Ismeretlen Év, Atlantis

And the arms of the ocean are carrying me

And all this devotion was rushing out of me

In the crushes of heaven for a sinner like me

But the arms of the ocean delivered me
- Never Let Me Go

Landoltunk, kissé imbolyogva. Erősen kapaszkodtam a korlátban és figyeltem a Doktor arckifejezését. Semmi aggodalom nem volt rajta, ezért gondoltam nincs mitől félni. Az inge és mellénye fölé felvette a szürke öltönyét és elindult az ajtó felé.
- Ideje felfedezni egy más világot. - nézett vissza rám mosolyogva. Egy kicsit megigazítottam a hajam egy hullámcsattal, majd felvettem a bőrdzsekimet. Mikor a hátizsákom egyik pántját a vállamra raktam, a Doktor hirtelen felemelte a kezét.
- Arra nem lesz szükséged, hátha futnunk kell. - vonta meg a vállát. Egy kis tanakodás után visszaraktam a táskát a padra majd a Doktor után mentem.
Amint kiléptem a TARDIS-ból egy szűk térben találtam magam. Mintha egy raktár lett volna, mert tele volt dobozokkal és törött üvegekkel. A Doktor elindult az ajtó felé amint bezárta maga után a TARDIS-t. Én szorosan a nyomában voltam.
Kiértünk egy kis szűk folyosóra és csak mentünk egyeneset, majd egy kaszinóba tértünk ki. Érdekes volt, hiszen az emberek akik ott ültek és játszottak, olyan volt mintha a negyvenes évekből léptek volna ki. A Doktor nem szólt egy szót sem, csak mentünk tovább. Végül kiértünk a kaszinóból és olyan volt mintha egy plázában lettünk volna, csak sokkal régebbi bútorokkal és stílussal. Mindenhonnan boltok nyíltak és emberek mentek ide meg oda ebben a hatalmas fedett épületben. Arra gondoltam hogy ez egy bevásárló központ, de mikor megláttam hogy valaki a posta ládáját nézegeti nem messze a kaszinótól, majd be megy egy nagy családi ház szerűségbe, akkor rájöttem hogy ez egy fedett kis város volt.
A Doktor nem akart megállni, ha nem csak ment, én pedig követtem. Végül elértünk egy nagy nyitott teremhez, ahol az egyik oldalon ajtók nyíltak ki egy erkélyre. Az üveg ajtón kisétáltunk és oda kerültünk az erkélyre, ami mögött egy akvárium volt. Oda álltam a korlát mögé és figyeltem ahogy a halak úszkálnak. Az akvárium tankja hatalmas volt, hiszen kilométerekig húzódott az üveg fallal együtt, és ahogy felnéztem, nem is láttam a végét. Sőt mintha fölöttünk is úszkáltak volna és mintha mi lettünk volna egy burokban. Az érdekes dolog volt hogy ha szembe néztem az akváriummal, akkor túl oldalt megláttam még több házat és egy hatalmas üveg hidat is, ahol az embereke biciklivel és gyalog mentek át az egyik épületből a másikba.
- Doktor, hol vagyunk? - kérdeztem kíváncsian, ugyanis az egyik táblán egy ismerős név állt.
- Ez kérlek szépen, a víz alatti város. Atlantisz. - emelte fel a kezeit a Doktor és forgott körbe ahogy mutatta hogy ez mind Atlantisz. És valóban az a név állt a táblán.
- Nem létezik. Atlantisz az nem igazi, az csak egy kitalált történet! - háborodtam fel, bár ahogy jobban elnéztem a burkot amiben voltunk és az óceáni világot ami körülöttünk élt, valahogy kezdtem érezni hogy ez nem csak egy sima akvárium.
- Biztos vagy ebben? - ívelte fel az egyik szemöldökét a Doktor és végül megráztam a fejem.
- De akkor is nehezen hiszem el. Hogyan tudnak az emberek itt lakni? Hogyan kapnak levegőt és hogyan állítanak elő áramot és ételt? - támadtam le a kérdéseimmel, mire ő türelmetlenül legyintett.
- Ígérem egy idő után megkapsz minden kérdésedre valamilyen választ, de most haladnunk kell. - ragadta meg a kezem és behúzott az erkélyről.
Elindultunk egy másik irányba, és egy lakáshoz értünk. Kívül üresnek tűnt és az emberek is messziről kerülték. Eléggé omladozó állapotba került. A Doktor elővett egy kulcsot és kinyitotta a bejárait ajtót, majd előre engedett. Félve indultam be a sötét folyosóba, de végül felkapcsolta a lámpát és már jobban láttam. A folyosón a falnak a színe sötét zöld volt, míg a bútorok sötét barnák voltak. Balra volt két ajtó, az egyik a konyha-étkezőbe nyílt, a másik pedig egy nappaliba. Egy mahagóni színű lépcső vezetett fel az emeletre, ahol két szoba volt. Az egyik szobában az ágyon ruhák voltak kiterítve, többek közt szoknyák is és ingek. Egyenruhának tűntek nekem.
- Érezd magad otthon. Egy darabig most itt fogunk lakni. - állt meg a Doktor az ajtóban, ahogy én a gyerek szobában néztem ki az ablakon. Nem láttam mást onnan, csak az „utcát” ahonnan jöttünk és ahogy emberek mentek ide-oda meg néhol egy bicikli.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem zavarodottan amint felé fordultam.
- Ne aggódj, nem kell sokat maradnunk, csak be kell épülnünk egy darabig. Muszáj szerepet játszanunk. Te az én lányom leszel és iskolába kell menned. - avatott bele a dologba, de én nem értettem hogy miért kell ezt csinálnunk és őszintén szólva nem is volt hozzá kedvem.
- Ugyan mért?
- Mert van itt valami furcsa amiről meg kell bizonyosodnunk, de ahhoz észrevétlennek kell maradnunk. Vedd fel az egyen ruhát. Fél óra és menned kell iskolába, majd elviszlek. - nézett az órájára és a ruhák felé legyintett. Mikor becsukta maga mögött az ajtót, jobban körbe néztem a szobában, öltözés helyett. A falakon néhány kép volt, őt és engem ábrázolva, olyan képek amiket soha nem is készítettünk. Aztán gyerek rajzok. Egy kisebb zongora az egyik falhoz tolva. Íróasztal tankönyvekkel és füzetekkel rajta. Egy polaroid fényképezőt találtam az éjjeliszekrényen, ami nagyon megtetszett. Leültem az ágyra, ami megnyekergett ugyanis vasból volt. Végig néztem a ruhákon és valahogy éreztem hogy nincs más választásom. Valamennyire én is kíváncsi voltam hogy mi a fene fog ebből kisülni és csak abban reménykedtem hogy nem lesz semmi komoly baj.
A ruhák pont jók voltak méretre, bár a szoknya a combom közepéig ért és kicsit kicsinek éreztem, ezért folyamatosan azt húzogattam. A hajamat kifésültem és hagytam lógni.Kék nyakkendőt kellett felraknom a fehér inghez, amivel meggyűlt a bajom, mert ilyet sosem csináltam. Mikor összepakoltam az oda készített iskola táskát és csak beszórtam mindent abba amit az asztalon találtam, lementem a konyhába. A Doktor ott várt engem reggeli palacsintával és kávéval. Szerencsére az ízek nem voltak annyira másak ahhoz képest hogy a felszín alatt voltunk kilométerekkel.
- Doktor, mondd, miért nekem kellett ide eljönnöm? És egyáltalán mit fedeztél fel itt? - kérdeztem türelmetlenül két harapás között. A Doktor leült mellém és ő is neki állt enni.
- Ahogy figyeltelek titeket úgy éreztem te lennél a legméltóbb arra hogy jól teljesítsd ezt a feladatot. És mikor kiraktalak legutoljára titeket, kaptam egy hívást egy ismeretlentől és kérte hogy jöjjek el ide. Az a helyzet hogy napok óta tűnnek el emberek és csak a holttestük kerül elő. Az orvosok nem tudják megállapítani hogy mi végzett velük. A testük mindig olyan fonnyadt és a szemgolyójuknál nincs ott a pupilla sem a szín, csak egy fehér üresség. Rettenetesen ijesztő és meg kell keresnünk azt ami ezt csinálja a lakossággal. - magyarázta és én feszülten figyeltem. Tehát még is csak veszélybe hozott el engem.
- És képes voltál engem belerángatni? Mi van ha én leszek a következő? - háborodtam fel de a Doktor megcsóválta a fejét.
- Ne aggódj, semmi bajod sem lesz. Majd én megvédelek.
Reméltem hogy úgy lesz ahogy mondja. Idegesen megpróbáltam befejezni a reggelit, majd a Doktorral elindultam az új és ideiglenes iskolám felé.
Úgy nézett ki mint egy átlagos Brooklyn-i gimnázium csak a kék ég és madarak helyett inkább kék víz volt és apró halak.
Meglepően kevés gyerek vonult be az iskolába. A Doktor jött velem és bemutatott az igazgatónak, aki úgy nézett ki mint egy rendes ember. Mr. Aarti elvezetett az osztálytermemhez ahol először irodalmunk volt. Még mielőtt a csengő megszólalt volna, régi fajta lemez lejátszós zene ment a hangszóróban.
Az első padban találtam magamnak helyet. A többiek nem is foglalkoztak velem. Éppen házit írtak az utolsó pillanatban vagy kártyáztak. Mint egy átlagos iskola.
Végül becsöngettek és a tanár be is lépett. Mr. Alex név volt az asztalán levő táblájára írva és hirtelen nem is láttam rendesen őt, ugyanis lehajolva az az asztala mögött matatott valamivel. Mikor felnézett az osztályra pár két perc után, ami kezdett lecsendesedni, a szívem nagyokat dobbant a mellkasomban. Eszméletlenül helyesnek találtam és olyan volt mint az első gyerekkori szerelmem csak férfias változatban.
- Osztály, csendet kérek. Hogy van ma mindenki? - kérdezte nagy mosollyal az arcán. Pár diák megszólalt mások helyett hogy mennyire szép a mai nap és egyéb. Én csak pislogva néztem és figyeltem Mr. Alex minden mozdulatát.
- A mai nap egy különös könyvet fogunk olvasni, aminek a címe New York. Ez egy kitalált város, amit mind tudjátok, elég sokan szeretnek elképzelni. Érdekes hogy ha egy ember feljön valamivel, akkor mindenki más azzal fog alkotni valamit. - csóválta meg a fejét, nekem meg az elmémbe ragadt ez a gondolat. Hogy érti hogy New York kitalált? New York nagyon is valós! Bár mondjuk előtte egy órával épp Atlantiszról gondoltam az ellenkezőt, aztán kiderült hogy még is létezik. Mint ahogy nekünk ez a hely volt egy mendemonda, nekik az én valóságom volt az.
- El is felejtettem hogy van egy új diákunk, aki a város túloldalán levő gimnáziumból iratkozott át. - mondta Mr. Alex ahogy a listát nézte az asztalánál ülve, majd felpillantott. Mikor meglátott engem, elmosolyodott.
- Emilia, mutatkozz be a diáktársaidnak. - szólított fel és fél mosollyal bólintottam. A Doktor azt mondta hogy adhatom teljesen magam csak annyi hogy azt hagyjam ki amit ők itt furának találnának. Addig még nem igazán tudtam eldönteni hogy mi a fura nekik és mi nem.
Lassan felálltam és megköszörültem a torkomat. Bizonytalanul körbe néztem, majd neki álltam a beszédemnek amit még a gimi felé találtam ki.
- Az én nevem Emilia Williams és a Medúza gimnáziumból iratkoztam át, különböző okok miatt. Nagyon izgatott vagyok  és alig várom már hogy remek időt tölthessek el itt, veletek. - fejeztem be és olyan gyorsan leültem ahogy csak tudtam. Még a Doktor mondta hogy mi a „régi” iskolám neve és hogy a Medúza meg a Rája iskola eléggé riválisok ezért nyalni kell a Rájásoknak csak hogy jobban be vegyenek.
- Köszönjük Emilia, és itt a kötelező olvasmány. - nyújtotta át nekem a könyvet Mr. Alex. Maga a könyv piros volt és egy autószerűség helyezkedett a borítóján. Rá volt írva a járműre hogy NYC és a tetején pedig egy reklám tábla hevert, ezért hamar rájöttem hogy egy taxit akart ábrázolni. Meglepődtem hogy ahhoz képest számukra ez egy kitalált történet, azért elég élethűen képzelték el. Vagy... lehet valaki már járt ott az igazi New Yorkban.
Az óra érdekesen telt el és minden olyan pontosan volt eltalálva a New  York-i könyvben mintha az író tényleg járt volna ott. Néha a hideg is kirázott mikor ráismertem egy két helyre. Mr. Alex olvasta fel hangosan, mi meg jegyzeteltünk fontos részeket és érdekes mondatokat húztunk alá a könyvben. Mr. Alex hangja kellemes volt. Se nagyon mély, se nagyon magas, épp középen. De mikor felnevetett egy két vicces részen, a nevetése úgy csengett mint egy kisgyereknek. Mindig mosolygott ha valakinek volt egy kérdése és mogyoró barna szemei csak úgy csillogtak. És persze okos volt és fantázia dús, ahogy New York-ról beszélt. Bár néha totálisan tévedett az otthonommal kapcsolatban, azért kellemesen éreztem magam miközben hallgattam. Néha elmondtam neki hogy az én véleményem szerint vannak dolgok amik nem úgy történnek a „képzeletbeli” New York-ban mint ahogy ő elképzelte. Ilyenkor figyelmesen hallgatta az én elméletemet, utána megjegyezte hogy milyen kreatív elmém van. Nos, ha tudná mi a valóság...
Irodalom után volt egy matekom, ami pofon egyszerű volt számomra. Másodikos anyagot vettünk. Aztán volt egy érdekesség, óceán tan és ott az óceáni állatokról beszéltünk, most különösebben a bohóchalakról. Utána pedig ebéd és ennyi volt az iskolából. Nincs se történelem, kémia, fizika, csak rajz meg testnevelés van, csak másik napokon meg lehet külön zene órákat venni. Nagyon furának találtam az egész helyzetet ami ott ment. Érdekes módon nem volt történelem tantárgy, pedig biztos lett volna mit mesélni Atlantisz keletkezéséről. Bár lehet nem akarták hogy az emberek tudjanak róla.
Mikor befejeztem az ebédemet, Mr. Alex oda sétált hozzám ahogy megálltam az iskolával szemben levő hatalmas üveg falnál és csak néztem az élő világot.
- Átlagos emberek nem szokták csak úgy bámulni itt a vizet. Nekik nem újdonság. Miért van olyan érzésem hogy neked ez mind új és varázslatos? - kérdezte ahogy kis mosollyal nézett rám. Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak. Elég hamar kiderülhetett hogy milyen fura vagyok én itt.
- Mindig is más voltam. Mr. Alex maga téved. Itt születtem és itt is éltem azóta. Egyszerűen csak ilyen a természetem. - próbáltam jól hazudni és közben kedvesen mosolyogni.
- Órákon kívül hívj csak Alex-nek és tegyük úgy hogy elhittem amit mondtál. - szólt majd oda nézett a víz felé ő is.
- Az emberek miért nem törődnek itt az óceáni világgal? Miért nem nézik, miért kerülik? Hiszen csodálatos. Sosem tudnám megunni. - fejtettem ki magam. Alex elgondolkodott és megrázta a fejét majd ismét felém fordult.
- Félnek. Ez az ok. - szólt tömören. Kérdőn néztem rá.
- Ugyan mitől?
- Hogy meglátnak valamit. Tele van itt a víz titkokkal és sötétséggel és ahogy egyre több ember hal meg ismeretlen okok miatt, az emberek elkezdtek megrémülni az üvegen kívüli világtól. Azt gondolják a baj onnan jön. Szerintem pedig bentről. - magyarázta és én bólintottam. Érthető volt és ezt a helyet egyre titokzatosabbnak éreztem.
- Gyere, megmutatok neked valamit. - mutatott Alex egy irányba és mikor elindult én követtem. Előtte még körbe néztem de nem találtam a Doktort sehol, pedig azt mondta jön majd értem, de nem úgy tette.
Alex-el elsétáltam egy nagy épületig és az oda vezető úton az iskoláról beszéltünk és megosztottuk egymás véleményét a könyvről és magáról Atlantiszról. Most már teljesen biztos volt benne hogy én nem itteni lakos vagyok, de valahogy nem rémítette meg. Akár én is lehettem volna az a titokzatos dolog ami megöli az embereket, de ő nem úgy nézett ki mint aki félt volna az ismeretlen és idegen személyről.
Az épület amibe beértünk az egy könyvtár volt, csak bezárták különböző okok miatt évekkel ez előtt. Alex-nek viszont volt egy titkos hátsó ajtója ahol mindig bement és órákat eltudott tölteni a régi könyvtárban.
Ahogy a sorokat róttuk, éreztem a régi könyvek illatát és olyan érzésem volt mintha a rendes világomban élnék. Kissé különösen éreztem magam, de nem csak akkor, hiszen már Tokióban is furcsa volt minden. Néha csak haza akartam menni a szüleimhez, mert hiányoztak.
Mikor elhaladtam egy könyv mellett, ami a földön volt, felvettem és megláttam egy pingvint a borítóján. Eszembe jutott Luke és a többiek. De főként Luke, ami bűntudatot okozott, ezért visszaakartam tenni a polcra a könyvet, de Alex megakadályozta.
- Mi ez a lény? - kérdezte szinte gyanakvóan és a pingvinre mutatott.
- Hát egy pingvin. - mondtam érthetetlenül, de láttam az arcán hogy még most sem érti.
- Az micsoda? A te világodban van ilyen? Ártalmas? - kérdezgetett tovább de most már nyugodtabban.
- Egy madár ami nem tud repülni és igen, van, de nem ártalmas. Nagyon aranyosak és hideg részeken élnek. - magyaráztam de Alex szemében láttam még egy kis furcsaságot.
- De mi az a madár? - erre már tényleg nem tudtam hogyan válaszoljak.
- Az is egy fajta állat az én világomban. Szárnyaik vannak és tudnak repülni a levegőben.
- Ó, mint a galamb a könyvben. - esett le neki és én mosolyogva bólintottam. Alex elengedte a kezem és én elhelyezem a könyvet a helyén.
Nem ez volt az egyetlen könyv ami Alex világában érdekes volt és nem létező. Valószínűleg ezért zárták le a könyvtárat mert az emberek rátaláltak erre a könyvekre. A kérdés már csak az volt hogy hogyan kerültek oda?
- Szóval, egyszer találtam itt egy könyvet, ami nagyon érdekel engem és szerintem téged is fog. - mutatott egy sor felé és elindult beljebb én meg utána. Egy könyvet levett a polcról és leült földre, én pedig vele szembe. Felmutatta nekem a könyvet. TARDIS kék színe volt és egy zár helyezkedett a lapok tetején, így nem tudtad kinyitni.
- Kulcs is van hozzá? - kérdeztem kíváncsian és reménykedve. Alex elővette a kulcscsomóját és egy kis csillag alakú kulcs pont bele is illeszkedett és három tekerés után a zár kipattant.
- Öt évig kerestem a kulcsát. A könyvtár minden zugát felkutattam és más könyvekből próbáltam utána járni ennek az írónak. - mesélte csillogással a szemében ismét.
- És hol találtad meg? - éreztem hogy a kíváncsiság nagyon uralkodik rajtam azon a napon.
- A vicc az volt hogy végig nálam volt. Még gyerekként találtam a moziterem egyik széke alatt egy kis dobozt és abba találtam meg és egy fényképet az íróról. Az a pénztárcámban van. - legyintett, majd átnyújtotta a könyvet. Vagyis inkább naplót, ugyanis kézzel volt írva és minden bejegyzés felett dátum volt. Az első lapon meg egy üzenet a Doktortól és úgy kezdte, kedves Emilia. Hirtelen becsuktam a naplót még mielőtt valami olyasmit olvasok amit nem kellett volna még tudnom.
- Megtudnád mutatni a képet? - kérdeztem Alex-et és ő bólintott. Kivette gyorsan a tárcájából és a tenyerembe rakott egy kis igazolvány képet amin saját magamat láttam. Lélegzet elállva néztem fel Alex-re aki csak mosolygott.
- Nem is akartam elhinni mikor megláttam a neved a listán és utána pedig téged. Öt éve olvasom már minden évben kétszer. Kicsit megszállottja vagyok. - vonja meg a vállát mintha ez olyan természetes lenne. - Persze tudtam hogy jönni fogsz. Hiszen benne van. - mutatott a könyvre és én lenéztem. Ebben benne volt a jövőm és talán a megoldása is annak a dolognak amiért idejöttünk.
- Alex, ez... - kezdtem bele de nem tudtam mit mondjak.
- A napló értékes, tudom és nem is szabad elolvasnod, ezt is leírtad. De persze egyik bejegyzésben azt is elmondtad hogy bármilyen apró más tevékenység a megírottól befolyásolni tudja a könyv tartalmát, tehát ez nem egy rögzített idő, csak akkor ha elolvasod, de addig simán megtudod változtatni azt a történetet amit én már annyiszor elolvastam. - magyarázta Alex és próbáltam feldolgozni az információt.

- Köszönöm hogy megmutattad. Ez nagyon értékes. Azért ne veszítsük el szem elől. - adtam neki vissza és ő elrakta a helyére, majd leült mellém.

- Például egy dolog biztos nincs benne a naplóban, amit szeretnék megváltoztatni majd idővel. - mosolyodott el és mélyen a szemembe nézett a gyönyörű szemeivel. Elmosolyodtam és éreztem hogy az arcom égett.
- Ideje megkeresnem a Doktort. - álltam fel és Alex kivezetett a könyvtárból.
- Emilia, még annyit hogy tudom mi lesz a vége ennek az egésznek, de megpróbálom nem elárulni, viszont szeretnék segíteni így hamarabb haza térhetsz, vagy legalábbis a többiekhez. Tudom mennyire hiányoznak. - mondta kedvesen még mielőtt elváltunk volna egymástól az iskola előtt.
- Csak akkor segíthetsz ha nem keveredsz semmilyen bajba. - szóltam komolyan és ő bólintott.
- Nem lesz semmi bajom, ne aggódj. - mondta majd elindult vissza az iskolába. Néztem ahogy megy fel a lépcsőn és megjegyeztem magamban hogy a fekete nadrág és a kék ing milyen jól áll neki. Mikor feleszméltem a Doktor szúrós szemekkel nézett rám.
- Ideje haza menni és megbeszélni holnap mit nem fogsz csinálni iskola után. Például, az én tudtom nélkül fontos információkat szerezni. - morogta mire én karba tett kézzel méregettem.
- Te is biztos nélkülem találtál infókat és különben is, nem voltál itt. Nem volt kedvem várni.
- Hát persze hogy nem, hiszen a jóképű irodalom tanár feszülős gatyában jobb társaság mint én. - forgatta a szemeit és már majdnem mondtam erre valamit, de inkább magamban tartottam és hagytam hogy vezessen haza felé. 

2034 Május 23. Tokió

We've been through a thousand heartbreaks

But you know we still believe

We wear the same shirts as our fathers

And our hearts upon our sleeve
- Hearts Upon Our Sleeve

 

Álmodtam. Végre, álmodtam valamit. Éjszakák elteltek álmok nélkül, hiszen olyan mélyen aludtam. Most nem. Az álmomban egyedül voltam. Egyedül kellett megküzdenem a Doktor ellen. Gonosz volt és bántani akart, kényszeríteni valamire amit nem akartam megtenni. Mikor hirtelen megébredtem leizzadva, furcsának találtam ezt a dolgot. Úgy éreztem hogy a Doktor nem gonosz, ő nem az ellenségünk. Kissé fura és jól magunkra hagyott, de azért nincs vele probléma. Legalább is ezt gondoltam és reméltem hogy ez így is marad.
Kitápászkodtam a konyhába és neki álltam rántottát készíteni. Luke a kanapén aludt, szóval Calum sem engedte be őt a szobájába. Próbáltam minél óvatosabban működni a konyhában, de szerencsére Luke nagyon mélyen be volt aludva így mikor leejtettem többször is dolgokat, nem ébredt fel. Jó, még nem voltam egy mesterszakács.
Éppen hogy készen lett a kaja, Calum kirontott a szobájából és leült a konyhapultnál levő bárszékre és már kérte is a reggelit mintha én lettem volna a cselédje. Még a villát és a kést is a két markában szorította és úgy zajongott a pulton türelmetlenül. Karba tett kézzel és felvont szemöldökkel néztem rá.
- Szedsz magadnak vagy nem eszel. Én biztos nem rakok neked. Örülj hogy legalább ennyit megtettem érted. - Calum forgatta a szemeit, de azért elindult egy tányérért és pakolt magának reggelit. Közben oda sétáltam Luke-hoz aki felhúzott lábakkal aludt mert amúgy túl hosszú lett volna és a kanapé meg kicsi volt. Azon tűnődtem hogy felkeltsem e, de végül megráztam gyengén a vállát és egy kis idő után kinyitotta a szemeit.
- Csináltam rántottát. - mondtam mire ő elmosolyodott.
Én is pakoltam magamnak reggelit, majd leültem az egyik fotelba és kerestem a tévében egy olyan adót ahol angolul beszéltek. CNN csatorna már be is jött és kíváncsian figyeltem milyen hírek vannak a nagy világban.

„Az Ebóla már több mint 10 millió embert megölt Amerikában.”

„Indiában a monszunok pusztítanak.”

„Ausztrália nyugati részén az emberek szomjaznak, akárcsak Új Mexikóban és Texas-ban.”

„Már csak összesen tíz jegesmedvét találtak az Alaszkai térségben.” 

„Egy német minisztert lefejezett az Iraki terror egyesület.”

„Hatalmas tornádó söpört végig Amerika Nyugati részén.”

„A valaha legnagyobb földrengés sújtotta le New York-ot.”

„Fok városban az emberek az éhség ellen tüntetnek. Már több százan éhen haltak.” 

Sokkban ültem a fotelban és még a rágásom is félbe maradt. Calum és Luke is odajöttek és figyelmesen nézték a hireket.
- Ez borzasztó. - törte meg a csendet Calum miután Luke lekapcsolta a tévét.
- Tudunk tenni valamit? - nézett rám reménykedve. Megcsóváltam a fejem.
- Semmit. Egyszerűen erre nincs megoldás. Túl sok minden történik és ezeket nem lehet irányítani. Főként nem nekünk. - magyarázom és ők egyet értően bólintanak.
- Sajnálom a helyzetet. - szólt Calum csalódottan.
- Beszéljünk meg valamit. - jutott eszembe hirtelen egy dolog. - Egyezzünk meg abba hogy nem járunk utána mi fog történni a jövőbe.

- De hát miért? - akadt ki Luke. Idegesen felálltam és az ablak felé mentem hogy kinyissam azt. Kellett a friss levegő.
- Ez éppen olyan mint mikor valaki jósol neked. Mondjuk valaki megjósolja a halálodat. Akkor idegesen nézel az a nap elé és félsz mindentől. Nem jó az ha tudjuk a jövőt. Csak befolyásolja a rendes életünket. - mondtam elgondolkodva azonban éreztem hogy Luke nem fog egyet érteni.
- De mi van ha ki védheted? Ha tudod mi fog történni és kivéded mert úgy cselekszel hogy ne történjen meg? Azért még is csak tudod hogy mikor fog valami halálos vagy nagy dolog bekövetkezni és akkor felkészülhetsz rá. - jött oda mellém és erősen lehetett most érezni az akcentusát és hadart is. Ezt csinálta mikor ideges volt és próbált valamit megmagyarázni, valami fontosat.
- Egyrészt igazad van, de más részt veszélyesnek találom hogy tévét nézzünk, újságot olvassunk, vagy netán az interneten rákeressetek magatokra, vagy bármi. Persze jó lenne még is csak látni hogy mi lesz velünk húsz év múlva, de nem kéne kockáztatni. - vontam meg a vállam és neki álltam újra a reggelimnek. Éreztem hogy kell ennem és innom a kávét, máskülönben rosszul lettem volna. Be le se mertem gondolni hogy mi lehet ebben az időben a családommal, barátaimmal és persze szegény országommal.
- Jó, legyen. - sóhajtott Luke és nyugtatás képen magához húzott és elkezdte simogatni a hátam. Calum összevont szemöldökkel ült le a kanapéra és bekapcsolt valami játékot. Csak hogy ne legyen még kínosabb a helyzet, rámosolyogtam Luke-ra, majd inkább a konyhába folytattam az evést.
A fiúk egész délelőtt videojátékoztak hogy kikapcsolják az agyukat a hallottaktól, én pedig megbeszéltem Alexis-el és Daisy-vel hogy merre vagyunk. Közben felhívtam Rachel-t is hogy tudjam minden rendben van e velük.
- Mi meg vagyunk, de milyen a jövő? - kérdezte sejtelmesen és közben hülyéskedve.
- Egész jó. A hamburger még mindig finom. - mondtam nevetve és a hamburger szó hallatára a szemei felcsillantak.
- Majd ha jöttök vissza akkor hozz már nekem is egyet.
- Szóval akkor nem jössz a meccsre? - kérdeztem csalódottan. Rachel megcsóválta a fejét.
- A foci nem az én világom. De Michael és Ashton menni fognak, az előbb mondták itt nekem.
- De nem baj ha egyedül leszel? - aggódtam, mindig ilyen voltam.
- Nem, de hogy! Addig olvasom a Doktor érdekes könyveit amit a TARDIS könyvtárában találtam. Engem ne félts, el leszek én. - legyintett.
- Abban biztos vagyok. - mosolyogtam.

∞

A hotel előtt álltunk hárman és vártuk hogy Alex kis csapata is megérkezzen. Hamar ki lehetett őket szúrni ugyanis nem mindennapi Japános jelenségek voltak ők.
- A fiaim! - ölelte meg Alex Calum-ot és Luke-ot, még én ugyan ezt tettem Alexis-el és Daisy-vel.
- De jó végre együtt lenni. Hol vannak a többiek? - nézett körbe Daisy kíváncsian.
- A TARDIS-ban vannak. Ashton és Michael később csatlakozik hozzánk, Rachel pedig nem jön most ki egy darabig mert megtalálta a Doktor könyveit. - számoltam be.
Felmentünk a hatvanadikra, ahol Alex a lakosztályukban azonnal ledőlt az ágyra és aludni kezdett. Alexis elment fürdeni, én meg Daisy-vel beszélgettem a nappaliban. Luke és Calum pedig a mi lakosztályunkban ettek össze mindenfélét.
- Ez atom durva. - ámult el Daisy mikor részletesebben elmeséltem neki hogy mi történt Luke-al az Angyal által és utána pedig a Hitleres témát.
- Tudom. Huh, hallod... én lelkileg kikészültem. - sóhajtottam és közben kényelmesen hátradőltem a kanapén.
- Bárcsak ott lettem volna hogy támogassalak. El tudom képzelni milyen szörnyű lehetett elveszteni Luke-ot és ráadásul még Calum is kezdte elfelejteni. - csóválta meg a fejét. Elgondolkodva néztem őt. Vajon jó hogy elhoztam őt ide? Gondoltam végig. Bajba fogom sodorni és Alexis-t is. Rachel még megtudja magát védeni, de Daisy és Alexis más. Ők nem mentek keresztül sok szarságon eddig.
- Valóban. - bólintottam és közben egyre jobban jött rám a bűntudat. - De már itt vagy és minden meg van oldódva. Megyünk meccset nézni!
- Ahj annyira várom már! Azt mondta Alex ha felébred akkor megveszi a jegyeket. Valahol látott valami árust nem messze innen. - mesélte izgatottan Daisy és én is boldogabb lettem tőle.
- Amúgy milyen Alex-el? Gondolom nem okozott csalódást az igazi énje.
- De hogy! Sőt, még jobb arc mint gondoltam. - legyintett Daisy és vidáman elkezdett képeket mutogatni azokról  a helyekről ahol jártak.
Pár óra múlva Alex felkelt és elindult jegyeket venni. Már csak arra vártunk hogy Ashton és Michael is megérkezzen.
A nagy üveg asztalnál ültem Luke, Calum, és Alexis társaságában. Most Daisy-n volt a sor hogy bealudjon, így ő nem tartott velünk. Nagyban ebédeltünk az asztalnál mikor kopogtatást hallottam az ajtón. Calum elindult feléje és mikor kinyitotta, Michael és Ashton jelent meg.
Csatlakoztak ők is hozzánk és végre jól néztek ki, nem voltak megviselve. Kipihentebbek voltak és vidámabbak.
- Láttam egy csajt ide fele jövet, és nem volt más rajta csak fehérnemű. Esküszöm ez a világ egyre őrültebb. - nevetett Michael.
- És undorítóbb. - tette hozzá Alexis ahogy a furcsa halas ebédjét bámulta.

- Na de mi a véleményetek erről a jövőről? - kérdeztem kíváncsian és közben eszembe jutott a rossz oldala is a jövőnek, amit a CNN mutatott. Hirtelen elfogott a rossz érzés, mert nem tudtam semmit sem tenni ellenük.
- Tetszik, bár kicsit zűrzavar a város. De jó. - szólt tömören Ashton, akire nem vall ez. Általában mindig ő beszél a legtöbbet.
- Szerintem állati jó. Alig várom már hogy egy hatalmas stadionba beüljünk. Mint a Harry Potterben. - örvendezett Michael mire én felkaptam a fejem.
- Ugye hogy olyan?! Tiszta király. - vágtam rá és Michael felnyújtotta a kezét hogy pacsizzunk egyet.
- Ti kockák. - csóválta meg a fejét Alexis.
- Legyél már egy kicsit élettel vidámabb Lexi, hiszen minden jó! - tárta szét a kezét drámaian Calum, de Alexis csak forgatta a szemeit.
- Nem minden jó. Láttad már a híreket? - kérdezte vissza, mire én ijedten Luke-ra néztem és a tekintetünk találkozott.
- Hogyan érted? Mi történik? - nézett fel gyanúsan Ashton az ebédjétől. Idegesen nyeltem nagyokat és a hajammal babráltam.
- Nos...

- Alexis ne légy ünnep rontó. Az hogy már kiadták az iPhone tízet az nem a világ vége. - szólt közbe Luke terelve a dolgot.
- De... - Alexis próbált tiltakozni azonban most rajtam állt a dolog hogy megállítsam.
- Valóban. Tudom baromi hülyén néz ki a telefon, de hát ez van. Az Apple már biztos nagyon gazdag. - mondtam és közben gyengén bokán rúgtam Alexist hogy maradjon. Durcásan ette tovább az ebédjét, de legalább Michael és Ashton már nem kérdezősködött a dologról. Így is elég sok szaron átmentek, nem kellett még több nekik.
- Ez a pizza remek. Eddigi legfinomabb amit valaha ettem. - mutatta fel a tányérját Michael és mi csak jót nevettünk rajta.
- Daisy merre van? - kérdezte hirtelen Ashton.
- Éppen alszik. - mutattam a szoba felé és ő bólintott. Az én ágyamba dobta le magát mert lusta volt átmenni az ő lakosztályukba. Felvont szemöldökkel néztem Ashtonra hogy megkérdőjelezzem miért érdekli őt annyira Daisy hiszen alig ismerik egymást, de nem figyelt.
- Oké, akkor készüljünk a ma estére. Vettem nektek valamit. - pattant fel a székről Luke és befutott a szobájába. Két perc múlva kijött a mezekkel a kezében és odaadott egyet Ashtonnak, egy másikat pedig Michael-nek.
- El sem hiszem hogy milyen jó az Ausztrál mezünk! - örvendezett Ash és már fel is vette azt a trikója fölé.
- Ez fantasztikus. - mondta Michael is boldogan.
- De ez csak egy mez. - csóválta meg a fejét Alexis. A négy fiú és én érthetetlen arccal felé néztünk. Ő kérdőn felemelte a kezeit.
- Ez nem csak egy mez Alexis. Ez egy vallás. - támaszkodott az asztalra komolyan Calum és alig pár centi választotta el kettőjüket. Szinte mint valami bűnügyi filmbe.
- Ez, csak egy mez. - fogta meg a ruha darabot Alexis és Calum orra elé dörgölte, kiegyensúlyozva a szavakat.
- De azok akik imádják a focit és az országukat, ez egy ereklye. - szólt Cal és közben visszaállt a rendes pozíciójába.
- Furák vagytok. - sóhajtott Alexis és befejezte az ebédjét.
Nem sokára Daisy is felébredt aztán elment tusolni, addig Alexis, Luke, Michael, és én Fifával játszottunk. Vagyis Alexist tanítottuk. Calum a zongoránál ült Ashtonnal és dalt írtak. Olyan jó volt ez így, mert minden normálisnak tűnt és eltudtam volna képzelni így az életem ezekkel a pár idiótákkal és a legjobb barátaimmal.
- El sem hiszem milyen jó érzés tisztának lenni. - lépett ki a fürdőből Daisy drámaian.
- Én is így voltam vele mikor a TARDIS-ba értünk a sok dolog után. - mondta Ashton  a zongorától Daisy-nek.
- Emi mesélte mi történt veletek, annyira sajnálom. Jól vagy? - ment feléje Daisy és én figyelmesen néztem őket és hallgattam amiről beszélnek. Tudom nem szép dolog, de érdekelt.
- Nem volt egyszerű, de most már jobban vagyok. - mosolygott kedvesen Ash. Már csak egy méter volt köztük. Daisy ott állt a zongora mellett, Ashton pedig nézett fel rá az ülőkéről. Calum nem is törődött velük csak a füzetébe irkált.
- Ennek örülök. Rossz bele gondolni hogy mi lett volna ha valami rossz történik veletek. - sóhajtott fejet csóválva Daisy és oda húzott egy széket Ashtonhoz közel.
- Éppen dalt írunk. Meghallgatod eddig mit hoztunk össze? - csillogott fel a szeme és kihúzta Calum keze alól a füzetet amin egy nagy fekete csík keletkezett ahogy Calum tolla végig siklott a füzet többi felületén.
- Most miattad elrontottam az utolsó szót és különben is te alig segítettél ebben! - förmedt rá Calum, de Ashton nem foglalkozott vele inkább elkezdte énekleni az első sort.
- NE! - kiáltott Calum és befogta Ashton száját. - Még nem áll készen arra hogy bárki is halhassa.
- De Maisy mizmos szeremé mallani. - morogta Ashton még mindig befogott szájjal.
- Nem, ha Calum szerint nem áll rá készen akkor rendben van. - mosolygott Daisy és visszatolta a széket a helyére, majd elindult felénk.
- Emi, már vagy öt perce Torres egy centit sem mozdult. Itt vagy ezen a világon vagy valahol máshol? - legyezett az arcom előtt Michael, a játékosomra utalva, mire megráztam a fejem.
- Bocs, éppen a Dashton hajón voltam. - szóltam bocsánat kérően de nem esett le neki.
- Az meg mi?
- Ó! - kiáltott fel Luke és nevetve rám nézett, majd bólogatott. Neki leesett. Az én emberem.
- Fifáztok és meg sem hívtatok? - háborodott fel Daisy. Alexis az alkalmon kapva felállt gyorsan és a konzolját Daisy kezébe rakta.

- Végre valaki kiment ebből az őrületből. - mondta majd inkább kiment a lakosztályunkból, gondolom az övükébe, de még mielőtt Daisy elkezdett volna játszani, Alex berontotta mögötte Lexivel.
- Gyerekek, meg vannak jegyek! - kiáltotta és közben felmutatta a kezében lévő papír rengeteget.
- De jó! - álltuk körbe hogy lássuk a saját szemeinkkel közelebbről.
- Ez a tiéd, ez pedig a tiéd, és ez az enyém. - dobott oda egy-egy Amerikai mezt Daisy-nek és Alexis-nek, meg egyet megtartott magának. - Luke mondta hogy neked már van egy.
- Igen, megajándékozott egyel. - mosolyogtam, mire Alex furcsa arcot vágott. Kis gúnyos mosoly kerekedett fel rajta és a szemei is sunyin néztek rám. Én csak megcsóváltam a fejem.
- A jó dolog azaz hogy Amerika és Ausztrália egymás ellen fog játszani a döntőben. Vetélytársak vagyunk és ez már vérre megy! - kiáltotta egy gonosz nevetéssel Alex és a 5SOS fiúkra mutatott.

∞

Öt óra volt és mi izgatottan ültünk a hotel mellett levő buszmegállóban.  Rengetegen összegyűltek körülöttünk. Többnyire sárga és fehér mezekben. Amerikaiak is fel akartak szállni a buszra, addig Alex elbeszélgetett velük. Az Ausztráloknak egy külön buszuk volt, és ezt azért tudom mert egy hatalmas sárga jármű elsuhant előttünk és mikor az utasok meglátták a 5SOS srácokat, kiüvöltöttek nekik csapat kiáltásokat és Ausztrál szlengeket.
- G’day, g’day! - kiáltotta nekik vissza Ashton.
- Jaj de gázok. - csóválta a fejét Alexis.
- VEGEMITE! - üvöltötte Luke és Michael kórusban és mikor az Ausztrálok a buszon meghallották a szót, mint az állatok úgy ujjongtak.
- Csak Ausztrálok. - mondtam Alexisnek aki elnevette magát.
- Na itt a miénk. - pattant fel Daisy az ülésről és közben lassan berobogott.
- El sem hiszem hogy ez megtörténik velünk. A jövőben...  wow. - csóválta meg a fejét Luke amint felengedett a buszra maga előtt. A buszsofőr elvette tőlem a jegyet amit még egy tíz perce vettünk, aztán hátramentem.
- Szívesen. - fordultam Luke felé aki mögöttem jött. Hirtelen kérdőn nézett rám, majd leesett neki.
- Nem hiába mentem ki érted a hátsó ajtón. Én hittem benned. - paskolta meg a vállam és én csak szem forgatva leültem Alexis mellé.
- Mikor ment ki érted a hátsó ajtón? - kérdezte kíváncsian. Ekkor eszembe jutott hogy ő nekik nem is meséltem milyen nehéz volt a srácokat rávennem hogy jöjjenek velem. Mellettem ült szinte Luke Michael-el, csak a busz folyosója elválasztott minket, szóval nem ez volt a legalkalmasabb hogy elmondjam a sztorit.
- Majd később elmondom. - mondtam Alexisnek és ő bólintott. Előttünk leült Daisy Alex-el, a Muke csapat előtt pedig Ashton és Calum.
A busz elindult egy olyan jó öt percre rá, mikor már minden hely tele volt. Csak azok jöhettek fel akiknek volt jegyük és addig amíg meg nem teltek az ülések. Utána már a sofőr becsukta az ajtót, ugyanis az út hosszú volt és nem volt szerencsés bárkinek is állnia. A buszban kellemes zenét adtak be. Egész végig egy férfi énekelt és ismerős hangja volt, csak a dalt nem tudtam hova tenni. Luke felém fordult kérdőn.
- Csak nekem ismerős a hangja? - kérdezte, én megcsóváltam a fejem.
- Majdnem olyan mint Ed Sheeran. - tűnődtem.
- Valóban. - mondta Luke és közben félig felállt hogy a sofőrnek szóljon. - Elnézést uram, kinek a zenéjét játssza most?
- Ed Sheeran. Az egyik legjobb énekes, és nem ismered?  - kérdezte hitetlenkedve a sofőr.
- De ismerem, csak ezt a dalt nem. - tette hozzá Luke majd visszaült a helyére és a tenyerét nyújtotta felém. - Eltaláltuk.
- Hát naná. - csaptam bele a kezem a tenyerébe nevetve.
Az út kellemesen telt és arra is jó volt hogy legalább a város nézés meglegyen. Bár Tokió külső részén haladtunk, mert itt nem volt olyan nagy a forgalom. Így messzebbről láttam jobban az épületeket és hogy milyen fényes és nagy volt minden. A buszon ment a légkondi, így egész friss volt a levegő és a bőr ülések is kényelmesek voltak. Sok autó haladt el mellettünk, meg buszok is Ausztrálokkal és Amerikaiakkal a fedélzeten. Ashton kitalálta hogy valamit kéne énekelni és Alex azonnal benne volt.
- Óóóó-ahóó - kezdett bele a dallamba Ashton mire Luke kapcsolt.
- There's a part of my heart that you'll never change. - énekelte Luke és hamar én is felismertem hogy a Hearts Upon Our Sleeve-et éneklik ami az ő daluk és a fociról szól.
- There's a dream so alive, it's an endless flame - folytatta Michael.

- And you can't keep us down, 'cause we'll always come back again, always come back again. - és vette át Calum az ő részét. Aztán ez így ment tovább. A refrénbe Daisy és én is becsatlakoztunk, Alex hülye hangokat adott ki és tapsolt, Lexi pedig fej csóválva és nevetve nézett minket.
Mikor vége lett az éneklésnek egy kis fiú megszólalt Luke mögött, aki ugyan úgy énekelte a dalt.
- Jó ez a szám, de ez már olyan régi és unalmas. Minden nagy Ausztrál meccsen ezt adják le. - sóhajtott a fiú. Luke hátrafordult hozzá és a kis gyerek szeme elkerekedett.
- Luke Hemmings! - kiáltotta rá mutatva és felakart állni csak be volt kötve.
- Helló kis srác. - fogott kezet vele Luke.
- Olyan máshogy nézel ki. Fiatalabbnak tűnsz. És azt hittem ti magán géppel mennétek a meccsre, olyan gazadagok lehettek. - álmélkodott a fiú.
- Nos ez egy érdekes helyzet, de úgy gondoltuk kéne egy kicsit normálisan is viselkedni és nem csak úgy mint a milliomosoknak. Szeretünk normálisan élni és nem fény űzve. - magyarázta neki Luke mire a kis srác bólogatott.
- Kár hogy anya otthon maradt Ausztráliában. Azt mondta mikor tini volt, nagyon nagy rajongótok volt, sőt még most is csak apu előtt nem szeret rólatok beszélni mert apu féltékeny lesz. - mesélte a fiú és mi meg felnevettünk.
- Valóban néha kiakaszt mikor rólatok áradozik. - vallotta be a férfi aki a gyerek mellett ült, valószínűleg az apuka.
- Sajnálom, de örülök neki hogy te megismertél minket. - mosolygott a fiúra Luke.
- Hát persze. Ausztráliában ti olyanok vagytok mint Angliában a The Beatles. - mosolygott a srác és közben látszott hogy a fogai hiányoznak.

- George, még csak nem is ismered a The Beatlest. - forgatta az apukája a szemét.
- Lehet, de ezt mondta anyu. - vonta meg a vállát George, majd a busz hirtelen fékezett és a beszélgetés abba maradt.
Végre megérkeztünk.
Teljesen ledöbbentem. Ahogy láttam a reklámtáblákon, igen akkor is sejtettem hogy hatalmas lesz. De élőben... teljesen más volt. Már eleve a parkoló ahova először beértünk tele volt emberekkel és mindenféle extravagáns sport autókkal és óriási buszokkal. Amint leléptem a busz utolsó lépcsőfokáról, felnéztem a hatalmas stadionra ami ott állt előttem. Körülötte a nagy sarkában voltak stadion lámpák, de körülbelül olyan magasak voltak mint az Empire State Building. Egyszer elmentem a Red Bull foci csapat stadionjába New Jersey-ben, de az semmi volt ehhez képest. És ráadásul emberek ujjongását hallottam és zenét is hozzá társulva.
- Ideje befelé menni. - mutatott a bejáratra Alex és elindultunk mind a nyolcan. Körülöttünk csak Ausztrál és Amerikai mezesek voltak és olyan izgatottan éreztem magam, majd’ kiugrottam a bőrömből. A jegyeinket hamar elvették tőlünk és visszaadtak egy lapot amin az ülés rendünk volt.
- A felvonó arra van. - mutatott a pasas egy irányba. Kérdőn Alexis-re néztem mert éppen ott állt mellettem.
- Felvonó egy stadionba? - hitetlenkedtem ahogy elindultam a többiekkel az irányba.
- Ez 2034 és nem 2014. - vonta meg a vállát Alexis és hát valóban igaza volt.
Tényleg egy felvonó várt ránk és egyrészt örültem neki, mert elég magasan ültünk. De a kilátás jó volt. Kirajzolódott Tokió a messzeségben és jól láttam később a játékot is. Tőlünk nem messze volt egy kihangosító amiből tisztán lehetett hallani mit mond a kommentátor. És rengeteg kaja árus is mászkált körbe, ami fontos volt számunkra. Michael azonnal vett magának egy hatalmas pizzát kólával, míg Ashton egy nagy adag pop-cornt amit megosztott mindenkivel. Egy sorban ültünk, de előttünk volt korlát is, szóval ha már nem bírtunk többet ülni akkor nyugodtan felállhattunk és ott támaszkodva nézhettük tovább a meccset. Velünk szemben a stadion másik oldalán pedig volt egy bazi nagy kivetítő ahol az állást is mutatták és amíg el nem kezdődött a meccs, addig a lelátót pásztázta a kamera. Én Luke és Daisy közt ültem. Daisy Ashton mellett, mellette pedig Alexis, ő mellette pedig Alex. Luke mellett Michael és végül Calum.
- Szerinted lehet itt kapni fagyit? - fordultam kérdőn Luke fele.
- Nem tudom, de nézzük meg. - állt fel hirtelen, én pedig követtem őt.
- Melegem van ebben a mezben és leakarom hűteni magam valahogyan. - magyaráztam neki mire ő mosolyogni kezdett.
- Én is így vagyok vele, szóval lehet bedobok egyet ha találunk. Amúgy eddig hogy tetszik ez az egész? - érdeklődött.

- El vagyok ájulva. Annyira klassz minden. Még mindig tökre úgy érzem a dolgot mint ahogy Michael is mondta. Tudod a Harry Potterben a kviddics világbajnokság. - legyintettem és ő bólintott.
- Valóban olyan, de szerintem is pazar. Már ezért megérte ide eljönni. - örvendezett és közben pont belebotlódtunk egy fagyi árusba a stadion egyik részén nem messze a helyünktől.
- Milyet szeretnél? - kérdezte, én meg rámutattam a keksz darabos csoki vanília tégelyre. - Jó választás. Kettő tölcsérrel abból.
- Azért örülök hogy húsz év múlva is a fagyi adagolás és a fajták maradtak a régiek. - tettem hozzá és pont az eladó is hallotta amit mondtam ezért furán nézett ránk.
- Igen, ezt mindig is imádtam, remélem még mindig jó. - mondta Luke észre nem véve az eladót.
Mikor megkóstoltam a fagyit, máris jobban éreztem magam. Finom volt és hűsítő. Pont ez kellett nekem.
Lassan visszamentünk a helyünkre és addigra már jóval több ember volt körülöttünk. Amint elhaladtunk egy kólás automata mellett aminek az eleje visszatükröződött, láttam hogy milyen viccesen néztünk ki Luke az Ausztrál, én pedig az Amerikai mezben.
- Tíz perc és kezdődik. Már nagyon várom. - szólalt meg Calum amint oda értünk.
- Én is. Ez lesz életünk legjobb pillanata. - mondta Luke mosolyogva.

Daisy nagyban csevegett Ashton-al a Bosszúállókról és azon belül is Vasemberről. Nem annyira feltűnően figyeltem kettőjüket. Daisy teljesen vidám volt és annyit csacsogott. Ashton kissé meg volt szeppenve ami nem rá való, de le sem tudta venni a szemét Daisy-ről. Leginkább a szemeit nézte. Jó persze mikor két ember beszél egymással akkor a szemkontaktusnak meg kell lennie. De Ashton folyamatosan azt bámulta, szinte alig pislogott. Nem tudom hogy ennek romantikusnak kellett volna e lennie, de szerintem inkább ijesztő volt. Viszont eljátszottam azzal a gondolattal hogy összehozom őket. Eddig nagyon úgy tűnt hogy jól érzik magukat együtt és sok közös tulajdonságuk is van.
- Csak nem összeakarod őket hozni? - mondta halkan nekem Luke mikor észrevette hogy a Dashton párost figyelem.
- De. Olyan édesek lennének együtt. - suttogtam neki ne hogy Daisy meghallja.
- Szerintem is, de tudok még egy párost akik remekek lennének együtt. - vigyorodott el.
- Michael-re és Rachel-re gondolsz? - kérdeztem eltűnődve. Luke felvonta a szemöldökét de még mindig vigyorgott.
- Nem éppen, ha nem...
- Hölgyeim és uraim! - szólalt meg a kommentátor Luke-ot megszakítva. Egyrészt örültem neki. Féltem attól hogy mit akart volna nekem mondani.
- Az én nevem James Wilson és a társam pedig Charlie Simpson. Mi fogjuk közvetíteni a ma esti meccset. De még mielőtt bele csapnánk, had köszöntsem a híres Ausztrál bandát, a 5 Seconds of Summer-t! - kiáltotta mire én összerezzentem és ahogy ránéztem Luke-ra, Michael-re és Calum-ra, ők meg le voltak fagyva.
- Honnan tudják hogy itt vagyunk? - kérdezi Michael.
- Szerintem nem a 2014-es énünket értik. - mondja Calum a pályára mutatva. A pálya közepén oda volt állítva egy dob szerelés és közben négy alak ment feléje, kettőjüknél rendes elektronikus gitár, a harmadiknál pedig basszus gitár. Rájöttem lassan hogy inkább a kivetitőt kéne néznem, mert ott jobban rájuk van közelítve a kamera.
- Na bazdmeg, hiszen ezek mi vagyunk húsz év múlva! - káromkodott Michael. Luke tátott szájjal nézte ahogy a húsz évvel idősebb énjére ráközelít a kamera.
- És Michael haja még mindig szines. - röhögte el magát Ashton a képernyőre mutatva. Most menta színe volt Michael hajának, csak mint a gitárjának. Viszont már alig volt haja. A ruha stílus ugyan úgy megmaradt, de már az orrába is volt neki piercing. Luke is felszerzett a karjaira egy két apróbb tetoválást és hát... még dögösebb és férfiasabb lett. Már nem volt olyan hajszál vékony, hiszen a combjai és a karjai erősebbek lettek. Ashton még kigyúrtabb lett, de a fejkendő még mindig ott volt a fején. Ő neki is lett a szemöldökébe egy piercing és egy tetoválás a jobb karján. Sajnos nem tudtam kivenni mit ábrázol. Calum maradt a leghűbb magához. Nem igazán szerzett be több tetkót, úgyis neki van a legtöbb. Talán ő is egy kicsit erősödött.
- Jó estét Tokió! - szólt bele a mikrofonba Luke és a hangja is sokat változott. Mélyebb lett és az arcán is látszottak az évek, ahogy a kamera ráközelített. A közönség őrjöngött.
- Már ne haragudj, de azt hiszem ezek után bezárlak egy pincébe. Ha tényleg húsz év múlva így fogsz kinézni, nők százait fogod megölni a puszta lélegzéseddel. - böktem meg Luke-ot aki végre elkezdett mosolyogni.
- Szóval bejön neked a jövőbeli énem? - kérdezi ravaszan, mire én a szemeim kezdtem el forgatni.

- Most sem vagy olyan hű de rossz. Inkább hű de jó. - tettem hozzá csak hogy növeljem az amúgy sem kicsi egóját.
- Köszönöm. De szerintem ha te most így nézel ki, akkor később egy istennő lesz belőled. - szólt komolyan mire én drámain megjátszottam a kiakadásomat.
- Szóval azt mondod hogy most nem vagyok? - ugrattam de ő azt hitte komolykodom.
- Mármint nem úgy értettem...
- Luke, csak vicceltem. - mosolyogtam kedvesen és ő fellélegzett.
- De ez nem befolyásol minket ha látjuk a jövőbeli énünket? - fordult felém ijedten Calum.
- Nem tudom. Remélhetőleg nem. - már így is elég gond volt, nem kellett még több.
A jövőbeli 5 Seconds of Summer elkezdte a Hearts Upon Our Sleeve-t előadni, pont azt a dalt amit énekeltünk a buszon. Mindenki körülöttünk vidáman hallgatta a srácokat és ujjongtak. Teljesen más volt a hangjuk és élőben sokkal rockosabban hangzott a szám.
- Milyen fura fejeket vágok mikor dobolok. - jegyezte meg Ashton de Daisy közbe lépett.
- Szerintem nincs vele semmi baj. - mosolygott biztatóan, mire Ashton elpirult. Én meg Luke-al összenéztem és nem feltűnően bólintottunk egymásnak jelezve hogy igen, ezek közt van valami, és igen, össze fogjuk majd őket hozni.
- Köszönjük Tokió! - üvöltött bele Michael a mikrofonba majd leléptek a színpadról.
- Ez én vagyok! - örült meg magának Michael és állva tapsolt. Mi többiek csak nevettünk rajta és az egész szituációt.
- Remélem Amerika az All Time Low-t küldte. - reménykedett Alex, azonban a színpadon Miley Cyrus jelent meg és még annál is gázabbul nézett ki mint az én jelenembe. Tetkók és szakadt ruhák. Tiszta ránc volt a bőre, valószínűleg az alkohol tehette ronccsá. Nem is értem Amerika miért őt küldte. Egy pillanatra ismét szarul éreztem magam hogy Amerikai vagyok, pont mint mikor volt a VMA díjátadó és Miley ott is leégette magát 2013-ban.

- Hála az égnek vége. - vette el a kezét a fülétől Alexis.
Miley nyelv nyújtogatva lesétált a színpadról. Úgy látszott vannak dolgok amik nem változnak.
Egy kis szünet után a csapatok bevonultak a pályára. Sötét sárga felsőben az Ausztrálok, fehér felsőben pedig az Amerikaiak. Ahogy mindegyik egy sorban felállt, először megszólalt az Ausztrál himnusz. Luke, Michael, Calum, és Ashton reflexben felállt és együtt énekeltek a játékosokkal. Láttam a szemükben a büszkeséget és a szeretet amit az országuk felé éreztek. És úgy látszik a jövőben sem változott ez sokat hiszen a világdöntőn is támogatták őket. Vagy csak a menedzserük rájuk kényszerítette hogy lépjenek fel jó kis pénzért. Az érmének két oldala van.
- Ez most nagyon jól esett. - hallottam távolabbról Ashton sóhaját.
- És most jönnek a sasok! - kiáltott fel Daisy.
- O say can you see, by the dawn's early light... - kezdtünk bele a mi himnuszunkba, és a pályán Beyonce adta elő, aki még mindig dögös volt, de nagyon is. Ahogy Ashton mondta, tényleg jól esett. Éreztem ahogy az ereimen folyik át a haza szeretetem és a büszkeség. Meg is könnyeztem. Már a dolog az volt hogy Amerika bent volt a döntőben. Sosem szoktunk mi olyan jók lenni a fociban, de azért az Ausztrálok sem. Sok minden változott húsz év alatt. Új generáció, fiatal, ügyes játékosok lecserélték a régieket.
Ahogy leültünk, figyeltem a játékvezetőket és a csapat kapitányokat a játék közepén. Aaron Johnson, csatár és csapat kapitány az Amerikaiaknak, kezet fogott Paul Herrington-nal aki Ausztrál középpályás volt, szintén kapitány az Ausztráloknak. A legjobb az volt mikor a bíró feldobta az érmét és a fejet választó Aaron meg is nyerte Amerikának a kezdést. Remek!
- Olyan izgatott vagyok. - örvendeztem Luke-nak aki mosolyogva megpaskolta a hátamat.
- De mi fogunk nyerni. - tette hozzá pimaszul.
- Azt te csak hiszed. Majd meglátjuk. - kacsintottam rá és nevetve megcsóválta a fejét.
- Alex, fogadjunk. - szólt neki Calum. Alex azonnal felkapta a fejét és oda ment Cal-hoz nem törődve azzal hogy a meccs már két perce ment.
- Te az országodra, én az enyémre. Ha Amerika nyer, akkor feltőlthetek rólad a Twitteremre egy pucér képet, ha pedig Ausztrália nyer, akkor te tölthetsz fel rólam. - nyújtotta a kezét neki. Calum elgondolkodott.
- Már mindenki látta Calum-ot meztelenül. Nincs ebben semmi nagy cucc. - mondta Michael és igaza volt.
- Ez valóban így van. - helyeselt Calum. - De benne vagyok mert úgyis tudom Ausztrália fog nyerni. Érzem.
- Helyes, meglátjuk. - ráztak kezet, majd Alex visszasietett a helyére. És pont Ausztrália gól helyzetbe került de Will Jordan, az Amerikai kapus, kivédte.
- Mi is fogadjunk? - fordult felém ravasz vigyorral Luke.
- Legyen. - válaszoltam kis hezitálás után.
- Ha Ausztrália nyer, akkor eljössz velem holnap este valahova. Csak te és én. De ha Amerika nyer, akkor veszek neked egy gitárt és megtanítalak rendesen játszani. - javasolta Luke. A torkom hirtelen elszorult és hebegni kezdtem halkan.
- Nos, mindkettő jól hangzik, szóval áll az alku. - ráztunk kezet és Luke ártatlan mosollyal visszafordult a játék felé.
A játék kellemesen ment egy darabig. Az első tíz percben az Amerikaiaknak három gól helyzetük is volt, de Blake Dillon, az Ausztrál kapus, és a védők megakadályozták. Pontosan tizenöt perc telt el a játékból, mikor furcsa érzésem támadt. Van az pillanat, mikor a tarkódon még a szőr is égnek áll és egyszerűen csak érzed hogy néz valaki. Körbe néztem, de mindenki a meccsel törődött, nem pedig velem. Egy pillanatig hátradőltem és folytattam én is a játék figyelését, de az érzés visszajött és egyre erősebben.
- Ki lépek gyorsan a mosdóba. - mondtam Daisy-nek, aki furán rám nézve, de bólintott.
Elindultam a lépcsőn lefele a lelátó alá, ahol a mosdók helyezkedtek. Amint leértem a vas lépcső utolsó fokáról betonhoz, az egyik kaja árus mellett megláttam a Doktort.
- Emilia, hát itt vagy! Akkor még is csak sikerült a telepátia. - csapta össze a kezeit, majd elindult felém. Érthetetlenül nézhettem rá, hiszen egy pillanatra megmerevedett és kérdőn felém nézett.
- Mit keresel itt? - böktem ki végül.
- Jöttem érted. Megszeretnék mutatni neked valamit. - szólt és már tolt is a kijárat felé.
- De hiszen éppen egy meccs közepén vagyunk. - mutattam a pálya felé de ő csak elkezdte forgatni a szemeit.
- TARDIS az egy időgép. Ugyan ide fogunk visszatérni ebben az időben. Na Emilia, ne mondd hogy nem szeretnél világot látni! - fogta meg a két vállam és mélyen a szemembe nézett. Egy pillanatra végig mentem ezen az egészen. Azért egy kicsit haragudtam rá, mert annyira cserben hagyott minket és az álmom is eszembe jutott. Viszont, kit érdekel a Doktor, mikor olyan helyeket látogathatnék meg amiket mindig is akartam. És olyan korokat ahova csak régi képekkel, vagy még csak azokkal sem tudnék visszamenni.
- Hát legyen. De pontosan ide kell hoznod vissza. - mutattam le a földre, ott ahol álltam.
- Jó, hát persze. - ragadta meg a kezemet azonnal és elindult le a lépcsőn a kijárat felé.

A TARDIS ott parkolt nem messze a stadiontól. Mikor beléptem hirtelen furcsa érzés fogott el.
- Hol van Rachel? Neki nem itt kéne lennie? - közben eszembe jutott hogy Rachel a TARDIS-ban maradt.
- Én egy másik időből jövök és Rachel egy másik időbeli TARDIS-ban van. - magyarázta a Doktor amint ledobta a kabátját a fogasra ami az ajtó mellett volt.
- És olyankor hol vagy mikor mi használjuk a TARDIST de te nem vagy velünk? - kérdeztem gyanúsan. A Doktor egy pillanatig úgy tett mintha nem hallaná a kérdést és inkább az iránypulton rendezgetett valamit, de előlem nem tudott kitérni.
- Általában valamelyik szobában vagyok bent. Vagy könyveket olvasok, filmeket nézek, és mostanában elkezdtem újra festeni és verset írni. - mesélte izgatottan majd meghúzza a kart és éreztem hogy már indulunk is.
- Miért nem segítettél nekünk mikor bajban voltunk?
- Gondoltam meg kell oldanotok a helyzetet magatoktól. És sikerült is. Tudtam hogy okos lány vagy te. - kócolta össze a hajam és utána morcosan azt igazítottam.
- De miért csak én jöttem veled? - folytattam tovább és a Doktor türelmetlenül sóhajtott.
- Mert túl sokat kérdezel. - szólt szarkasztikusan aztán folytatta normálisan. - Szerintem mindannyitok közül te érdemled meg a legjobban ezt. Emilia, az okos Doktor Who rajongó, aki él hal a csillagászatért és a sci-fi dolgokért. Nekem nem kell egy realisztikus ember aki velem vitatkozik hogy már pedig Dalekok nem léteznek. Te ha látod őket, te elfogod hinni. És tetszeni fognak. Nos, persze nem kimondottan a Dalekok, na de érted mire gondolok. - magyarázta és már kezdtem jobban érezni magam a társaságában.
- Oké, elfogadva. És most hova megyünk? - kérdeztem megnyugodva. A Doktor felém fordult a képernyőtől és izgatottan rám nézett.
- Oda ahova soha nem gondolnád.

2034 Május 22. Tokió/ TARDIS

You're just a daydream away

I wouldn't know what to say if I had you

And I'll keep you a daydream away

Just watch from a safe place

So I never have to lose

- A Daydream Away

- A jövő szaga. - tárta ki szélesen a karjait Luke ahogy felemelte a fejét és beleszippantott a „jövőbe”.
- Hát elég büdös. - nézett fancsali képpel Calum a hal rengetegre ami éppen ott bűzölgött mellettünk. Egy piac kellős közepén találtuk magunkat, ami kissé hasonlított a múltban levő kipakolásokra. Bár a különbség az volt hogy több robot dolgot is adtak el. De nem vacak ugatós robot kutyákat amik akkorák voltak mint egy mini uszkár. Ezek rendes nagy robotok voltak. Nehéz elmagyarázni, de rettenetesen ijesztő volt végig menni a bódék közt és látni hogy mennyit fejlődött a világ több mint húsz év alatt 2014-től.
Ashton, Michael, és Rachel bent maradtak a TARDIS-ban. Michael aludni akart, Rachel még mindig evett, Ashton pedig félt szembe nézni a jövővel. Így maradt az Arany Trió hogy felfedezzék a várost és megtalálják a három másikat.
A házak hatalmasak voltak amiket már akkor is észrevettem mikor kidugtam a fejem a TARDIS ablakából jó pár nappal ez előtt. De most viszont köztük mehettem és ahogy felnéztem hogy lássam hol a tetejük, szinte meg is szédültem. Bele se mertem gondolni New York hogyan nézhetett ki ennyi év után. Szerencsére repülő autók nem voltak. Azok mindig is a frászt hozták rám.
A reklámtáblák tele voltak foci képekkel és játékosokkal. Azon tűnődtem hogy a Japánok nem voltak ekkora nagy focisták hogy mindenhol azt nyomassák. Az árusok is árultak labdákat, mezeket. Az egyiknél meg is álltunk ahol minden országnak a meze ki volt rakva.
- Csak nem ez az Ausztrál foci mez? - szedett le egy felsőt Luke az egyik vállfáról.  A címeren végig simította a hüvelykujját ahogy a mezt fogta és a szemei csak úgy csillogtak a csodálkozástól. Calum is oda állt mellé és még a szája is nyitva maradt.
- 2034. - olvasta fel hangosan. Az év szépen be volt hímezve a mez sötét sárga színébe kékkel.
- Most van a világbajnokság, itt Japánban. - állapítottam meg ahogy egy nagy táblát néztem és mutatták a kész stadionokat meg a Japán játékosokat gyakorolni ott. Ha eddig azt hittem a stadionok nagyok voltak, akkor nem tudtam mit mondjak arra ami ott volt előttem a képernyőn. Szinte mint a Harry Potter negyedik filmében ahol akár száz méter magasig is húzódott a stadion. Ha nem több.
- Meg kell nézni az Ausztrálokat! - ragadta meg Calum Luke pólóját izgatottan és várta hogy mi lesz a válasza.
- Hát nem tudom. Most nem ezért jöttünk... - túrt bele a hajába Luke tanácstalanul.
- Cal, megnézzük hogy mikor lesz a meccs és ha belefér az időbe, akkor maradhatunk egy kicsit. Daisy és Alex is biztosan megnézné. Meg akkor szólunk a többieknek is. - ajánlottam fel majd nagy meglepetésemre Calum megölelt.
- Angyal vagy. - mondta mikor elengedett. Luke jót nevetett rajtunk én meg megigazítottam a pólóm amit Cal olyan jól összegyűrt.
- Nos, ezzel eddig is tisztában voltam. - szóltam játszva az egoistát.
-Oké, de én vagyok az egyetlen aki kezd nagyon álmos lenni? Mikor aludtunk mi utoljára? - kérdezte Luke és valóban nem mostanában volt az.
- Hát, elég rég. Keressünk egy hotelt. - ajánlotta Calum és mi indultunk volna de Luke megfogott minket.
- Nem fogom én ezt itt hagyni, várjatok. - mutatott a mezre majd kinyújtotta a kezét Calum-nak. Ő lassan ráeszmélt mit akar és elővette a pszichikus papírt. Luke mint egy gyerek, ment az eladóhoz és kártyával fűzetett a mezért. Vett négyet az Ausztrálból és megláttam egy ötödiket is nála mikor visszajött hozzánk.
A fehér mezt az orrom alá nyomta, mutatva a címert.
- Amerika? - csillogott fel a szemem és ő nagy mosollyal bólintott.
- Gondoltam örülnél neki. - vonta meg a vállát, mire én megöleltem.
- Hát hogyne. Ez remekül néz ki. - pirossal bele volt hímezve a dátum és a fehér mez bal vállrészéből mint egy hullám ment a jobb alsó csücsökbe a piros csíkok és köztük a kék csillagok. Remekül nézett ki. A hátán pedig az ötös szám volt, csak mint az Ausztrál mezeknek amiket Luke vett.
Ahogy mentünk az utcákon, rengeteg ember volt és esküszöm, a szoknyák egyre rövidebbek lettek, ami már nem tudom hogy lehet. Talán ez csak a japán lányok stílusa. A fiúk is egyre rövidebb nadrágot vettek fel. Telefonok is voltak mindenféle nagyságban. Kisebb-nagyobb. Gyorsan száguldó pazar sportautók suhantak el mellettünk többször is. Az emberek egyre fejlettebben beszéltek a technológiai dolgokkal. Inkább már csak hanggal irányították őket. Magas hidak húzódtak az utak felett ahova házakat építettek és szinte olyan érzés volt mintha semmi sem tartaná azokat a felhőkarcolókat. Néha-néha egy metró suhant el, de alig lehetett észrevenni annyira halkan ment.
Érdekes volt a város. Újdonság és nem mindennapi. Le voltam nyűgözve, de nem annyira hogy jól éreztem ott magam. Túl sok ember volt, a reklámtáblák fényei bántották a szemem. A sport autók hangja rossz volt a fülemnek. Minden olyan komplikáltnak tűnt. Biztos voltam benne hogy ha ezzel a fejlődéssel haladtam volna ideáig, nem lett volna minden olyan rossz. Akkor megszoktam volna. De most csak hirtelen ide csöppentem és különös volt. Nem éreztem magam kényelmesen. Baromi meleg is volt és szerintem szmog keringett a városban. Tehát még húsz évre rá sem tudták azt kikerülni. Kíváncsi voltam hogy a globális felmelegedés hogyan alakult és hogy egyáltalán volt e még északi sark jeges medvékkel. Amikor belegondoltam, az hirtelen nagyon elkezdett zavarni. Itt volt ez a csúcs technológia, kitudja már a hányadik iPhon-al, de én a jegesmedvék iránt aggódtam.
- Ez egy hotelnek tűnik. - mutatott Calum egy magas épületre. És ha azt hitted hogy az Empire State Building magas volt, akkor te még nem láttad azt az épületet. Bár valószínűleg nem.
Az aljában volt egy londiner aki nagy táskás vendégeket fogadott. Teljesen normálisnak tűnt, szinte mint ahogy húsz évvel ez előtt tették.
- Menjünk be. - mondtam és elindultam az üveg ajtó felé. Egy inas kinyitotta nekünk és mi beléptünk a hallba. Minden üvegből volt szinte és olyan hidegnek éreztem bent a levegőt. A hall végében az ajtóval szemben ott volt a recepciós pult.
- Két lakosztályt szeretnénk. - mondtam és a Japán recepciósra mosolyogtam.
- Kettőt? De hát mindig egyben voltunk. - szólt Calum kérdőn. A recepciós zavarodottan nézett hogy most akkor mi is a választásunk.
- De kell Alex csapatának is egy lakosztály, nem? - kérdeztem türelmetlenül. Calum bólintott és odaadta a recepciósnak a pszichikus papírt.
- Kellemes pihenést. - szólt a recepciós nagy mosollyal mikor visszaadta a papírt és a szobák kártyáit.
Amint megnéztem a kártyát, láttam hogy a hatvanadik emeleten vannak a szobák egymás mellett. Izgatottan húztam a fiúkat a lifthez akik a vendégeknek felkínált svédasztalnál akartak falatozni, de én már nagyon szerettem volna látni a szobákat és a kilátást.
Maga a lift nem volt üvegből, viszont nagyon simán és hangtalanul suhant megállás nélkül a hatvanadikra. Még a fülem is eldugult ahogy hirtelen szintet váltottunk. Amúgy százkettő emelet volt elérhető az emberek számára. Nem volt semmi.
Mikor odaértünk a hatvanadikra egy hatalmas folyosón találtuk magunkat. Tetszett mert teljesen ’régi’ stílusa volt, tehát mint a 2010-es években. Nagyon hosszú volt a folyosó és egy szinten körülbelül hét szoba lehetett, de amilyen messzi távolságba voltak az ajtók, biztos voltam benne hogy a szobák is hatalmasak lehettek. Hat lift működött az emeletünkön és a legvégén volt egy szerviz telefon állvány. Ott hívhattad a recepciót és volt egy gyógyfürdő is csak kimondottan azon az emeleten. Ahogy később körbe néztünk kiderült hogy minden emeleten van valami érdekesség és a folyosón vannak leírások hogy mi hol található. Volt edzőterem, bálterem, mozi, akvárium, a legfelső emeleten csillagvizsgáló, könyvtárak több emeleten is és még sorolhatnám. Maga ez a hely egy felhőkarcolós kastély volt. Szinte mindent találtál itt, el sem kellett menned máshova. Arról fogalmam sem volt mennyibe kerülhetett a két szoba, bár gondolom nem volt olcsó. Be le se akartam gondolni hogyan veri át a rendszert egy pszichikus papír és úgy mutatja mintha vont le volna pénzt a nem létező számlánkról. Az biztos hogy ha az a papír valaki rossz kezébe került, akkor ott nagy felfordulás következhetett.
A tetőn pedig hatalmas grill partikat szoktak dobni (igen, Japánban. Számomra is meglepő volt.) és medencés bulikat. Ugyanis van egy hatalmas medence a tetején.

Megtaláltuk a szobákat. 6005 és 6007. Egymás mellett volt. Egyik oldalán a folyosónak páros számok, a másikon pedig páratlanok, pont mint az utca házszámoknál szokott. Kigondoltuk hogy először megnézzük melyik szoba jobb és akkor választunk. Először bementünk a 6005-ösbe. Amikor Luke kinyitotta az ajtót a kártyával és beléptünk, leesett az állam. Egybe nyitott konyha-nappali-étkező kombóba léptünk be. Fekete márvány kővel volt kirakva a padló és a falak fehéren ragyogtak szinte. Konyhában is a bútor fekete volt és szürkés. A konyha tőlünk jobbra volt ahogy bementél a lakásba. Mert ez szinte egy lakás volt. Rendes hotelszobába nincsen konyha részleg. A konyhának amerikai stílusú behatása volt, pultokkal és sok tárhellyel. A hűtőben nem volt semmi és ha akartuk, nekünk kellett működésbe hozni. Az étkező rész az ablakhoz közelebb volt a konyhával szembe. Hosszú üveg asztal foglalta el a helyet, nyolc székkel körülötte. A közepén egy hatalmas vázában mű cseresznyefa ágak virágokkal voltak helyezve. Balra a térségben volt pár vörös bőr kanapé ami remekül passzolt a fekete márvány padlóhoz. A tévé a falra volt függesztve és hatalmas volt. Sokkal-sokkal szélesebb és nagyobb mint amik voltak a 2014-es évben. Videojátékok sorakoztak a kis szekrényben ami a földön volt a tévé alatt. Mindenféle konzol és egyéb kellék volt ott, amit csak kellett. A fiúk szemei azonnal felcsillantak és láttam hogy már alig várják hogy játszanak.  Volt egy kisebb fekete zongora is az ablak előtt. Annál a falnál ahol a tévé volt, kettő ajtó helyezkedett. Az egyikbe bementünk ami közelebb volt hozzánk. Egy szobában találtuk magunkat egy king nagyságú ággyal, beépített gardróbbal (amibe szinte lakni lehetett volna olyan nagy volt), íróasztallal, éjjeli szekrényekkel, fotellal, és az ablaknál ki volt alakítva egy kis ülő sarok. Hatalmas volt a belmagasság és minden olyan tisztának nézett ki a matt fehér falakkal és szintén fehér kellemesen puha padlószőnyeggel. Az ablakból a kilátás más hatalmas házakra nézett és pár reklámtáblára ahol még mindig a világbajnokságot nyomatták. Egy fürdőbe lehetett bemenni abból a szobából és ott majdnem elájultam. Most kissé barnás és karamell színnel volt elárasztva minden. A kádnak háromszög alakja volt és tele volt gombokkal, tehát mindenféle masszás funkciókkal. A kádhoz hozzá tartozott egy kis polc is ahol fürdő sók és kellemes testápolók és samponok sorakoztak. Volt egy zuhanyzó fülke is, amiben akár három ember is beleférhetett volna egyszerre. Nem mintha azt terveztem volna, de olyan hatalmas volt. Aztán két mosdókagyló fogadott minket hatalmas tükrökkel.
A lakosztály túl oldalán kicsit másabb volt az elrendezés. A konyhával párhuzamosan volt egy kisebb folyosó ahonnan két ajtó nyílt egy-egy szobába amiknek hasonló berendezésük volt mint az elsőnek, csak annyi hogy gardróbszoba helyett szekrények voltak hozzáadva és a fürdő, meg maga a hálószoba is jóval kisebb volt. Nekem ez is bőven meg felelt volna.
Tehát nem csak hosszú volt a szoba, de széles is hogy ennyi minden elfért benne. Nagyon-nagyon tetszett.
Mikor átmentünk a másik lakosztályba, teljesen ugyan az fogadott minket szóval maradtunk a 6005-ös szobánál, az 5-ös szám miatt ami a bandájukra emlékeztette őket.
- Lehet enyém a nagyobbik szoba? - pislogott Calum. Kérdőn ránéztem Luke-ra aki bólintott.
- Hát legyen. Nekem a kicsi is elég. - vontam meg a vállam és Calum már el is tűnt az új szobájában.
A két másik szoba közül én megkaptam a jobb oldalit ami messzebb volt a konyhától és az enyémhez legalább járt egy erkély is. Amikor kimentem rá előtört a nem létező magasság félelmem, de egy kis idő után jobban lettem. Az biztos hogy a levegő nagyon frissnek érződött oda fent és a szél sem volt kicsi.
Kipakoltam a táskámból a ruháimat a fogas szekrénybe és a kis dolgaimat oda raktam a polcokra. Felraktam töltőre a telefonom és a laptopomra elkezdtem tölteni a fájlokat a fényképezőről az íróasztalnál. Szerencsére az Apple töltők maradtak ugyanazok.
Miközben ezt tettem, észrevettem hogy kezd sötétedni oda kint. Ez a ház magasabb volt mint a többi másik, már a hatvanadik emeletével is, így ezért elláttam kicsit messzebb és észrevettem Tokió jellegzetes tornyát és ahogy a lemenő nap megsüti és ad neki egy kissé narancssárgás szint. Kiültem egy kis kényelmes székre az erkélyen és néztem ahogy egyre jobban tűnik el a nap fénye.
Luke leült mellém a másik székre, aki kopogás nélkül csak úgy bejött a szobámba és leült mellém egy szó nélkül, és ő is figyelte a kilátást. Fáradtnak éreztem magam és csak pihenni akartam. De elterveztem magamban hogy ha holnap megkeressük Daisy-éket, akkor utána a nyakunkba kell venni a várost, mert szerettem volna felfedezni. Szerettem volna ha Rachel-ék is csatlakoznak hozzánk, de ők inkább csak a TARDIS-ban akartak pihenni a történtek után. Persze teljesen megértettem őket.
- Köszönöm. - szólalt meg hirtelen Luke, rám se nézve. Felé fordultam kérdőn, de nem folytatta.
- Mire gondolsz? - kérdeztem tőle. Végre rám nézett és elkezdett bugyután mosolyogni.
- Annyiszor megmentetted a seggünket és mi meg sem köszöntük. - mondta végül.
- Nos, nem baj. Szívesen tettem. Nem szerettelek volna titeket... elveszíteni. - vallottam be és egy kis mosolyt vetettem felé.
- Tehát akkor nem csalódtál bennünk az utazás alatt?
- Nem. Egyáltalán nem. Sőt csak jobban megkedveltelek titeket. De ne aggódj, ha utáltalak volna titeket, akkor is megmentettelek volna hiszen emberi lények vagytok. - fejtettem ki jobban és ő egyetértően bólintott.
- Hálás vagyok neked. - mondta majd ismét a kilátás felé fordult. - De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. - tette hozzá és már az idegeimre ment hogy mindig ezzel a dologgal jött. Nagyon is tudtam hogy mire gondol.
- Ó, Luke... legalább mondd meg miért olyan fontos neked ez a kérdés. - noszogattam. Először nem mondott semmit és csak hallgatott maga elé meredve.
- Csak fontos. - vonta meg a vállát és nem tett hozzá többet. Sértődve hátradőltem a székemen karba tett kézzel és nem voltam hajlandó válaszolni.
- Na?

- Ha te nem válaszolsz akkor én sem.

- Emi, ne csináld már.
- Te ne csináld már.
- Jó, akkor itt hagylak. - állt fel hirtelen a székből és elindult a szoba ajtóm felé. Meglepődve néztem az alakját ahogy jobban távolodik. Aztán még mielőtt visszaültem volna a székbe, gyorsan megfordult és visszajött az erkélyre.
- Úgyis tudom hogy Luke girl vagy, csak a te szádból akartam hallani. - nyújtotta ki a nyelvét gyerekesen majd egy széles vigyort vetett felém. Én lazán megdobtam a díszpárnával ami a székemen volt.
- Te kis ... - kezdtem bele de nem jutott semmi az eszembe.
- Igen? - kérdezte kíváncsisággal ahogy bemenekült a szobámba. Utána mentem és közben megdobott egy párnával az ágyamról.
- Féreg. - mondtam végül és visszadobtam a párnát eltalálva a fejét. És ő megfogott egy másik párnát és megdobott azzal. Én meg vissza. És ez így ment. Párna ide, párna oda. Végül oda ugrottam egy párnával Luke mellé az ágyra és lefogtam vele őt, hogy ne mozogjon.
- Most elkaptál, de nem sokáig. - mondta majd egy nagy erővel felülkerekedett és én alatta feküdtem az ágyon ahogy ő lefogta a két karomat. Nem tudtam mozdulni mert még a lábaimon is teljes erővel rajtam volt.
- Ez nem fair. - nyafogtam és próbáltam ellen állni az erejének, de nehezen ment. Luke csak nevetett mint egy tíz éves majd feladta és ledőlt az ágyamra, mellém.
- Sok oka vannak amiért kérdezem és érdekel. Az egyik az hogy különlegesnek érezném magam ha egy ilyen lány mint te engem kedvelne jobban a bandából. - vallotta be ahogy a fejét felém fordította és mélyen a szemembe nézett.

- Milyen lány? - kérdeztem mert nem tudtam mit ért ezen. Bennem nem volt semmi különös.

- Mint te. Kívül, belül. De ezt nem tudom jobban részletezni. - mondta nyugodt hanggal és éreztem hogy az arcom kezd vörösödni.
- Én érezném magam különlegesnek ha... - majd megakadtam mert nem voltam benne biztos hogy ezt folytatnom kéne.
- Ha? - kérdezte felvonva a szemöldökét. Én csak megráztam a fejem és elfordítottam a fejem a plafon felé.
- Nem fontos. - sóhajtottam. Luke nem kérdezősködött tovább és örültem ennek. - Menjünk Mario Kart-ozni?
- Naná. - pattant fel az ágyról és amint kinyújtottam a kezem felé, felhúzott onnan és elindultunk kifelé a nappaliba.
Calum épp a zongoránál ült és próbálkozott valami dallammal. Mikor meglátott minket felvonta a szemöldökét.
- Hermione és Harry egymásra talált? - kérdezte ironikusan mire Luke elnevette magát.
- Hermione és Harry túl elfoglalt a világ megmentésével hogy egymásra találjanak. - szólt és közbe rákacsintott és én felnevettem.
- Ó, remélem ha a kis utazásnak vége lesz akkor kezdődik majd a kaland köztetek. - tette hozzá Calum gúnyosan, de Luke nem hallotta mert ő már a játékot állította be és messzebb volt tőle. Én viszont hallottam és lehet Cal látta az arcomon a reménytelenséget. Még ha jó is lett volna, akkor sem gondoltam soha hogy Luke meg én összetudnánk jönni. Egyszerűen csak nem voltam elég jó hozzá. Persze ebbe beletörődtem a rajongási éveim alatt amikor még csak nem is találkoztam vele.
- Elverlek Hemmings. - ültem le a kanapéra mellé és a kezembe vettem a 2034-es Mario Kart kontrollját.
- Na majd meglátjuk. - indította be a játékot Luke és elkezdődött a küzdelem.
Ez már sokkal fejlettebb volt és szinte 3D-be éreztem a grafikát. Egy kis időbe telt mire kitaláltuk hogyan kell irányítani ezt a fajta Mario Kart-ot. Luke-ot sikerült egyszer legyőznöm, utána pedig kétszer veszítettem ellene. Egy darabig Calum nézte a mérkőzésünket majd elment aludni. Az elmúlt pár napban szinte nem is aludtunk hiszen csak azzal foglalkoztunk hogy túl éljük az utazást és megmentsük a világot. Tényleg ideje volt már pihenni.
- Éhes vagyok. - szólt Luke és én helyeseltem.
Lementünk a csarnokban található étterembe és onnan rendeltünk kaját a hotelszobánkban. Szerencsére a hamburger maradt a régi, mert a menün más ételek egyáltalán nem voltak ismerősek hangzásra.
Felmentünk a kész vacsorával az emeletünkre és ott kiültünk az erkélyemre enni. Már sötét volt, de persze a város nagy fényei rendesen villantak a szemünkben. A csillagokat nem is láttam a fejünk fölött, annyira világos volt. Csak a város zaját lehetett hallani, semmi mást. Autók dudálnak, és azoknak a motorjait. Pedig azt gondolnám a hatvanadikon ezek a zajok már nem olyan élesek, de akkora forgalom volt alattunk...
- A fura dolog az hogy már ennyi mindent megéltünk egymás mellett de még mindig vannak dolgok amiket nem tudok rólad. - szólalt meg Luke miközben a hamburgerét majszolta. Letettem a kezemből a kólás üvegemet a földre és kíváncsian felé fordultam.
- Mit akarsz megtudni rólam?
- Nem tudom, csak úgy alap dolgokat.
- Jaj, kérlek ne gyere azzal a kérdéssel hogy mi a kedvenc színem, úgy mint Peeta Katniss-nek a Futótűzben. - forgattam a szemem és egy darabig Luke kérdőn nézett rám, majd leesett neki.
- Nem konkrétan ilyen dolog, de hasonló. - vonta meg a vállát mosolyogva.
- Akkor kérdezz, én meg válaszolok. - mondtam kissé idegesen mert nem igazán szerettem magamról beszélni.
- Oké, akkor kedvenc filmed?
- Sok van.
- Csak mondj párat.
- Jól van. Szeretem a Csillagok háborúját, a Harry Pottert, van egy olyan film aminek az a címe hogy Ne Engedj El. - soroltam és persze még lett volna egy milliómmal több.
- Hm, jók. Kedvenc sorozat?
- Doctor Who, bár gondolom erre már rájöttél. Aztán Trónok Harca, Sherlock. És még sok más. - válaszoltam erre a kérdésére is. És ez így ment tovább. A kedvenceimről kérdezett, és hogy miket utálok. Néha felnevetett amikor kínos pillanataimat meséltem. Úgy vettem észre hogy jól érezte magát velem.
- És mit tervezel a jövőre? Egyetem, vagy inkább bohém szabad élet? - érdeklődött. Egy kicsit elgondolkodtam még mielőtt válaszoltam volna. Nehéz kérdés volt ez és még én sem voltam biztos a válaszban.
- Egyetemre szeretnék menni film készítéssel. De a szüleim szeretnék ha valami szakmát is kitanulnék aminek jobb a keresete. Ezért érdeklődöm még a szakácskodás felé is. - vallottam be és Luke szemei felcsillantak.
- Tehát akkor te tudsz finom kajákat főzni és most itt egy bazi nagy konyha! - mondta lelkesedve de leállítottam.
- Csillapodj, nem vagyok még mester szakács. Örülök ha a rántottám ízletes tud lenni. - mondtam mire kicsit lenyugodott és újra átlagosan ült le a székébe a lábait felrakva a korlátra.
- De ha megtanulsz valami mesterfogást készíteni, muszáj lesz megcsinálnod nekünk. - nézett rám komolyan, én még egy széles vigyorral az arcomon bólogattam rá.
A zajos éjszaka kikészítette a fejemet ezért mondtam Luke-nak hogy én szeretnék bent lepihenni. Bezártam magunk mögött az erkély ajtót és a sok zaj már is kint maradt az utcára, szerencsére nem lehetett semmit sem hallani bent. Egy kis szellőző nyílás volt a plafonon ahonnan kellemes hűvös levegő jött be.
Éjfél ütött az óra, hallottam ahogy kimentem a korom sötét folyosóra. Volt egy fali óra aminek a kattogása hangos volt és minden fél órában zajongni kezdett. Ez 2014-ben egy normális falu órának számított, itt már retrónak.
A szobám melletti fürdőbe lassan beléptem mezítláb és automatikusan felkapcsolódott a villany. Nagy volt a helyiség. Nagyobb mint a szobám 2014-ben, pedig ez csak egy fürdő volt. Megengedtem a meleg vizet és öntöttem a vízbe mindenféle jó illatú tusfürdőből meg a cseresznye fa virág alakú fürdősó tartóból is beleöntöttem egy kevés rózsaszín gyöngy alakú sókat. Amíg vártam hogy a kád feltöltődjön, oda léptem a tükör elé, ugyanis volt egy test hosszú tükör az egyik falon. Megnéztem mennyire viselte meg az arcomat a sok időutazás. Nos, semmi sem változott. Talán egy kicsit karikásabbak voltak a szemeim, de azok a nem alvás miatt. Bár őszintén meg mondva, fogalmam sem volt hogy mit vártam, mit veszek majd észre. Hirtelen csápjaim nőnek egy idő paradox miatt? Azt teljesen kizártan tartottam. Vagy talán elkezdek rohamosan idősödni? Egyelőre még nem találtam ősz hajszálakat.
Belemerültem a kellemesen meleg és illatos fürdővízbe és hagytam hogy ellepje a testemet a habos kis hullám amit a mozgás keltett életre. Lehunytam a szemem és mély levegőket vettem hogy teljesen lelazuljak. Végig mentem a fejemben pár érdekes dolgon ami velem történt az elmúlt pár hétben. Vagy talán még csak nem is volt egy hét hogy elmentem otthonról... pedig olyan hosszúnak tűnt. Már eleve az hogy találkoztam a fiúkkal. Az olyan sokat jelentett nekem. Hiába kialakítottam valamilyen baráti kapcsolatot velük, azért még mindig rajongtam értük. És persze Luke. Nos, vele kapcsolatban össze voltam zavarodva.
- For a while we pretended, that we never had to end it. But we knew we’d have to say goodbye. - hallottam hirtelen énekelni valaki a folyosón és egy halk könnyed gitárszót. Azonnal egyenesbe ültem a kádba és eltudom képzelni milyen rémült volt az arcom.
- Luke, mit csinálsz? - kérdeztem ijedten. De nem válaszolt.
- You were crying at the airport, when they finally closed the plane door. I could barely hold it all inside. - folytatta tovább és én azon tűnődtem honnan szerzett egy gitárt.
- Torn in two and I know I shouldn't tell you but I just can's stop thinking of you... 
- Miért pont ezt? - kérdeztem a dalra utalva, remélve hogy erre talán válaszol.
- But I just can’t stop thinking of you... Te mondtad hogy ez az egyik kedvenc lassabb dalod tőlünk, szóval gondoltam feldobom a habfürdőzést. - válaszolt végül és az ajtó mozgásából kitaláltam hogy Luke neki volt dőlve az ajtónak valahogy. A szemeimet forgatva és kissé mosolyogva ültem a kádba továbbra is.
- Nos, ez nagyon rendes tőled de honnan szereztél gitárt?
- Kértem egyet a recepciósnál. Úgy éreztem hogy itt volt az ideje egy kicsit játszani megint. Elektronikusat kértem de csak akusztikus volt nekik, bár az is kiváló. - magyarázta amíg én próbáltam elképzelni hogy vajon milyen gondolat menet mehetett végig a fején. ’Hm, mi lenne ha Emi-t meglepném fürdés közben egy kis előadással?’ Furának tartottam tőle, de egyáltalán nem mondom azt hogy nem esett jól.
- Azt hittem már rég alszol. - szóltam miközben kimásztam a kádból és leeresztettem a vizet.
- Próbáltam, de nem sikerült. Valahogy nem éreztem jól magam abban az ágyban. Olyan idegen. - mondta komor hang lejtéssel. Amint megszárítottam magam, felvettem a hosszú pizsama nadrágomat (fekete volt és fehér tappancsok voltak rajta) és hozzá egy pólót (All Time Low-s, hát persze, és Daisy-nek is vettem egyet), amiket még Londonban szereztem. Megnéztem hogy mennyire elfogadhatóan nézek ki a tükörben, de smink nélkül így is úgyis fáradtnak és nyúzottnak tűntem.
Luke ott ült a folyosón és gondolom még mielőtt kinyitottam volna az ajtót, ő neki volt dőlve annak. Félig mosolyogva felnézett rám, majd felállt és elirányított a szobája felé. Nem tudom mi volt a célja, de mentem.
Leültem az ágyára, ami már össze volt döncőlve. Luke leült mellém és a kezembe nyomta a gitárt.
- Azt mondtad tudsz gitározni előbb az erkélyen. - vonta meg a vállát mikor kérdőn néztem rá.
- Nem. Azt mondtam hogy tudtam hogyan kell gitározni de mikor Seattle-ben hagytam azt utána már nem gyakoroltam és sok mindent elfelejtettem. - magyaráztam neki újból de nem lett csalódott.
- Jól van, akkor most felfrissítem a memóriád. - ajánlotta fel. - Van valami amit nagyon megszeretnél tanulni gitározni?
Végig gondoltam milyen 5 Seconds of Summer dalok vannak amik akusztikusban is remekül szólnak. Aztán hirtelen beugrott a fejembe.
- Amnesia? - néztem rá kérdőn, mire ő egy mosollyal az arcán bólintott.
- Remek. Szerencsére nem olyan bonyolultat választottál. - nevetett majd visszavette a gitárt az ölébe és lassan elkezdte mutatni hogy mit hol kell lefognom a dalnak az első részére. Meg persze azt is hogy hogyan kell rendesen pengetni egy gitárt mert az se volt mindegy. Végül oda adta nekem. Nem mintha annyira megtudtam volna jegyezni hirtelen.
- Na most sikerüljön. - sóhajtottam és közben Luke megfogta az ujjaimat és a hurokhoz irányította őket, majd a helyükre rakta. A jobb kezemmel pedig elvettem tőle a pengetőjét, ami citrom sárga volt és rajta pedig feketével ott fénylett a banda logója. Luke lenyomta az ujjaimat a gitár nyelén én pedig a másik kezemmel megpengettem. És meg volt az első hang, miközben a szívem a torkomban dobogott és bálnák úsztak a gyomromban olyan ideges és izgatott voltam egyben.
- Énekeld. Tudom hogy tudod a szöveget. - szólt Luke. Szerettem énekelni, főként az Amnesia-t, de sose volt olyan jó hangom. Azonban Luke kérlelve nézett rám a kék szemeivel, így hát nem volt más választásom.
- I drove by all the places we used to hang out gettin wasted, I thought about our last kiss how it felt the way you tasted. And even though your friends tell that you’re doing fine... - énekeltem kissé rekedtesen és közben persze a gitározásra is oda kellett figyelnem és hogy ne remegjen a testem annyira Luke miatt.
- Nem is olyan rossz. Sőt, egész szép hangod van. Néha hamiskás, de nekem tetszik. - mondta miután az első refrént is elénekeltem, de végül megálltam mert csak addig bírtam a gitározást.
- Ennyi elég volt mára. - álltam fel az ágyról kissé zavartan és már véget akartam vetni ennek vagy úgy éreztem ott helyben elgyengülök. Inkább oda nyújtottam Luke-nak a gitárt. Elvette tőlem, majd az éjjeli szekrényhez támasztotta.
- Átkísérlek a szobádba.
- Ugyan nem kell. Hiszen itt van mindjárt. - mutattam a folyosón az ajtómra, de Luke ragaszkodott hozzá.
Lassan mentünk a szobám felé és közben a folyosó falain levő képekről beszéltünk, amin Tokió különböző épületei lehettek, a leírásból kiolvasva. Mikor bementem a szobámba Luke jó éjszakátot kívánva becsukta maga mögött az ajtót, azonban volt egy olyan érzésem a hatodik érzékemtől, hogy még mindig nem ment el onnan. Kinyitottam az ajtót és a széles hátával találtam szembe magam.
- Luke, miért nem mész aludni? - kérdeztem mire ő megfordult.
- Nem tudom, olyan idegennek érzem itt magam. Rohadtul fáradt vagyok, de nem találom a helyem. - vonta meg a vállát és próbáltam kitalálni hogyan segíthetnék neki.
- Mondanám azt hogy aludj itt, de az fura lenne. Szóval menj be Calum-hoz. - javasoltam, ő pedig egy gúnyos mosolyt vetett felém.
- Ennyire taszítalak? - kérdezte viccelődve mire én bele bokszoltam a vállába, kis erővel.
- Menj mert a végén még én megyek be Calum-hoz. - ugrattam és ő csodálkozva nézett rám.
- Éreztem mindig is hogy valami bontakozik köztetek. - vakargatta az állát mélyen elgondolkodva én pedig a szememet forgattam.
- Menj már! - toltam és ő pedig nevetve elindult Calum szobája felé.
Alig vártam már hogy bebújjak a kényelmesen kinéző ágyba. Jó persze nekem is fura volt, mert még is csak idegen környezet és azért az agyam mélyén ott volt a gondolat, hogy basszus a jövőben vagyok. Viszont annyira fáradt voltam és csak pihenni akartam meg kényelembe helyezni magam, hogy nem érdekelt más, csak az ágy és a kényelmes bársony takaró.
Amint lehunytam a szemem, már aludtam is.

1940 Február 21. Berlin

He's choking how, everybody's joking now

The clock's run out, time's up, over, bloah!

Snap back to reality, Oh there goes gravity

Oh, there goes Rabbit, he choked

He's so mad, but he won't give up that
- Lose Yourself

Nem emlékszem hogy bármikor is féltem volna ennyire, mint akkor. Gyerekként utáltam a sötétben lenni és ezt még azóta sem nőttem el. Féltem hogy valami megragad és valami olyannal szembesülök amivel nem szeretnék. Néha aggódtam a szellemek vagy földönkívüliek miatt. Bármi butaság ami egy gyerek fejében lezajlik. Végül is addigra kiderült hogy valamilyen szinten mindkettő igaz volt. Ahogy Luke, Calum, Ashton, és Michael beragadtak egy másik dimenzióba ahova az Angyal rakta őket, valamilyen szinten szellemekké váltak. Ők láttak minket és velünk voltak, de mi nem őket. És a Doktor. Másik bolygóról jött és az Univerzumot járja egy érdekes szerkezettel. Teljesen űrlény szaga van a dolognak.
Azonban ahol leparkoltunk a TARDIS-al, nem volt semmi. Semmilyen különc lény ami a frászt hozta volna ránk. Viszont túl csönd volt. Korom sötét. Semmit nem láttam. Mintha a létezésem megszűnt volna és csak a látásom maradt volna meg. Nem mertem lépni mert nem tudtam mire léphetek rá esetleg. Sehonnan semmilyen, még a legapróbb fény sem áramlott oda be. A TARDIS tetején is szokott lenni egy kis égő, még az sem világított akkor. A jobb kezemmel elkezdtem úszni a koromsötétségben hogy egy élő emberei támogatást találjak magamnak. Végül megérintettem valamit. Valakinek a keze volt és csak remélni tudtam hogy az Luke-hoz vagy Calum-hoz tartozott, nem pedig egy teljesen más személyhez. Az illető tenyeréhez hozzá érintettem az enyémet, majd az ujjaink összefonódtak. Mindjárt éreztem hogy az alaknak van egy gyűrű a kisujján. Luke volt az aki megfogta a kezem, én pedig sóhajtottam egyet megnyugváskép.
- Én félek a sötétben. - szólalt meg hirtelen Calum ami annyira megijesztett minket hogy szinte egymásnak ugrottunk Luke-al.
- Szerintem ilyen sötétségben mindenki összeszarja a nadrágját. - jött elő a bölcsességével Luke majd jobban megszorította a kezem ahogy elindult valamerre. Tényleg nem tudtam behatárolni hogy merre.
- Várjatok, Luke hiszen nálad van a szónikus csavarhúzó. Azzal tudsz világítani. - Calum szólt ismét, mire hallottam hogy Luke már szedte is elő azt. Egy kis idő után az egész helység ahol voltunk kivilágosodott a csavarhúzónak a világos neon zöld fényétől. Még mielőtt Cal észrevette volna, kihúztam a tenyerem Luke szorításából.
Kiderült végül is hogy egy bunkerben voltunk a föld alatt. Itt teljesen biztonságban lehetett lenni, elzárva a külvilágtól. Azonban rettenetesen sötét volt és ijesztő még a fénnyel is. Nem volt étel, sem mellékhelység. Kényelmetlen beton volt a padló, falak, plafon, minden. A levegő is kezdett volna hamar fogyni hogy ha a TARDIS nem bocsájtott volna ki magából oxigént automatikusan. Poros volt minden és büdös. Meg hideg. Már eleve az egész tér csak öt méteres négyzet lehetett. Ami egyáltalán nem volt nagy mondjuk egy nagy fős családnak.

Calum és Luke észrevettek egy kijáratot a plafonnál és egy létrát az egyik sarokban. Nagy nehezen felmásztunk a kijárathoz és mikor kiértünk a bunkerből, egy házban találtuk magunkat ami fel volt dúlva. Biztos voltam benne hogy a bunkert is simán megtalálták hiszen nem sok takarta el.
A ház belül régies volt de a régies bútorokhoz képest gazdag és jómódúnak tűnt. Ahogy az ablakon kilestem az utcán csönd volt. Bár mindenhol le voltak rombolva az épületek és halott testek is feküdtek az úton, minden nyugodtnak tűnt. Túl nyugodtnak.
Hamar elkezdett hajnalodni és gondoltuk ideje volt megtalálni a többieket. Nem lehettek messze ugyanis a manipulátor GPS-e betudta őket mérni. Az biztos hogy rettenetes volt az utcákon menni. Mindenhol katasztrófa sújtotta épületek omladoztak, tehetetlen testekbe botlottunk és tudtuk hogy őket már nem lehet megmenteni. Borzasztó érzés fogott el mindhármunkat és egy szót nem bírtunk szólni egymáshoz az úton. Én kicsit előrébb mentem mert nálam volt a manipulátor, de Luke szorosan mögöttem jött védelmezően, míg Calum kissé hátrébb.
Féltem. Bevallom nagyon féltem. Bármikor előjöhetett egy náci katona és lelőhetett minket. Veszélyes volt ott lenni ahol mi voltunk. Nagy bátorság kellett ahhoz hogy véghez vigyük a feladatunkat. Közben belegondoltam hogy vajon mennyi szörnyűséget kellett átélniük Rachel csapatának? Kissé ki voltam akadva a Doktorra hogy képes volt őket ilyen helyzetbe belerakni. Sajnáltam őket és úgy gondoltam nem érdemelték meg hogy ők ide jöjjenek. Szinte ők kapták a legrosszabbat.
A GPS hirtelen gyorsabban kezdett el pittyegni és végül megláttam három ismerős alakot. Oda siettünk hozzájuk.
- Ti mit kerestek itt?  - kérdezte ijedten Michael.
- Baj van? - vette át a szót Rachel mire én megráztam a fejem.
- Gyertek, menjünk innen. Később mindent elmagyarázunk. - szólt Luke és elindult vissza a bunker felé. Bár nekem nem volt tervem de azért örülök hogy ő így improvizált.
Hamarosan repülők haladtak el a fejünk fölött és messzebbről lövöldözéseket is hallottunk. A szívem a torkomban dobogott szinte és síráshoz közel álltam annyira féltem és annyira ijesztő volt az egész. Féltem attól hogy nem találunk vissza a házhoz de szerencsére meg lett. Lemásztunk a létrán és a sötét bunkerben megpihentünk. Rachel lezárta a bunker tetejét a szónikus csavarhúzóval, így jobb esetben senki nem tudott áthatolni sehogyan.
A TARDIS még mindig ott volt és gondoltam jó lenne ha hoznék ki kaját hármójuknak. Rettenetesen néztek ki, akárcsak akkor mikor Sydneyben találkoztunk velük. Jelen Rachel és Michael ott ültek a konyha pultnál (az egész konyhának hatvanas évek beütése volt a színekkel és a bútorokkal összehozva) és fagyit majszoltak.
- Elhoztalak titeket a bunkerba és most kaját viszek ki nektek. - avattam be őket a részletekbe.
- Gondolom nem lenne jó ha most kimennénk a TARDIS-ból és meglátnánk magunkat. - mondta Rachel tele fagyis szájjal.
- Szerintem nem lenne okos gondolat. - csóváltam meg a fejem majd ki lassúztam a konyhából tele kézzel. Vittem szinte amit találtam és odaadtam nekik. Mindjárt neki álltak enni és jó volt látni hogy végre jól laknak.
- Mi ez az egész? - kérdezte Ashton miközben egy csirkecombot falt magába. Calum-on volt a sor hogy beavassa őket.
- A lényeg annyi hogy Michael-nek távol kell maradnia Hitlertől. - fejtette ki tömören. Erre csak még kérdőbb tekinteteket kaptunk, így nem mentünk sokra Calum erőfeszítésével.
- A jövő múltban Michael megölte Hitlert, Ashton elteportált titeket Sydney-be és ott pedig felvettünk titeket a TARDIS-al. Most pedig visszajöttünk ide mi is hogy megakadályozzuk Mikey hülyeségét. - bővítette ki a dolgokat Luke és végre kevésbé kérdő arcokat vágtak felénk.
- Tehát akkor tartsuk távol őt Hitlertől. Bár nem mintha közel akartunk volna menni hozzá. - mondta Ashton és közben Michael-t méregette aki lesokkolva nézte a húsgombócát.
- Király vagyok! Hiszen megöltem Hitlert! - pattant fel örömében és nyújtotta a kezét egy pacsira Rachel felé aki azt nem viszonozta, inkább csak megcsóválta fejét.
- De hát az nem jó ha megöltem?
- Nem, mert az teljesen megváltoztatja a normális jövőt, azt pedig nem akarjuk. - szóltam türelmetlenül. Úgy éreztem hogy ez kezd fura lenni hogy a TARDIS-on kívül és belül is itt vannak. Ha behívom a múltbélieket, akkor a TARDIS nem bírná elviselni azt az idő kapszulát amit kevergetnénk. Amíg ők hárman ott ettek, én leültem az egyik sarokba és gondolkodtam. Luke Michael-el szórakozott valamin. Rachel nagyban evett. Ashton pedig csak bambult körbe. Megkerestem Daisy nevét a monitoron és már hívtam is.
- Na helló. Minden rendben? - kérdezte bár azt reméltem hogy vidámabb lesz, viszont elég furán festett.
- Nos, nem igazán. Michael megölte Hitlert. És még csak 1940-ben vagyunk. Most mi is itt vagyunk Berlinbe. - masszíroztam a homlokom csak hogy jobban lenyugodjak. Alexis és Alex  is (most jöttem rá hogy milyen viccesen hangzik ez a két név együtt) becsatlakozott a beszélgetésbe.
- Vettük észre hogy valami nincs rendben. - tette hozzá Alexis, majd Daisy körbe mutatta azt a helyet ahol voltak. Teljesen elveszett a modern világ érzete. Minden sötétebb volt és gyárak füstjei szálltak fel. Olyan volt mint egy katasztrófa sújtotta metropolisz. 

- Háború volt itt. Csak nem tudjuk mikor. Nem lehetett olyan régen mert a maradványok még frissek. Fogalmunk sincs mi történt. Még egyelőre nem beszélünk japánul. - fejtette ki Alex ahogyan egy égő felhőkarcoló maradványt nézett. Úgy tűnt hogy az épület teteje leesett a földre, ugyanis az a darab egyik részéből egy több méter hosszú antenna állt ki.
- Egyik pillanatról ez lett. Egy kissé elsötétült a látásunk és megszédültünk, aztán ez. - Alexis a kezeivel éppen egy robbanást imitált.
- Ezt mind én okoztam? - kérdezte Michael aki közben figyelt a beszélgetésre.
- Úgy tűnik. - húztam el a szám mert féltem hogy nagyon maga alatt lesz.
- Tennünk kell valamit. - aggódott Rachel és én bólintottam.
- Nos, ne aggódjatok. Hamarosan csinálunk valamit. Amúgy jól vagytok? - kérdeztem témát váltva. Daisy jobban visszajött a képernyőbe és Alexisnek oda bólintott, aki a jelzésre elment Alex-el megnézni valamit. Miután elbúcsúztak és tovább léptek, Daisy suttogni kezdett.
- Félek hogy valami baj van Alex-el. Az utóbbi pár napban nagyon csendes. Még mielőtt ez a katasztrófa lett volna, már akkor is fura volt. A fiúk nem tudhatják mi baja? - kérdezte aggódva Daisy. Reménykedve ránéztem a négy srácra, akik mosolyogni kezdtek.
- Mi van? - nem értettem miért mosolyognak annyira.
- Ez annyira egyértelmű. - nevetett Ashton és én felvontam a szemöldököm.
- Hiányzik neki a három haverja. Főként Jack. - mondta mosolyogva Luke és utána ránézett Ashton-ra és Michael-re akik csirke csontokkal építettek tornyot a földön. Megható...
- Ó, már mindent értek. - mondtuk egyszerre Daisy-vel, aztán elnevettük magunkat ezen.
- Hiányzol Szőrgolyó. - szóltam kissé komorabban. Furán hangozhat, de így szoktam néha hívni. Én meg a Lemming vagyok. Egyik se jobb a másiknál.
- Te is nekem. De remélem hamar találkozunk már! - mondta kissé durcásan és én nagyban bólogattam.
- Amint végeztünk itt a következő megállónk már Tokió lesz, ígérem. - mutattam fel a kisujjam mire ő is felemelte az övét és a hologramon keresztül megpróbáltuk összekulcsolni azokat és utána mintha meglett volna megígértük a dolgot.
- Vigyázzatok és kitartást! - búcsúztam el, majd megszakadt az adás.
- Jó ha az embernek vannak ilyen jó barátai. - szólt Michael és közbe felnézett Luke-ra, aki még mindig a terem közepén állt és minket pásztázott a szemeivel.
- Család és barát nélkül az élet nem teljes. - tette hozzá Ashton majd elcsüggedve a padlóra nézett. Volt egy olyan sejtésem hogy hiányzott neki az anyukája és a két testvére. Nekem is kezdtek hiányozni a szüleim. Eddig annyi minden történt egyszerre, nem is volt időm gondolkodni. Legalább a barátaim nagyjából velem voltak. Az sokat segített. 

Calum hirtelen leült mellém.
- Nos, mi a terv? - kérdezte.
- Miért kell engem mindig ezzel szekálni... - förmedtem rá, ugyanis kissé idegesítő volt hogy mindenki tőlem várta a megoldást. De persze az imént kifejtettem hogy muszáj volt nekem lenni a hősnek és az agynak végül is.
- Neked mindig van terved. Sokszor kihúztál minket a szarból,  most is itt az ideje. Lehet Hitler életben maradt, de nem lehet két különböző Ashton, Michael, és Rachel. Valamelyik hármasnak mennie kell. De hogyan? - vetette fel azokat a dogokat amiket eddig is tudtam. A fenébe is, gőzöm nem volt. A fejemet a térdemre raktam és próbáltam koncentrálni. Michael csámcsogása és Ashton a villával való halk dobolása teljesen az idegeimre ment ezért bementem a TARDIS-ba lenyugodni. Ott leültem az egyik lépcsőre és néztem ahogy különböző fény jelenik meg itt- meg amott. Mit kellett volna tennem? A csend túl nyomasztó volt úgyszintén. Próbáltam koncentrálni, de a TARDIS falán levő minták elkalandoztattak. Különböző karikák és körök voltak mindenhol és ezüstösen csillogtak. Gallifréy szavak és mondatok voltak az érdekes írással ami egyáltalán nem tűnt mondatnak, vagy egyáltalán egy szónak. Inkább csak halmazoknak és grafikai mintáknak. Biztos voltam benne hogy valami Doktorféle bölcsesség van a falra írva, de nem tudtam elolvasni. Ahhoz túl "egyszerű" voltam agyilag és nem olyan fejlett mint a Doktor. Ez kissé zavart, mert engem mindig is érdekelt minden és mindenből tudni akartam sokat. Kevéssel nem elégedtem meg. Nyitott érdeklődéssel jártam mindenfelé és bármiről tanulni akartam. Csak hogy ha kell egy szituációban, feltudjam használni és persze rengeteg dolgot csodáltam és még jobban tudni akarta. Talán ez azért volt, mert kíváncsi voltam. Rettentően kíváncsi.
Hallottam hogy valaki közeledik felém a TARDIS belsejéből.
Jelen Rachel leült mellém a lépcsőre és csak ő is nézett maga elé. Egy darabig egyikünk sem szólt semmit. Aztán a semmiből hirtelen kitört belőlem.
- Valamelyikőtöknek meg kell halnia. - temettem az arcomat a két tenyerembe.
- Eddig már gondoltam erre, ne aggódj. - simogatta meg a hátam és én mélyeket sóhajtottam hogy lenyugtassam magam.
- Ő nekik kell, tudom, de akkor is azok ti vagytok. És hogy csináljam? Vezessem őket ki az utcára és kiáltsam el magam egy náci katonának hogy zsidók vagytok, vagy mi a fene?! - akadtam ki még jobban és szinte alig kaptam levegőt.
- Nos, végül is van bennem zsidó vér és szerintem Michael-ben is van, szóval nem hazudnál sokat. - vonta meg a vállát Rachel.
- De ez akkor sem fair. Miért mindig nekem kell a szart csinálnom?
- Hé! Ne legyél már ilyen nyámnyila. Erős csaj vagy és megtudod te ezt csinálni. Calum-nak csak a szája jár és Luke meg beszari tud lenni elég sokszor. Ha te nem lettél volna ezzel a két idiótával biztos nem lennének itt ahol most. Sőt lehet sehol sem ha már az Angyalról beszéltünk. Csak is magadra számíthatsz, de azzal nincs semmi baj. Ha másra bízod a munkát lehet nem olyan jó lesz a végeredmény ezért inkább bizonyosodj meg te magad róla hogy jó lesz a vég kimenetel. - öntötte belém a lelket és az erőt Rachel. Kezdtem egyre jobban elhinni a szavait és hinni magamban. Kellett ez nekem. Már nagyon-nagyon kellett. Ebben az utazásban nem lehettem már az aki voltam. Naiv, gyenge, álom világban élő bárgyúság. És ezzel nem volt baj, mert az ilyen személyiség nem is jó. Egy embernek erősnek kell lennie az élethez. Az élet szar és több apróbb fost fog az arcodba dobálni a "sors" az életed során. Kell hogy legyen vér a pucádban és hogy szembe nézz az élet rögös útjaival.
- Jól van. Megcsinálom. - álltam fel hirtelen szinte meg is szédültem.
Kimentem a bunkerbe ahol mindenki ugyan azon a helyen volt mint mikor otthagytam őket. Luke állt és nézte ahogy Calum vág vicces fejeket Michael felé, aki nevetett mint egy kisgyerek. Ashton is tele árasztotta a dallamos kuncogásával. Rachel csak a fejét csóválta de ő is mosolygott.
- Ti olyan hülyék vagytok. - jegyezte meg Luke nevetve. Michael felállt és csak úgy elkezdte őt csikizni. Luke próbált védekezni de közben Calum is megindult és lefogta őt. Most Luke nevetésével töltődött fel a terem. Ashton pedig felugrott Michael hátára.
- Gyiiháá! - kiáltotta el magát. Michael elkezdett egy számomra ismeretlen country zenét énekelni. 

- Na jó, most már elég. - állította le őket mosolyogva Luke.  
Hirtelen lépteket hallottam. Mire feleszméltem volna hogy mi a fene folyik itt, Rachel felállt és kioldotta a bunker kijáratánál a zárat a szónikus csavarhúzóval.
- Ezt miért tetted?! - kiáltottam idegesen és rájöttem nem kellett volna mert az ellenség meghallhatott engem. A léptek szaporábbak lettek és nem tudtam mit tenni mert Calum betuszkolt a TARDIS-ba aki addigra elengedte Luke-ot. Ashton leugrott Michael hátáról és mind felém néztek. Luke besuhant mellettem az irányítópulthoz.
- Ez így a legjobb. - mondta Rachel és rám mosolygott.
- Áldozatokat hozni kell és ezt csak így lehet megoldani. - tette hozzá Ashton és végül Michael szólt utoljára.
- Luke szeretlek! - mondta túl játszva a drámát és vicces is lett volna csak Calum bezárta a TARDIS ajtaját és Luke pedig meghúzta a kart. Már éppen indultunk mikor két lövést hallottam és egy ’NEM’ kiáltást.
A jelenbeli Rachel, Michael, Ashton ott ültek a lépcsőn és nézték ahogy az ajtónak döntöm a hátam és könnyes szemekkel nézek rájuk. Calum és Luke az irányítópultnál ügyködtek valamit. Nem akartam elhinni hogy mi történt. És egyik pillanatról a másikra. Előtte még vidáman szórakoztak és csinálták a buta dolgokat amiket szoktak és Rachel pedig a kajáját majszolta, mint általában... aztán bele sem akarok gondolni hogy ezek után mi lett velük.
- Itt vagyunk és élünk. Nem kell túl aggódni a dolgot. - vonta meg a vállát Rachel.
- Mind tudtuk hogy ezt kell tenni és ez volt a legjobb terv. - szólt Ashton mosolyogva.
- Na, gyere. Egyél valamit. - indult felém Michael és felhúzott a földről. Leültem a padra és oda nyújtott nekem két szelet pizzát és egy kólás üveget. Miután neki álltam ezeknek, máris jobban éreztem magam. Teljesen.
- Te hogy érzed magad? - kérdeztem Luke-ot amint leült mellém. Megvonta először a vállát, aztán felém fordult. A szemeimbe nézett egy pillanatra hallgatott. Azt várta talán hogy megértsem szimplán a nézéséből mit akart? Annyira még nem ismertem jól. 

Mikor látta az arcomon hogy nem értem mit akar, sóhajtott egyet és lecsukta a szemét egy pillanatra.
- Nem jól. - szólt halkan hogy csak én halljam. - De nem volt mit tenni.
- Hogyan gondoltátok ki ezt a tervet? Miért nem tudhattam róla? - kérdeztem kissé kiakadva.
- Azt nem tudom honnan tudták hogy majd jönni fognak katonák, de tudták és mondták hogy menniük kell. Nekik. Bátrak voltak hogy felvállalták. - magyarázta maga elé meredve és sejtettem hogy neki sem lehetett kellemes otthagyni a barátait meghalni, még hogy ha valamilyen szinten itt voltak vele.
- Igen, azok voltak. - sóhajtottam és bele ittam a kólámba. Mikor nem számítottam rá, Luke kivette a pizzát a kezemből és kétszer beleharapott nagyokat, majd visszaadta. Tátott szájjal néztem rá hogy azért ezt nem kéne...
- Éhes vagyok. - csóválta meg a fejét. 

- De ez az én pizzám! - akadtam ki. - Még csak meg sem kérdeztet hogy ehetsz e belőle.
- Bocsi. - szólt és rám nézett kiskutya szemekkel, majd a fejét a vállamra hajtotta. - Amúgy nem vagyok ám egy olyan komoly ember. Sokat szoktam viccelődni és úgy viselkedni mint egy nyolc éves hülye gyerek, csak ezek a történések nem engedik meg hogy kitörjek. Pedig hidd el szeretnélek én felvidítani a hülyeségeimmel, csak nehezen megy mikor az élet ilyen savanyú citromot kínál. - vallotta be Luke és végre egy őszinte mosolyt csalt az arcomra.
- Tudom és ne aggódj, így is vannak pillanatok mikor felvidítasz. De ne aggódj, most már vége, remélem. - nyugtattam meg és ő visszaült rendesen és rám mosolygott.
- Már megyünk is tovább hogy jól érezzük magunkat. - kacsintott rám majd kinyújtotta a nyelvét. Imádni való volt.
- Hova megyünk? - Kérdeztem ugyanis szerettem volna már egy kicsit kikapcsolódni és persze Daisy-nek is megígértem hogy elmegyünk értük.
- Felvesszük a többieket és akkor kitaláljuk hogy hol szórakozzunk. Ránk fér már. - veregette meg a vállam és egyetértően bólintottam.
- Amikor bejöttem a TARDIS-ba akkor terveltétek ki ezt az egészet? - kérdeztem gyanakvóan visszatérve a témára. Luke mélyen sóhajtott és elővette ismét az arcára a megbánós-de-komoly-és-határozott-maradok tekintetét.
- Igen. Eléggé bonyolult ez az egész. Hiába vagyok itt és hiába magyarázod el jól a dolgokat, néha semmit nem értek. - vallotta be komolyan.
- Velem is ez van. Van amikor én sem értem hogy mi zajlik körülöttem. - Luke csodálkozva nézett. Gondolom ő azt hitte hogy számomra minden világos. Hát sok minden nagyon nem volt az.
- Azért köszönöm. Beavathattatok volna, de úgy sem lett volna erőm ahhoz hogy elrendezzem a halálukat. - mondtam komorabban és kezdtem magam is belátni hogy nem volt más választás. Luke bólintott és hátradőlt a padon.
- Ne helyezd magad kényelembe, hiszen itt vagyunk jövő Tokiójában. - bökte meg őt Michael és Luke elnevette magát.
- Muke! - kiáltottuk fel szinkronba Rachel-el és hirtelen mindenki csöndbe maradt.
- Őrült rajongók... - csóválta meg a fejét Calum.
- Én kérem nem vagyok rajongó csak baromira Michael megszállott vagyok és szerintem Luke-al szép párt alkotnának. - fejtette ki magát Rachel. Luke felhorkantott.
- Már megint itt tartunk. Sajnálom hogy le kell romboljam a képzeléseiteket, de én egyenesen heteró...
- Lukey, ide hozzam neked a Tumblr blogomat bizonyítékul hogy milyen sok homo is van benned? - ült Michael Luke ölébe és esküszöm lefordultam majdnem a padról. Rachel-el gyors pillantást váltottunk. Luke-ot nem zavarta mondjuk ahhoz képest hogy éppen tagadta volna a dolgokat.

- Te neked van Tumblr oldalad? - kérdezte Ashton Michael-től.
- Igen. Luke-is-my-pinguin-lover a felhasználó nevem. Én vagyok a legnagyobb rajongója. - dicsekedett Michael majd hozzábújt a pingvin sráchoz. Ekkor észrevettem hogy Rachel kameráz az iPhonjával és hálát adtam neki amiért cselekedett ilyen hamar.
- Na menjünk mert már kezd túl meleg lenni itt. - nevetett a saját viccén Calum. Michael elegánsan lehuppant a földre és Luke rácsapott a hátsójára majd felém fordult.
- A banda srácok és All Time Low Jack kivételek. De amúgy heteró vagyok. - bizonygatta de nem túl komolyan hiszen közben nevetett.
- Aha... de azért van benned egy kis hajlam. - veregettem meg a hátát ahogy elindultunk az ajtó felé.
- Jó, de azért így is elfogadsz? - kérdezte reménykedve.
- Hát még csak így! - szóltam határozottan és ő meg nevetni kezdett. Mikor elnéztem jobbra láttam hogy Rachel minket néz és a fejét rázza. Kérdőn fel emeltem a karom hogy mit akar jelenteni a fej rázása, de csak lelegyintett. Érdekes helyzet volt.