furcsa arcot vágott. Kis gúnyos mosoly kerekedett fel rajta és a szemei is sunyin néztek rám. Én csak megcsóváltam a fejem.
- A jó dolog azaz hogy Amerika és Ausztrália egymás ellen fog játszani a döntőben. Vetélytársak vagyunk és ez már vérre megy! - kiáltotta egy gonosz nevetéssel Alex és a 5SOS fiúkra mutatott.

∞

Öt óra volt és mi izgatottan ültünk a hotel mellett levő buszmegállóban.  Rengetegen összegyűltek körülöttünk. Többnyire sárga és fehér mezekben. Amerikaiak is fel akartak szállni a buszra, addig Alex elbeszélgetett velük. Az Ausztráloknak egy külön buszuk volt, és ezt azért tudom mert egy hatalmas sárga jármű elsuhant előttünk és mikor az utasok meglátták a 5SOS srácokat, kiüvöltöttek nekik csapat kiáltásokat és Ausztrál szlengeket.
- G’day, g’day! - kiáltotta nekik vissza Ashton.
- Jaj de gázok. - csóválta a fejét Alexis.
- VEGEMITE! - üvöltötte Luke és Michael kórusban és mikor az Ausztrálok a buszon meghallották a szót, mint az állatok úgy ujjongtak.
- Csak Ausztrálok. - mondtam Alexisnek aki elnevette magát.
- Na itt a miénk. - pattant fel Daisy az ülésről és közben lassan berobogott.
- El sem hiszem hogy ez megtörténik velünk. A jövőben...  wow. - csóválta meg a fejét Luke amint felengedett a buszra maga előtt. A buszsofőr elvette tőlem a jegyet amit még egy tíz perce vettünk, aztán hátramentem.
- Szívesen. - fordultam Luke felé aki mögöttem jött. Hirtelen kérdőn nézett rám, majd leesett neki.
- Nem hiába mentem ki érted a hátsó ajtón. Én hittem benned. - paskolta meg a vállam és én csak szem forgatva leültem Alexis mellé.
- Mikor ment ki érted a hátsó ajtón? - kérdezte kíváncsian. Ekkor eszembe jutott hogy ő nekik nem is meséltem milyen nehéz volt a srácokat rávennem hogy jöjjenek velem. Mellettem ült szinte Luke Michael-el, csak a busz folyosója elválasztott minket, szóval nem ez volt a legalkalmasabb hogy elmondjam a sztorit.
- Majd később elmondom. - mondtam Alexisnek és ő bólintott. Előttünk leült Daisy Alex-el, a Muke csapat előtt pedig Ashton és Calum.
A busz elindult egy olyan jó öt percre rá, mikor már minden hely tele volt. Csak azok jöhettek fel akiknek volt jegyük és addig amíg meg nem teltek az ülések. Utána már a sofőr becsukta az ajtót, ugyanis az út hosszú volt és nem volt szerencsés bárkinek is állnia. A buszban kellemes zenét adtak be. Egész végig egy férfi énekelt és ismerős hangja volt, csak a dalt nem tudtam hova tenni. Luke felém fordult kérdőn.
- Csak nekem ismerős a hangja? - kérdezte, én megcsóváltam a fejem.
- Majdnem olyan mint Ed Sheeran. - tűnődtem.
- Valóban. - mondta Luke és közben félig felállt hogy a sofőrnek szóljon. - Elnézést uram, kinek a zenéjét játssza most?
- Ed Sheeran. Az egyik legjobb énekes, és nem ismered?  - kérdezte hitetlenkedve a sofőr.
- De ismerem, csak ezt a dalt nem. - tette hozzá Luke majd visszaült a helyére és a tenyerét nyújtotta felém. - Eltaláltuk.
- Hát naná. - csaptam bele a kezem a tenyerébe nevetve.
Az út kellemesen telt és arra is jó volt hogy legalább a város nézés meglegyen. Bár Tokió külső részén haladtunk, mert itt nem volt olyan nagy a forgalom. Így messzebbről láttam jobban az épületeket és hogy milyen fényes és nagy volt minden. A buszon ment a légkondi, így egész friss volt a levegő és a bőr ülések is kényelmesek voltak. Sok autó haladt el mellettünk, meg buszok is Ausztrálokkal és Amerikaiakkal a fedélzeten. Ashton kitalálta hogy valamit kéne énekelni és Alex azonnal benne volt.
- Óóóó-ahóó - kezdett bele a dallamba Ashton mire Luke kapcsolt.
- There's a part of my heart that you'll never change. - énekelte Luke és hamar én is felismertem hogy a Hearts Upon Our Sleeve-et éneklik ami az ő daluk és a fociról szól.
- There's a dream so alive, it's an endless flame - folytatta Michael.

- And you can't keep us down, 'cause we'll always come back again, always come back again. - és vette át Calum az ő részét. Aztán ez így ment tovább. A refrénbe Daisy és én is becsatlakoztunk, Alex hülye hangokat adott ki és tapsolt, Lexi pedig fej csóválva és nevetve nézett minket.
Mikor vége lett az éneklésnek egy kis fiú megszólalt Luke mögött, aki ugyan úgy énekelte a dalt.
- Jó ez a szám, de ez már olyan régi és unalmas. Minden nagy Ausztrál meccsen ezt adják le. - sóhajtott a fiú. Luke hátrafordult hozzá és a kis gyerek szeme elkerekedett.
- Luke Hemmings! - kiáltotta rá mutatva és felakart állni csak be volt kötve.
- Helló kis srác. - fogott kezet vele Luke.
- Olyan máshogy nézel ki. Fiatalabbnak tűnsz. És azt hittem ti magán géppel mennétek a meccsre, olyan gazadagok lehettek. - álmélkodott a fiú.
- Nos ez egy érdekes helyzet, de úgy gondoltuk kéne egy kicsit normálisan is viselkedni és nem csak úgy mint a milliomosoknak. Szeretünk normálisan élni és nem fény űzve. - magyarázta neki Luke mire a kis srác bólogatott.
- Kár hogy anya otthon maradt Ausztráliában. Azt mondta mikor tini volt, nagyon nagy rajongótok volt, sőt még most is csak apu előtt nem szeret rólatok beszélni mert apu féltékeny lesz. - mesélte a fiú és mi meg felnevettünk.
- Valóban néha kiakaszt mikor rólatok áradozik. - vallotta be a férfi aki a gyerek mellett ült, valószínűleg az apuka.
- Sajnálom, de örülök neki hogy te megismertél minket. - mosolygott a fiúra Luke.
- Hát persze. Ausztráliában ti olyanok vagytok mint Angliában a The Beatles. - mosolygott a srác és közben látszott hogy a fogai hiányoznak.

- George, még csak nem is ismered a The Beatlest. - forgatta az apukája a szemét.
- Lehet, de ezt mondta anyu. - vonta meg a vállát George, majd a busz hirtelen fékezett és a beszélgetés abba maradt.
Végre megérkeztünk.
Teljesen ledöbbentem. Ahogy láttam a reklámtáblákon, igen akkor is sejtettem hogy hatalmas lesz. De élőben... teljesen más volt. Már eleve a parkoló ahova először beértünk tele volt emberekkel és mindenféle extravagáns sport autókkal és óriási buszokkal. Amint leléptem a busz utolsó lépcsőfokáról, felnéztem a hatalmas stadionra ami ott állt előttem. Körülötte a nagy sarkában voltak stadion lámpák, de körülbelül olyan magasak voltak mint az Empire State Building. Egyszer elmentem a Red Bull foci csapat stadionjába New Jersey-ben, de az semmi volt ehhez képest. És ráadásul emberek ujjongását hallottam és zenét is hozzá társulva.
- Ideje befelé menni. - mutatott a bejáratra Alex és elindultunk mind a nyolcan. Körülöttünk csak Ausztrál és Amerikai mezesek voltak és olyan izgatottan éreztem magam, majd’ kiugrottam a bőrömből. A jegyeinket hamar elvették tőlünk és visszaadtak egy lapot amin az ülés rendünk volt.
- A felvonó arra van. - mutatott a pasas egy irányba. Kérdőn Alexis-re néztem mert éppen ott állt mellettem.
- Felvonó egy stadionba? - hitetlenkedtem ahogy elindultam a többiekkel az irányba.
- Ez 2034 és nem 2014. - vonta meg a vállát Alexis és hát valóban igaza volt.
Tényleg egy felvonó várt ránk és egyrészt örültem neki, mert elég magasan ültünk. De a kilátás jó volt. Kirajzolódott Tokió a messzeségben és jól láttam később a játékot is. Tőlünk nem messze volt egy kihangosító amiből tisztán lehetett hallani mit mond a kommentátor. És rengeteg kaja árus is mászkált körbe, ami fontos volt számunkra. Michael azonnal vett magának egy hatalmas pizzát kólával, míg Ashton egy nagy adag pop-cornt amit megosztott mindenkivel. Egy sorban ültünk, de előttünk volt korlát is, szóval ha már nem bírtunk többet ülni akkor nyugodtan felállhattunk és ott támaszkodva nézhettük tovább a meccset. Velünk szemben a stadion másik oldalán pedig volt egy bazi nagy kivetítő ahol az állást is mutatták és amíg el nem kezdődött a meccs, addig a lelátót pásztázta a kamera. Én Luke és Daisy közt ültem. Daisy Ashton mellett, mellette pedig Alexis, ő mellette pedig Alex. Luke mellett Michael és végül Calum.
- Szerinted lehet itt kapni fagyit? - fordultam kérdőn Luke fele.
- Nem tudom, de nézzük meg. - állt fel hirtelen, én pedig követtem őt.
- Melegem van ebben a mezben és leakarom hűteni magam valahogyan. - magyaráztam neki mire ő mosolyogni kezdett.
- Én is így vagyok vele, szóval lehet bedobok egyet ha találunk. Amúgy eddig hogy tetszik ez az egész? - érdeklődött.

- El vagyok ájulva. Annyira klassz minden. Még mindig tökre úgy érzem a dolgot mint ahogy Michael is mondta. Tudod a Harry Potterben a kviddics világbajnokság. - legyintettem és ő bólintott.
- Valóban olyan, de szerintem is pazar. Már ezért megérte ide eljönni. - örvendezett és közben pont belebotlódtunk egy fagyi árusba a stadion egyik részén nem messze a helyünktől.
- Milyet szeretnél? - kérdezte, én meg rámutattam a keksz darabos csoki vanília tégelyre. - Jó választás. Kettő tölcsérrel abból.
- Azért örülök hogy húsz év múlva is a fagyi adagolás és a fajták maradtak a régiek. - tettem hozzá és pont az eladó is hallotta amit mondtam ezért furán nézett ránk.
- Igen, ezt mindig is imádtam, remélem még mindig jó. - mondta Luke észre nem véve az eladót.
Mikor megkóstoltam a fagyit, máris jobban éreztem magam. Finom volt és hűsítő. Pont ez kellett nekem.
Lassan visszamentünk a helyünkre és addigra már jóval több ember volt körülöttünk. Amint elhaladtunk egy kólás automata mellett aminek az eleje visszatükröződött, láttam hogy milyen viccesen néztünk ki Luke az Ausztrál, én pedig az Amerikai mezben.
- Tíz perc és kezdődik. Már nagyon várom. - szólalt meg Calum amint oda értünk.
- Én is. Ez lesz életünk legjobb pillanata. - mondta Luke mosolyogva.

Daisy nagyban csevegett Ashton-al a Bosszúállókról és azon belül is Vasemberről. Nem annyira feltűnően figyeltem kettőjüket. Daisy teljesen vidám volt és annyit csacsogott. Ashton kissé meg volt szeppenve ami nem rá való, de le sem tudta venni a szemét Daisy-ről. Leginkább a szemeit nézte. Jó persze mikor két ember beszél egymással akkor a szemkontaktusnak meg kell lennie. De Ashton folyamatosan azt bámulta, szinte alig pislogott. Nem tudom hogy ennek romantikusnak kellett volna e lennie, de szerintem inkább ijesztő volt. Viszont eljátszottam azzal a gondolattal hogy összehozom őket. Eddig nagyon úgy tűnt hogy jól érzik magukat együtt és sok közös tulajdonságuk is van.
- Csak nem összeakarod őket hozni? - mondta halkan nekem Luke mikor észrevette hogy a Dashton párost figyelem.
- De. Olyan édesek lennének együtt. - suttogtam neki ne hogy Daisy meghallja.
- Szerintem is, de tudok még egy párost akik remekek lennének együtt. - vigyorodott el.
- Michael-re és Rachel-re gondolsz? - kérdeztem eltűnődve. Luke felvonta a szemöldökét de még mindig vigyorgott.
- Nem éppen, ha nem...
- Hölgyeim és uraim! - szólalt meg a kommentátor Luke-ot megszakítva. Egyrészt örültem neki. Féltem attól hogy mit akart volna nekem mondani.
- Az én nevem James Wilson és a társam pedig Charlie Simpson. Mi fogjuk közvetíteni a ma esti meccset. De még mielőtt bele csapnánk, had köszöntsem a híres Ausztrál bandát, a 5 Seconds of Summer-t! - kiáltotta mire én összerezzentem és ahogy ránéztem Luke-ra, Michael-re és Calum-ra, ők meg le voltak fagyva.
- Honnan tudják hogy itt vagyunk? - kérdezi Michael.
- Szerintem nem a 2014-es énünket értik. - mondja Calum a pályára mutatva. A pálya közepén oda volt állítva egy dob szerelés és közben négy alak ment feléje, kettőjüknél rendes elektronikus gitár, a harmadiknál pedig basszus gitár. Rájöttem lassan hogy inkább a kivetitőt kéne néznem, mert ott jobban rájuk van közelítve a kamera.
- Na bazdmeg, hiszen ezek mi vagyunk húsz év múlva! - káromkodott Michael. Luke tátott szájjal nézte ahogy a húsz évvel idősebb énjére ráközelít a kamera.
- És Michael haja még mindig szines. - röhögte el magát Ashton a képernyőre mutatva. Most menta színe volt Michael hajának, csak mint a gitárjának. Viszont már alig volt haja. A ruha stílus ugyan úgy megmaradt, de már az orrába is volt neki piercing. Luke is felszerzett a karjaira egy két apróbb tetoválást és hát... még dögösebb és férfiasabb lett. Már nem volt olyan hajszál vékony, hiszen a combjai és a karjai erősebbek lettek. Ashton még kigyúrtabb lett, de a fejkendő még mindig ott volt a fején. Ő neki is lett a szemöldökébe egy piercing és egy tetoválás a jobb karján. Sajnos nem tudtam kivenni mit ábrázol. Calum maradt a leghűbb magához. Nem igazán szerzett be több tetkót, úgyis neki van a legtöbb. Talán ő is egy kicsit erősödött.
- Jó estét Tokió! - szólt bele a mikrofonba Luke és a hangja is sokat változott. Mélyebb lett és az arcán is látszottak az évek, ahogy a kamera ráközelített. A közönség őrjöngött.
- Már ne haragudj, de azt hiszem ezek után bezárlak egy pincébe. Ha tényleg húsz év múlva így fogsz kinézni, nők százait fogod megölni a puszta lélegzéseddel. - böktem meg Luke-ot aki végre elkezdett mosolyogni.
- Szóval bejön neked a jövőbeli énem? - kérdezi ravaszan, mire én a szemeim kezdtem el forgatni.

- Most sem vagy olyan hű de rossz. Inkább hű de jó. - tettem hozzá csak hogy növeljem az amúgy sem kicsi egóját.
- Köszönöm. De szerintem ha te most így nézel ki, akkor később egy istennő lesz belőled. - szólt komolyan mire én drámain megjátszottam a kiakadásomat.
- Szóval azt mondod hogy most nem vagyok? - ugrattam de ő azt hitte komolykodom.
- Mármint nem úgy értettem...
- Luke, csak vicceltem. - mosolyogtam kedvesen és ő fellélegzett.
- De ez nem befolyásol minket ha látjuk a jövőbeli énünket? - fordult felém ijedten Calum.
- Nem tudom. Remélhetőleg nem. - már így is elég gond volt, nem kellett még több.
A jövőbeli 5 Seconds of Summer elkezdte a Hearts Upon Our Sleeve-t előadni, pont azt a dalt amit énekeltünk a buszon. Mindenki körülöttünk vidáman hallgatta a srácokat és ujjongtak. Teljesen más volt a hangjuk és élőben sokkal rockosabban hangzott a szám.
- Milyen fura fejeket vágok mikor dobolok. - jegyezte meg Ashton de Daisy közbe lépett.
- Szerintem nincs vele semmi baj. - mosolygott biztatóan, mire Ashton elpirult. Én meg Luke-al összenéztem és nem feltűnően bólintottunk egymásnak jelezve hogy igen, ezek közt van valami, és igen, össze fogjuk majd őket hozni.
- Köszönjük Tokió! - üvöltött bele Michael a mikrofonba majd leléptek a színpadról.
- Ez én vagyok! - örült meg magának Michael és állva tapsolt. Mi többiek csak nevettünk rajta és az egész szituációt.
- Remélem Amerika az All Time Low-t küldte. - reménykedett Alex, azonban a színpadon Miley Cyrus jelent meg és még annál is gázabbul nézett ki mint az én jelenembe. Tetkók és szakadt ruhák. Tiszta ránc volt a bőre, valószínűleg az alkohol tehette ronccsá. Nem is értem Amerika miért őt küldte. Egy pillanatra ismét szarul éreztem magam hogy Amerikai vagyok, pont mint mikor volt a VMA díjátadó és Miley ott is leégette magát 2013-ban.

- Hála az égnek vége. - vette el a kezét a fülétől Alexis.
Miley nyelv nyújtogatva lesétált a színpadról. Úgy látszott vannak dolgok amik nem változnak.
Egy kis szünet után a csapatok bevonultak a pályára. Sötét sárga felsőben az Ausztrálok, fehér felsőben pedig az Amerikaiak. Ahogy mindegyik egy sorban felállt, először megszólalt az Ausztrál himnusz. Luke, Michael, Calum, és Ashton reflexben felállt és együtt énekeltek a játékosokkal. Láttam a szemükben a büszkeséget és a szeretet amit az országuk felé éreztek. És úgy látszik a jövőben sem változott ez sokat hiszen a világdöntőn is támogatták őket. Vagy csak a menedzserük rájuk kényszerítette hogy lépjenek fel jó kis pénzért. Az érmének két oldala van.
- Ez most nagyon jól esett. - hallottam távolabbról Ashton sóhaját.
- És most jönnek a sasok! - kiáltott fel Daisy.
- O say can you see, by the dawn's early light... - kezdtünk bele a mi himnuszunkba, és a pályán Beyonce adta elő, aki még mindig dögös volt, de nagyon is. Ahogy Ashton mondta, tényleg jól esett. Éreztem ahogy az ereimen folyik át a haza szeretetem és a büszkeség. Meg is könnyeztem. Már a dolog az volt hogy Amerika bent volt a döntőben. Sosem szoktunk mi olyan jók lenni a fociban, de azért az Ausztrálok sem. Sok minden változott húsz év alatt. Új generáció, fiatal, ügyes játékosok lecserélték a régieket.
Ahogy leültünk, figyeltem a játékvezetőket és a csapat kapitányokat a játék közepén. Aaron Johnson, csatár és csapat kapitány az Amerikaiaknak, kezet fogott Paul Herrington-nal aki Ausztrál középpályás volt, szintén kapitány az Ausztráloknak. A legjobb az volt mikor a bíró feldobta az érmét és a fejet választó Aaron meg is nyerte Amerikának a kezdést. Remek!
- Olyan izgatott vagyok. - örvendeztem Luke-nak aki mosolyogva megpaskolta a hátamat.
- De mi fogunk nyerni. - tette hozzá pimaszul.
- Azt te csak hiszed. Majd meglátjuk. - kacsintottam rá és nevetve megcsóválta a fejét.
- Alex, fogadjunk. - szólt neki Calum. Alex azonnal felkapta a fejét és oda ment Cal-hoz nem törődve azzal hogy a meccs már két perce ment.
- Te az országodra, én az enyémre. Ha Amerika nyer, akkor feltőlthetek rólad a Twitteremre egy pucér képet, ha pedig Ausztrália nyer, akkor te tölthetsz fel rólam. - nyújtotta a kezét neki. Calum elgondolkodott.
- Már mindenki látta Calum-ot meztelenül. Nincs ebben semmi nagy cucc. - mondta Michael és igaza volt.
- Ez valóban így van. - helyeselt Calum. - De benne vagyok mert úgyis tudom Ausztrália fog nyerni. Érzem.
- Helyes, meglátjuk. - ráztak kezet, majd Alex visszasietett a helyére. És pont Ausztrália gól helyzetbe került de Will Jordan, az Amerikai kapus, kivédte.
- Mi is fogadjunk? - fordult felém ravasz vigyorral Luke.
- Legyen. - válaszoltam kis hezitálás után.
- Ha Ausztrália nyer, akkor eljössz velem holnap este valahova. Csak te és én. De ha Amerika nyer, akkor veszek neked egy gitárt és megtanítalak rendesen játszani. - javasolta Luke. A torkom hirtelen elszorult és hebegni kezdtem halkan.
- Nos, mindkettő jól hangzik, szóval áll az alku. - ráztunk kezet és Luke ártatlan mosollyal visszafordult a játék felé.
A játék kellemesen ment egy darabig. Az első tíz percben az Amerikaiaknak három gól helyzetük is volt, de Blake Dillon, az Ausztrál kapus, és a védők megakadályozták. Pontosan tizenöt perc telt el a játékból, mikor furcsa érzésem támadt. Van az pillanat, mikor a tarkódon még a szőr is égnek áll és egyszerűen csak érzed hogy néz valaki. Körbe néztem, de mindenki a meccsel törődött, nem pedig velem. Egy pillanatig hátradőltem és folytattam én is a játék figyelését, de az érzés visszajött és egyre erősebben.
- Ki lépek gyorsan a mosdóba. - mondtam Daisy-nek, aki furán rám nézve, de bólintott.
Elindultam a lépcsőn lefele a lelátó alá, ahol a mosdók helyezkedtek. Amint leértem a vas lépcső utolsó fokáról betonhoz, az egyik kaja árus mellett megláttam a Doktort.
- Emilia, hát itt vagy! Akkor még is csak sikerült a telepátia. - csapta össze a kezeit, majd elindult felém. Érthetetlenül nézhettem rá, hiszen egy pillanatra megmerevedett és kérdőn felém nézett.
- Mit keresel itt? - böktem ki végül.
- Jöttem érted. Megszeretnék mutatni neked valamit. - szólt és már tolt is a kijárat felé.
- De hiszen éppen egy meccs közepén vagyunk. - mutattam a pálya felé de ő csak elkezdte forgatni a szemeit.
- TARDIS az egy időgép. Ugyan ide fogunk visszatérni ebben az időben. Na Emilia, ne mondd hogy nem szeretnél világot látni! - fogta meg a két vállam és mélyen a szemembe nézett. Egy pillanatra végig mentem ezen az egészen. Azért egy kicsit haragudtam rá, mert annyira cserben hagyott minket és az álmom is eszembe jutott. Viszont, kit érdekel a Doktor, mikor olyan helyeket látogathatnék meg amiket mindig is akartam. És olyan korokat ahova csak régi képekkel, vagy még csak azokkal sem tudnék visszamenni.
- Hát legyen. De pontosan ide kell hoznod vissza. - mutattam le a földre, ott ahol álltam.
- Jó, hát persze. - ragadta meg a kezemet azonnal és elindult le a lépcsőn a kijárat felé.

A TARDIS ott parkolt nem messze a stadiontól. Mikor beléptem hirtelen furcsa érzés fogott el.
- Hol van Rachel? Neki nem itt kéne lennie? - közben eszembe jutott hogy Rachel a TARDIS-ban maradt.
- Én egy másik időből jövök és Rachel egy másik időbeli TARDIS-ban van. - magyarázta a Doktor amint ledobta a kabátját a fogasra ami az ajtó mellett volt.
- És olyankor hol vagy mikor mi használjuk a TARDIST de te nem vagy velünk? - kérdeztem gyanúsan. A Doktor egy pillanatig úgy tett mintha nem hallaná a kérdést és inkább az iránypulton rendezgetett valamit, de előlem nem tudott kitérni.
- Általában valamelyik szobában vagyok bent. Vagy könyveket olvasok, filmeket nézek, és mostanában elkezdtem újra festeni és verset írni. - mesélte izgatottan majd meghúzza a kart és éreztem hogy már indulunk is.
- Miért nem segítettél nekünk mikor bajban voltunk?
- Gondoltam meg kell oldanotok a helyzetet magatoktól. És sikerült is. Tudtam hogy okos lány vagy te. - kócolta össze a hajam és utána morcosan azt igazítottam.
- De miért csak én jöttem veled? - folytattam tovább és a Doktor türelmetlenül sóhajtott.
- Mert túl sokat kérdezel. - szólt szarkasztikusan aztán folytatta normálisan. - Szerintem mindannyitok közül te érdemled meg a legjobban ezt. Emilia, az okos Doktor Who rajongó, aki él hal a csillagászatért és a sci-fi dolgokért. Nekem nem kell egy realisztikus ember aki velem vitatkozik hogy már pedig Dalekok nem léteznek. Te ha látod őket, te elfogod hinni. És tetszeni fognak. Nos, persze nem kimondottan a Dalekok, na de érted mire gondolok. - magyarázta és már kezdtem jobban érezni magam a társaságában.
- Oké, elfogadva. És most hova megyünk? - kérdeztem megnyugodva. A Doktor felém fordult a képernyőtől és izgatottan rám nézett.
- Oda ahova soha nem gondolnád.